A fiú remegő lábain kitámolygott az éjszakai utcára, hogy minél távolabb kerüljön a kávéház zsivajától. Ám a hangok nem maradtak le tőle, és a tárgyak, az utca lámpafényben fürdő macskakövei is mind egyre élesebben rajzolódtak ki előtte. Szemet bántó élességgel, mely a távolit is közel hozta: a fiú egy oszlop után nyúlt, hogy megkapaszkodjon, ám elvétette, s elesett, beütötte a térdét, lehorzsolta a tenyerét.
– Arthur, rossz irányba mész, gyere vissza, gyere… – hallotta egy férfi elfúló hangját a háta mögül, s az illető kisvártatva talpra segítette.
Egy magasságba kerültek, a fiú a másikra vigyorgott:
– Abszintot… még… most… – hörögte, mire a társa is elvigyorodott, de nem mondott semmit, hanem hosszan fürkészte Arthur arcát.
Csak a kávéház széles bejáratának lépcsőfokáig jutottak, ahol a fiú megint összerogyott.
– Gyönyörű…! – suttogta maga elé, közben a férfi melléje telepedett a hideg kőre.
– Meséld el, mit látsz – nógatta.
– Paul… Paul, tudtad, hogy a neved egészen kékesfekete?
– Kékesfekete?
– A magánhangzók miatt… Nézd! Ott! – ugrott talpra hirtelen Arthur, mire Paul is felszökkent. – Egy hajó úszik át a házak felett! Fejjel lefelé, az árboc épp hogy nem súrolta a tetőt!
Paul felnevetett, Arthur zavartan, mosolyogva rátekintett.
– Látod?
– Látom… – felelte Paul. – Én vagyok az egyetlen, aki rajtad kívül látja.
A férfi olyan közel lépett, hogy Arthur tisztán érezhette abszint ízű, keserédes leheletét.
– Bár az is lehet, hogy csak mi állunk a fejünk tetején, s a hajónk úszik a helyes irányban – nyögte a fiú.
Elindultak az utcán, s a csillogó kirakatok, az egymást érő kávéházak ablakain kiszűrődő sárga fény táncra perdült az eső áztatta fekete köveken és a pocsolyák remegő felületén. Arthur tisztán látta, hogy az egyikből egy kecses, szépséges, mezítlen lány ugrott ki, és talpa minden lépésnél tapsikolt a macskaköveken, ahogy tovaszökellt. A fiú hosszan nézett utána, és egyszerre maga is táncolni kezdett. Megint Paul segítette fel, mikor elesett. Egy sötét sikátor oldalában álltak, a férfi felhevült bőre gőzölgött a hajnali hidegben.
– A te neved milyen színű? – kérdezte, s csillogó, apró szemeit Arthur tekintetébe fúrta.
– Barna. Sárga… és vörös… Vörös – felelte aléltan, és hagyta, hogy Paul megcsókolja.
Arthur egy padon heverészett a parkban. Az őszhöz képest kifejezetten kellemes volt az idő. Távolinak tűnt számára a tavalyi háború és a májusi vereség; távolinak a gyermekkor, s vele együtt az álmos kisváros, Charleville is… De akkor miért hiányzik úgy Anya? Megint elfogta az ismerős érzés, amely menekülésre, úton levésre késztette, s amely oly hasonló volt az ihlethez. Eddig Párizsba vágyott, most, hogy itt lehet, innen is elfutna. Ám az út vége mindig az ürességbe vezetett, egyedüllétbe, még akkor is, ha Paul ott feküdt mellette. Verset írni, alkotni olyan, mint a kielégülés... A végletekig felfokozott vágy végül nem törhet magasabbra, s önmagába hullik vissza. Akkor leszek semmivé...
Oldalra fordította a fejét, és megpillantott egy táblát. A cégér töredezett volt, megviselte a városban kitört, hónapokig elhúzódó öldöklés, és az időjárás is. Eredetileg sárga festés borította, arra pedig feketével mázolták ki: L Á T S Z E R É S. Az utolsó betű, a Z teljesen lekopott a tábláról. Arthur összevonta a szemöldökét. A Z-t is feketével festették fel, csakúgy, mint a többi betűt… ám mindközül csupán az Á az, amely valóban fekete, mint a szurok… Az E és az É azonban világos, fehér, mint a hó, lágy, mint a párás levegő, mint a felhő… Az S pedig olyan sárga, hogy jobban világít, mint a kopott, repedezett cégtábla maga. A T sem feketében derengett, helyette egyértelműen barna színt öltött, mint a parkban a környező fák törzse. Talán kicsit világosabb, gondolta Arthur, s most már felült eddigi fekvő helyzetéből. Kabátzsebéből papírt kotort elő, s egy vászondarabba tekert fekete szén rudacskát. A sorok önkéntelenül jöttek, immár fel se nézett a szemközti utcafrontra, ahol a cégér állt.
Arthur nem hallotta az inas kopogását, és meglepődött, mikor az alacsony férfi benyitott.
– Elnézést, uram… Jobban érzi magát? – kérdezte, de Arthur tudta, ez csak látszólagos illedelmesség. Az inast sokkal jobban érdekli, ki fogja kifizetni a szobát, most, hogy Pault letartóztatták, s ő itt maradt egyedül, pénz nélkül.
Csuklóján egy kissé átvérzett a kötés, a seb pedig meglehetősen lüktetett. A pisztolylövés hangja még most is a fülében dörrent, ha felidéződött benne a veszekedés. Az abszint miatt történt, s rosszabbul is végződhetett volna.
– Paul hazudott. Sose látta a hajót a tetők felett úszni. Sosem…
– Hogy mondta, uram?
Arthur nem válaszolt, hallotta, hogy a férfi kisvártatva kiment a helyiségből.
Hirtelen ráébredt, hogy hiába a szavak, az érzékek összekeverése, rajta kívül más nem értheti, miért kék az Ó, s miért piros az I. Nincs értelme az írásnak, többé már nincs… Az érzékek összekapcsolása másoknál időleges, ahogy Paulnál is, az abszint hatására. Ám ő, Arthur Rimbaud, az igazi, a valódi látnok, akié a magasabb, a teljesebb érzékelés, aki a hangokat is színesen hallja, s az írott betűk is színpompásan táncolnak a szeme előtt örökkön örökké, egyedül maradt. Nincs senki más, ki érthetné ezt, s így költészete is süket fülekre talál. Az alkotásnak vége. Ami ezután marad nekem, csupa üresség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése