– Szerinted észrevett? – kérdezte Edmun, ahogy meglapultunk a szikla mögött.
– Remélem, nem – ziháltam. A rohanástól még mindig kalapált a szívem.
Hátamat nekitámasztottam a mohával borított, nedves kőnek, Edmun kikémlelt, majd visszacsúszott mellém, és így szólt:
– Istenekre! Óriási nagy!
– Az! – Megmarkoltam a kezemben tartott hosszú íjat. – Még mindig a hegyormon álldogál, mi?
– Asszem, meg kell másznunk. Mielőbb, különben még elrepül.
– Frászt! Már nem tud repülni. – Óvatosan megfordultam, és feltérdeltem.
Hátizsákomban összecsörrent a tartalék nyílvesszők fémhegye. Kilestem a szikla mögül. Az arbor még mindig ott tornyosult fölöttünk, a szakadék túloldalán. Sötét, magas alakja mintha a komor szikla meghosszabbítása lett volna, szárnyai ormótlanul csüngtek a hátán. Nem moccant, fogalmam sem volt, hová néz pontosan, ránk, vagy a közöttünk húzódó szakadék irányába.
A leszálló alkonyi homályban hiába erőltettem a szemem. Visszaereszkedtem Edmun mellé.
– Estig várunk, aztán átkelünk – leheltem.
– Mi? Még elténfereg!
– Nem fogjuk szem elől téveszteni, ne aggódj.
Egy fertályóra múltán harapni lehetett a sötétséget. A csípős szél, meg az időnként csepergő eső elől visszahúzódtunk a fenyvesbe. Nem az a kifejezett vadászidő, de mégsem panaszkodhattam: reggel a szerencse mellénk szegődött; meghallottuk, hogy az arbor énekel. Hajnalban ismét hallatja majd a hangját, ha elül a szél és derengeni kezd a fény.
Először én aludtam, aztán Edmun.
Asherroh erdejében sosem lehet biztos benne az ember, hogy valóban ő a vadász, és nem a préda. És nem az arborok miatt.
Hosszú idő telt el, talán éjfél is lehetett, amikorra elállt a szél, és a kísérteties zúgást még félelmetesebb, hideg csönd váltotta föl. Ilyenkor érzékelni igazán a fenyves barátságtalan mélységét. Az erdő réges-rég kivetett minket magából, és nem a fiaiként üdvözölt, hanem betolakodóként.
Edmun fordult egyet, éreztem, hogy felébredt.
– Shoan? Ébren vagy?
– Muszáj, mivel most én őrködöm – horkantottam ingerülten.
Edmun egy darabig nem szólt.
A szél elültével előbújtak a rovarok, és hamarosan sok ezer, apró szentjánosbogár kezdett röpdösni, körözni fölöttünk. Ezüst, arany, zöld és kék színnel ragyogták be az erdőt. Egy közeli ágon sárgás szempár villant, mint a vadmacskáé, visszaverte a fényt. Óriásbagoly. Hirtelen hangtalanul felröppent, s eltűnt a fák közt. Az arbor hírvivője. Nem számít. Az a vén teremtmény talán már beszélni sem tud az állatokkal.
– Hány arbort vadásztál le? – szólalt meg váratlanul Edmun.
Azóta furdalhatta a kíváncsiság, amióta útra keltünk.
– Minden igaz, amit Talbonban hallottál, ember.
Erre megint sokáig hallgatott, én pedig nem láttam szükségét, hogy megtörjem a csöndet, és oldjam növekvő feszültségét. Tapasztalatlan fickó, de messzebbre lát, mint én. Öregszem.
– Azt hallottam, ha az arborok kihalnak, az erdő lejön a völgybe, és minden megváltozik, még a patakok folyása is.
– Badarság. Az erdő eddig is lejött, és csak baltákkal lehetett visszaszorítani a fákat. A patakok arra folynak, amerre mi akarjuk. Láttad a malmokat Harionban?
– Láttam, igen… De…
– Mit „de”?
– Semmi… És hogy győzzük le az arbort?
– Mondtam már.
– Igen. Csak eddig nem tudtam igazán elképzelni. Most, hogy már láttam, milyen is valójában, hogy milyen… óriási, valahogy… – Edmun megint elhallgatott.
– Berezeltél?
– Nem! – vágta rá nyomban, de sejtettem, ha a közelben egy állat lába alatt megzörrenne az avar, menten összevizelné magát.
– Holnap utolérjük… megérzi majd a szagunk, de már nem lesz képes elmenekülni. Ha egy arbor nem tud repülni, akkor már halott. Nekünk csak el kell venni, ami a miénk. Miután elfáradt – folytattam lassan –, felmászunk rá. A hátán, ahol nem ér el minket a karjaival. Egy nyílvessző a bal szárny tövébe, még egy a jobb oldaliba. Így már nem fog csapkodni, megbénul a fájdalomtól, tehát szabad az út a torkáig. Az arbor, ha gyötri valami, megáll egy helyben, és vár, hogy a fájdalom megszűnjön. Ennyi az egész. A kéregbunda alatt elvágni az eret, mint a disznó nyakát, és várni, várni, míg el nem folyik belőle az élet.
Furcsa érzés kerített hatalmába a saját szavaim hallatán: végtelenül egyszerűnek tűnt az egész. Elvesszük, ami a miénk.
– Ne aludj vissza, vedd át az őrséget! – mordultam rá.
Mielőtt álomba szenderültem, éreztem, amint egy rovar mászik fel az alkaromon. Erősen odacsaptam, a bogár fénye kialudt.
A hajnal fénye megkésve érte el az erdőt, a fák mélyén még komor, magányos sötétség honolt. Hogy új nap virradt, onnan sejtettem csak, hogy az arbor különös, hullámzó dala áthatolt a lombok alatt. Rémisztően közelről jött, Edmun riadtan ugrott talpra, és sietve fedezékbe bújt a kiálló gyökerek közt.
– Affene!
– Ne ijedezz! Rakd össze a holmid! Indulunk!
A félhomályban azt se láttuk, hova lépünk, de a hang vezetett bennünket. Kiszáradt vízmosás mentén caplattunk jó darabig, aztán a túloldalon megpillantottam a lényt. Busa fejét jobbra, balra lóbálta, kérges, vastag karjaival úgy hadonászott a levegőben, mint egy karmester, csak épp önmagát vezényelte. Legalább nyolc-tíz méterrel tornyosult fölénk, és nem vett észre minket, ahogy megközelítettük.
Edmun hirtelen megragadta a karom.
– Nézd a fákat! – mutatott előre.
– Mit kéne látnom?
– Hajladoznak… mintha táncolnának az ágak, Shoan! Talán meg kéne várnunk, míg abbahagyja az éneklést, nem?... Én azt mondom, várjunk! Várjunk!
Elöntött a méreg. Ledobtam a hátizsákom, és hátulról az arbor jobb lábához osontam. Mint egy vaskos, öreg fatörzs, amit csak meg kell mászni; elhalt, göcsörtös kéregbőrén át nem érezte, ahogy felkapaszkodom rá. A súlyomról csak akkor vett tudomást, mikor a szárnya közelébe értem, de akkor már hiába csapkodott.
Lenéztem. Edmun ott mászott mögöttem, ám pont rossz helyen, a vergődés majdnem lesodorta. Azonnal a szárnyhajlatba szúrtam, nem vesződtem az íjjal. Az arbor dala elviselhetetlen üvöltéssé torzult, szárnyait kifeszítette. Most láttam csak igazán, mekkorák. Valaha a magasba emelték, ám ma már a feje sem ért a lombok fölé.
Tovább küzdöttem magam, megmarkoltam a tarkóján lecsüngő indák egyikét, s előre hajoltam. Egyetlen mozdulattal elvágtam védtelen, puha torkát.
Az arbor egy nálánál alig magasabb fába csimpaszkodott, már vagy két órája. Fekete vére egyenletesen, lassan csorgott le otromba testén, kecsességet legfeljebb a szárnya kölcsönzött neki valaha, mely most aléltan csüggött a hátán. Mintha csak ráragasztották volna, s most lassan levásik róla, akár egy elnyűtt jelmez.
Egy sziklán ültem a teremtménnyel szemközt, Edmun a képébe csurgó izzadtságot törölgette a bal kezével. A másikat csúnyán lehorzsolta, mikor lefelé másztunk.
– Rohadt életbe! – morogta.
– Mi van?
– Semmi.
– Mindenre ez a válaszod: semmi, semmi! – Felpattantam a szikláról, és megragadtam egy követ.
Elég vaskos volt, még épp könnyű eldobni, viszont súlyánál fogva már nagyot üt. Teljes erőből az arbor térdének vágtam. A teremtmény mennydörgő zúgást hallatott, fekete szemét rám emelte. Kifürkészhetetlen tekintetében nem láttam sem félelmet, sem fájdalmat. Pedig kétségkívül félt, és kínlódott is, ahogy ott állt bénultan kapaszkodva egy viharvert fenyőfába.
– Dögölj már meg! – ordítottam.
– Ez most mire jó? – dermedt meg Edmun. Még a könyökfájásáról is elfeledkezett, odaugrott hozzám. – Mire jó?!
– Kussolj! – fenyegettem meg a tőrömmel, melynek pengéje még mindig feketéllett az arbor sűrű, ragadós masszává vált vérétől.
Hátrahőkölt, és jobbnak látta csöndben maradni.
Körbejártam a letaglózott lényt. Egyik térde már remegett – nemsoká elborul, aztán összeroskad, s végül meghal.
Még másfél óra kellett hozzá.
A halott arbor korhadt, kidőlt fának tűnt, törött szárnyai ágas-bogas, csupasz lombkoronára emlékeztettek. Fekete vére tócsákba gyűlt a kövek közt, a megalvadt massza a cipőnkre tapadt. A tetem egyáltalán nem bűzlött, ellenkezőleg, inkább furcsa, édeskés illatot árasztott.
Edmun összeszedte magát, és nekiláttunk oldalról felvágni, hogy hozzáférjünk a belsejéhez. Először az egyik őrlőgyomrot, majd a másikat nyitottuk fel. A véres, nyákos üregekből a lekerekített kövek egymás után bukkantak elő. Évszázadokkal ezelőtt nyelhette le őket, esetleg a mi őseink nyomkodhatták le a torkán, hogy aztán az őrlőgyomrokban egymásnak verődve lecsiszolódjanak, s átváltozzanak drágakövekké.
Amennyit csak lehetett, egy bőrtáskába pakoltuk, és elindultunk a legközelebbi patakig, hogy lemossuk mindet, egytől egyig. Fertályórányira volt a Sebes forrása, oda hordtuk egész álló napon keresztül az arborköveket. A több száz, kavicsnagyságútól a kétökölnyi méretűig, mind fekete volt, akár az arbor szeme. A legtöbbjükön finom fehér erezet is futott, ám mi csak a tiszta feketéket válogattuk ki. Összesen tizenhét tökéleteset találtunk, és tudtam, ez életem legsikeresebb fogása.
– A többit tényleg itt hagyjuk? – Meredt rám bambán Edmun. A fáradtságtól karikák gyűltek a szeme alá.
– Ha akarod, cipeld. De azok értéktelenek. Ez már így is bőven meghaladja, mint amennyire számítottam.
– Miért? Ugyanolyan évszázados vagy idősebb, őrölt arborkövek mind. Némelyikben csak egy fehér ér fut. Elvihetnénk, majd a mesteremberek lecsiszolják azt a részt.
– Barom. Azonnal észrevennék a turpisságot. Tudod, hány csalót akasztatott már fel a fejedelem ezért? Csak a feketék kellenek. Nem véletlenül hívják őket az arbor szemének.
– Jó, jó. Értem. Menjünk.
– Fázom – nyögte Edmun, és összébb húzta magán a pokrócát.
A kicsiny tűz épp hogy égett, Asherroh huzatos, nedves erdejében csoda, hogy meg tudtuk gyújtani. Az éjjeli szél bele-bele kapott, s olyankor úgy éreztük, a levegő jéghideg ostorral csapkodja a hátunk és csupasz arcunk. A szárított szarvashús egyik utolsó cafatát rágcsáltam.
– Nem erről jöttünk – jegyezte meg Edmun.
– Valóban. – Semmi kedvem nem volt beszélgetni vele.
– Miért nem a Halandók Ösvényén megyünk vissza?
– Mert ott várnak ránk. Zsiványok.
– Zsiványok? – Döbbent képet vágott.
– Tudták, hogy arborra megyünk. Asherroh mélyébe nem merészkednek utánunk, azért megyünk vissza a Korhadt-gázlók felé. Inkább aludj, mert aztán te leszel őrségen.
Erre összegörnyedt a földön, hátat fordítva nekem meg a kettőnk között lobogó tűznek. Később parázzsá váltak a lángok, a környező összes fácska, gally túl nedves volt ahhoz, hogy szerény tüzünket táplálni lehessen. Hamarosan teljes sötétség és a szél monoton, komor zúgása vett csak körül minket.
Belenyúltam a táskába, s kivettem az egyik követ. Jéghideg volt, s nehéz. Azonban a kezem melegétől egy idő után mélylila fénnyel kezdett derengeni az arborkő. Az őrület színe, tartják Arquanban.
Edmunra pillantottam, de ő aludt tovább.
Hirtelen egy bogár röppent a kezemre, lesöpörtem. De a makacs állat visszajött. Hagytam, hadd másszon fel a kézfejemre, majd bebújt a tenyerem alá, oda, ahol a követ szorongattam. Markomban felerősödött a fény: a szentjánosbogár valósággal ragyogott az immár feketébe borult arborkő mellett. Ekkor egy újabb bogár csapódott nekem, majd még egy a halántékomnak, a homlokomnak. Ezek is a kő mellé másztak, s meggyújtották apró, kék-zöld lámpásaikat. Csönd uralkodott el körülöttünk – elült a szél.
A levegő egy-kettőre megtelt rovarokkal, melyek földreszállt csillagocskákként keringtek a fejünk fölött, bemásztak a holmijainkba, a ruhánk alá, a takarók redőibe, a hajunkba. Eltettem a követ, ám a bogarak egyre jöttek, immár nem a kő, hanem egymás fénye vonzotta őket ide. Csapkodni kezdtem, Edmun felébredt.
– Mi az, mi van? – Álomittasan pillantott körbe. – Rovarok?
A milliónyi eleven lámpás a környező fenyők alsóbb ágait is megvilágította, melyek úgy borultak fölénk, akár egy sátor.
– Gyerünk innen! – kiáltottam.
– Micsoda? Most?
– Igen, most! – Egyszerre három bogarat kentem el a nyakamon.
Felkaptam a pokrócom, a hátizsákom, és öles léptekkel nekiiramodtam. Edmun alig bírt követni, már ő is kénytelen volt állandóan söpörni magáról a rovarokat. Azok nem jöttek utánunk, nem is kellett. Mindenütt ott voltak, mintha egy kék-zölden világító folyó öntötte volna el Asherroht: messzire el lehetett látni, ahogy a fatörzsek lábánál úsztak a levegőben.
Folyamatosan hadonásztunk, de hasztalan próbáltuk elhessegetni őket. Magamra terítettem a takarót, ám a durva szövet alá is bejöttek, és csak annál kényelmetlenebbé vált a menetelés.
– Átkozottak! – Köpött ki Edmun. – Shoan! Várj!
– Eszemben sincs!
– Nézd! – kiáltotta.
A bőrtáska, melyben a vállamon átvetve vittem a köveket, eltűnt a rovarok raja alatt. Fénylett és állandóan mozgott a felszíne. Bemásztak a varrás mentén is, úgy nézett ki, mint egy darázsfészek. Még jó, hogy a szentjánosbogarak nem tudnak csípni. Azonban hiába ráztam meg a táskát, újabbak szálltak rá, és valósággal éreztem a súlyukat is.
– Nem érdekes – mondtam végül szitok helyett, mire a számba repült néhány, és én is köptem párszor.
Legalább egy órahosszat haladtunk még így, de akkorra már teljesen elleptek minket. Épp hogy az arcunkról le tudtuk seperni őket, hogy lássuk az általuk tökéletesen bevilágított erdőt. Káromkodtunk, időnként lélekszakadva rohantunk, ám nem használt.
Edmun elbukott egy gyökérben, alig bírt talpra állni, prüszkölt, mert az orrába is bemásztak az apró rovarok. Már csak sűrűn pislogva érzékeltem, körülöttem eltorzult az erdő, a fénylő bogárfolyam végestelenné vált, és rá kellett jönnöm, hogy már nem tudom, merre járunk.
– Fuss! – üvöltöttem, s mindketten nekiiramodtunk.
Ezúttal én buktam el, vártam, hogy Edmun talpra segít, mint én őt korábban, de nem jött oda. Talán észre se vette, hogy lemaradtam. Minden erőmre szükség volt, hogy lábra álljak, a hátamat elviselhetetlenül nyomta az ólomsúlyú csomag.
– Egy arbor? – nyögtem, mikor a szemem sarkából mozdulni láttam egy fatörzset, és rémületemben odavágtam a tőröm.
Tovább rohantam, de a fák is mintha állandóan mozogtak volna körülöttem: szentjánosbogarak másztak fel mindre, mint egy kúszónövény, kékeszöld és aranyszínű köntösbe vonva őket – velem együtt.
– Edmun! Hol vagy? – ordítottam, de még a visszhangot is elnyelte az erdő. – Edmuuuun!
Egy vízmosás szélén találtam rá, holtan. Testét ellepték a bogarak. Először azt hittem, megfulladt tőlük, de mikor közelebb értem, láttam, hogy csupa vér a mellkasa.
– Nem… nem! – nyöszörögtem.
A rovarok rávetették magukat a nyílt sebre, rámásztak a már alvadt vértől nyákos kövekre. Edmun az én tőrömet markolta görcsösen, alig tudtam kicsavarni a kezéből. A pengén nyüzsögtek a rovarok, s ahogy felemeltem, arcomba világított a fény.
Amennyire lábam bírta, botladozva elfutottam. Ám újra meg újra elért a rovarok hulláma, s nem maradt menekvésem előlük. Végül ledobtam magamról a hátizsákot, hogy levegőhöz jussak.
Ahogy terhemtől megszabadultam, elengedett az erdő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése