A legszebb szavak - sci-fi novella, 2005.

John a sátor bejáratában ülve ráérősen vacsorázott, bajszára ráragadtak a morzsák. Herbert, a társa, már végzett az evéssel, visszatette a konzervmelegítőt a tokjába. Nagyot ásított: ebben a magasságban valamivel ritkábbnak találta a levegőt, mint az előző táborhelyükön, és mintha a napszállta is hamarabb érte volna el őket. Az éjszakákat mindig fojtogatónak érezte, mintha ő tartaná vállán a hegyet, és nem fordítva. A környék ragyogó holdfényben úszott, jó darabig akár éjjel is mászhattak volna, Herbert mégis azt kívánta, mielőbb a hálózsákjába bújhasson. Milyen jó lesz behunyt szemmel heverni, és nem gondolni semmire!

– Sokáig tart még? – sürgette Johnt, aki épp az utolsó falatot kapta be.

A barátja azonban ahelyett, hogy lezárta volna a sátrat, előbányászta a kamerát.

– Felvétel! – Herbert felé irányította az objektívet.

A férfi elfintorodott, aztán belátta, hamarabb alvásra kerül a sor, ha nem ellenkezik. Az órájára pillantott:

– Elinos bolygó. 2152, március huszonnegyedike. Tizenhét óra negyvenegy. Hármas számú táborhely, négyezer-hatszáznegyvenkét méter magasságban… Ez azt jelenti, hogy a déli pihenő óta valamivel több, mint ezernégyszáz méteres szintkülönbséget tudtunk le. Viszonylag könnyű volt a terep. Negyedórája kezdett szürkülni, és mostanra már feljöttek a holdak is. Kellően felborult a bioritmusunk, mínusz huszonkét fok van, de a fűtőszálaknak hála nem fagyott el semmink.

– Én is jól vagyok! Teljes mértékig! – John maga felé irányította a kamerát, és belevigyorgott. – És most figyelem, a napló eddigi legszebb felvétele következik! – Azzal a szemközti messzeség felé fordította a keresőt, és las­san körbepásztázott.

A digitális kijelző tanúsága szerint rendkívül jó minőségben sikerült rögzítenie az éjszakába burkolózott elinosi hegy­lán­cokat, amint éles csipkéik kirajzolódtak a kettős holdfényben. John később ráközelített az egyik, majd a másik, hatalmasra hízott égitestekre.

– Te, Herb, van ezeknek nevük?

– A holdaknak? Fingom sincs.

– Hogy beszélsz?! – nevetett fel John. – A Global Geographic kivágja az összes szövegedet, és az emberek majd azt hiszik, csak én jártam itt egyedül.

– Az én szövegem helyett legfeljebb benyomnak valami agyzsibbasztó zenét, de ha te így röhögsz és rázod a kamerát, hasznavehetetlen lesz az anyag.

– Hasznavehetetlen? Ezzel a csodamasinával, amiért egy kisebb vagyont fizettem? – John kikapcsolta a felvevőt, és nevetve, büszkén megemelte.

Herbert még csak nem is mosolygott. Úgy érezte, nem itt lenne a helye, és John jókedve sem ragadt át rá. Ennek hangot adott, mire a másik kiabálni kezdett:

– Dehogyisnem! Megmásszuk ezt a deres fejű öreg­lányt, és ha tényleg sikerül eladnunk a felvételeket a GG-nek, az összes költségünk megtérül. – Szavait üresen verték vissza a környező sziklák. – Két kézzel kapnak majd utána. Ez azért mégis csak nagy kuriózum!

– Bezzeg, ha valaki otthon megmássza az Olympus Mons-t, már a mennyekbe megy.

– Herb, ne kezdd már megint.

– Mi is a mennybe mehettünk volna.

– Kit érdekel az a ronda sárga vulkán? Itt vagyunk az Elinoson, ahol még nem mászott előttünk soha, senki! Az összes csúcs a miénk. Engedd már el magad egy kicsit.

– Rendben, csak hagyj már!

– Rendben, mi? – morogta kelletlenül John. – Tudom én, mi a bajod. De… most ne gondolj Lisára! Verd ki a fejedből.

Herbert nem felelt semmit.

Hamarosan John is bebújt a hálózsákjába, miután lezárta a sátrat. Az elinosi éjszaka másfélszer olyan hosszúra nyúlt, mint a Terra Nován. A holdak éjfél után letűntek az égboltról, és áthatolhatatlan feketeséget hagytak maguk után.

Még javában sötétség uralkodott, amikor John felkelt, és némi szöszmötölés után nekilátott elkészíteni a reg­gelit. Ma ő volt a soros; minden reggel felváltva látták el a házigazda szerepét. Miután halkan dudorászva és dideregve kimászott a sátorból, bekapcsolta a gyöngén, de elégséges fénnyel világító lámpásokat. Kövek közé szorult, több napos, fagyott havat gyűjtött, átszűrte a tisztítón, aztán teát főzött. Ez is a rituáléjuk részének számított: ébredéskor forró tea, amely melengeti a testet és a lelket. Az édes, sós vagy épp ízlés szerint fűszeres fejadagok mellé mindig megfőzték a forró italt. Míg mások a szervezetnek szükséges folyadékot is fejadagszerűen vitték magukkal, csökkentve a felszerelés súlyát, addig ők inkább a tisztítóegységet cipelték magukkal, és továbbra is teát főztek minden virradatkor.

– Jó reggelt! – John épp a filtert vette ki a forró vízből, mikor Herbert kikászálódott a sátorból. – Szép napunk van, nemde?

– Még éjszaka van – dörmögte Herbert morózusan. – Hol látsz te itt napot?

John rápillantott, és bár nem tett megjegyzést barátja rossz kedvére, a tekintete elárulta bosszankodását.

– Rohadt hideg van! – Herbert összecsapdosta a tenyerét, hogy elgémberedett ujjaiban meginduljon a vérkeringés. Nagyot ásított, a csípős, hallatlanul friss levegő valósággal a torkába hasított. – Még jó, hogy nincs hóvihar.

– A Dawn érzékelői szerint nem is lesz még úgy három-négy napig. Megnéztem az előrejelzést – közölte John, miközben átnyújtotta az egyik teásbögrét. – A Földön éghajlattól függetlenül általában havazik ebben a magasságban, de itt mostanában legfeljebb némi hószitálásra számíthatunk.

– Akkor meg mit vacakolunk az Elinosszal? Eddig is igen könnyű volt a terep – túlzott Herbert.

– Felejtsd el. Nem fordulunk vissza! Akkor is felmegyünk a csúcsig, ha végigmorgod az egész utat.

Herbert vállat vont, beleszürcsölt a teájába.

A reggel és a délelőtt hátralevő része jóformán szótlanul telt, lebontották a sátrat. A viszonylag könnyű, fűtőszálas anyagot a hálózsákokkal és a felszerelésekkel együtt összegöngyölve a hátukra vették, és tovább indultak az úttalan úton.

Délfelé járhatott az idő, mikor John, aki épp elöl taposta a köves talajt, megtorpant.

– Nézd! – mutatott előre, enyhén felfelé.

– Egy barlang? Nem emlékszem, hogy szerepelt volna a térképen.

Az adathordozó tenyérnyire széthajtogatható kijelzője fölé hajoltak: a nagyfelbontású, digitális domborzati- és hőtérképet még a leszállás előtt készítették, amikor orbitális pályán álltak az Elinos felett. Már sokkal jobban eligazodtak az adatok közt, nem úgy, amikor pár éve belekezdtek az extrém túrázásba. A Földtől és a Kolóniáktól mind távolabbi, légkörrel – vagy azzal nem – rendelkező égitestek lehetőleg minél magasabb hegyláncait tűzték ki célul. Az Elinos egy, a közelmúltban felfedezett, Mars méretű és típusú bolygó volt a Terra Novától két rendszerrel távolabb. A sötétbarna, kietlen, öt-hatezer méteres hegyóriások sárga – nappal forró, éjjel fagyott – sivatagokat határoltak, míg a bolygó túlfele szinte csak homokdűnékből állt. A hegymászók szemében mégis két fontos, és bőven elég pozitívummal bírt ez a kietlen világ: kedvező a légkör és elég nagyok a hegyek.

– Tessék, itt van! Kijelezte a térkép, de nem emlékeztünk rá. – John levette a szemüvegét, hogy jobban lássa a kijelzőt. Dér lepte, bozontos szemöldöke alatt erősen hunyorgott, napbarnított arca kipirult. – Megnézzük?

Herbert kelletlenül a barlang irányába pillantott, tiltakozni akart, de látva barátja határozott tekintetét, beleegyezően biccentett. Csak halkan, motyogva jegyezte meg:

– Jókora kitérő lesz.

Az üreg bejáratáig nagyjából százötven métert kellett kapaszkodniuk, felszerelésük nehezét ezért az emelkedő aljában hagyták, de így is jóval meredekebbnek bizonyult a kaptató, mint számították. Mindketten tudták, hogy a nagy magasság és a gyérülő légkör miatt hamarosan állandó jelleggel szükségük lesz az oxigénsűrítőkre, ha tovább akarnak menni. Ami persze nem kétséges, hiszen ennél jóval keményebb túrájuk is volt már. Herbert azonban nem szívesen gondolt vissza a Himalájára. Háromszor próbálta meg a Mount Everestet, mindannyiszor Johnnal, de sem az első alkalommal, sem később nem sikerült feljutnia a Föld legmagasabb csúcsára. A legutóbbi kudarc után – akkor töltötte a negyvenet –, végleg abba akarta hagyni a hegymászást. Azonban John, aki nála majd’ tíz évvel idősebb volt, erről hallani sem akart; felvetette, hogy utazzanak a Terra Novára. Pénzben nem szenvedtek hiányt, béreltek egy űrsiklót, és barátnőikkel – Kathrynnel és Lisával – nyakukba vették a naprendszeren túli, távoli világokat. A Kolóniákon azonban nem találtak olyan magas hegységeket, mely kellő kihívást jelentett volna számukra. A csalódást követően majdnem hazautaztak, ám ekkor John barátnője, Kathryn ráirányította figyelmüket az újonnan felfedezett kisbolygókra, óriásholdakra a környező rendszerekben.

Aztán mégsem négyesben jöttek az Elinosra. Herbert ettől a gondolattól még jobban elkomorodott, John fojtott hangja zökkentette ki merengéséből.

– Nálad van a távcső?

A férfi pár méterrel lentebb támasztotta meg magát, és a szemközti hegyoldalt fürkészte. Herbert hunyorogva próbálta kivenni, mi kelthette fel John figyelmét.

– Mi van? Mit látsz? – Herbert nem akart egészen visszaereszkedni a társa mellé, de lejjebb kúszott annyira, hogy a szíjánál fogva le tudta engedni Johnnak a távcsövet.

A férfi a napszemüvegére csatlakoztatta a pontosan illeszkedő műszert. Pár másodpercig állítgatott az élességen, miközben Herbert az irány alapján próbálta kitalálni, hová is nézhet. A hideg napfényben fürdő hegyek barátságtalanul figyelték a két férfit; egy-egy villanásra úgy tűnt, mintha óriási arcok rejtőztek volna a sziklák repedéseiben. A szél lezúdult, és felkúszott a hegyláncokon, az éles, fagyos levegő miatt már szinte fájt a lélegzetvétel. Herbert érezte, hogy megint émelyegni kezd a gyomra.

– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.

– Semmi. Francba… – John lecsatlakoztatta a távcsövet. – Pedig megesküdtem volna, hogy láttam valakit. De lehet, hogy csak káprázott a szemem.

– Meglehet. Ugyanis senki sincs itt rajtunk kívül.

– Nem biztos... Talán dolgoznak a hegyekben, felmérést végeztetnek robotokkal, és láttam egy elsuhanó árnyékot. Állatok is kószálhatnak errefelé. De a túloldal elég messze van innen, lehet, hogy tényleg csak a felhők árnyéka futott a szirteken.

– Lehet. Most itt alszunk, vagy mi lesz? – Azzal Herbert tovább indult a kaptatón.

John még egy utolsó pillantást vetett a szemközti oldalra, aztán a vállára akasztotta a távcsövet, és kapaszkodni kezdett a barátja után.

– Mi a helyzet veled és Lisával, Herb? – kérdezte kisvártatva John két mély lélegzetvétel közt.

Herbert összevonta deres, halvány szemöldökét. Nem csak azért esett nehezére megszólalni, mert a meredek emelkedő közepén jártak.

– Hogy a fenébe jutott eszedbe épp most megkérdezni? – lihegte.

– Nem most jutott eszembe. Már napok óta akartam, de nem vitt rá a lélek. Vártam, hogy majd te magadtól beszélsz róla… Mondd, mi van veletek?

– Mi lenne? Semmi.

– Valamivel mégiscsak sikerült feldühítened – erősködött John. – Este még úgy feküdtünk le, hogy hajnalban együtt indulunk, reggel pedig már ott várt a rögzítőnkön egy kurta üzenet, amit egy Föld fele tartó hajóról küldött. Kathryn rögtön felhívta. Rohadtul berágott rád.

– Igen… Egy kissé… összevesztünk.

– Min?

– Nem teljesen mindegy? Nem ez volt az első vitánk… csak most végleg elszakadt a húr!

– Végleg? – John a fejét ingatta. – Szakítasz vele?

Erre Herbert megtorpant. Fél percig nem felelt, a túlsó oldalra meredt, melyet nem sokkal ezelőtt vizsgálgattak.

– Talán.

– Tudod, hová ment?

– Nem, de nem is érdekel. Azt tesz, amit akar. Az is lehet, hogy ő már szakított… Lehet, viszek neki egy követ a csúcsról! Sajnálni fogja, hogy nem jött el.

– Na ez a beszéd! Persze, még az is lehet, hogy itt kapaszkodik a hegyoldalon pár kilcsivel alattunk Lisával – próbált tréfálkozni John. – Vagy ők bujdosnak előlünk odaát.

– Szerinted ez jól hangzik?

– Hát, Kath nem horkol, mellette jobban aludnék éjjelente, az tuti – nevetett John.

– Lisa is jobb volt abból a szempontból, hogy nem vágott orrba. Legalább is alvás közben nem tette.

Herbert magán érezte John tekintetét; végül nem állta meg, hogy halványan elmosolyodjon. Egymást segítve tovább kapaszkodtak a meredek hegyoldalon.

Herbert megkönnyebbülést érzett, és arra gondolt, hogy talán már korábban rá kellett volna szánnia magát erre a beszélgetésre Johnnal. Pedig amikor Lisa faképnél hagyta őket, ő is csak arra tudott gondolni, hogy visszatér a Terra No­vá­ra, majd haza, a Földre. Ráadásul Herbert azt is pontosan tudta, hogy Kathryn miért nem jött velük. A nő ugyanazt tette, amit John ővele: a sértett barát után futott, hogy próbálja megtudni az indulatok okát. Ők négyen már sok-sok éve elválaszthatatlan egységet alkottak; a férfi sajnálta volna, ha a csapat végleg felbomlik. Igaz társra találni nem könnyű, mint ahogy igaz barátokra sem.

Lisa azonban sosem volt egyszerű eset; a maga módján odaadó társ, ám néha önfejű, és rendkívül sértődékeny. A Marson, amikor az Olympus Mons engedélyezett mászó útvonalain négyesben kapaszkodtak, Lisa kezdettől fogva irányítani próbálta a csapatot, mintha egyedül ő tudna közülük hegyet mászni. John akkor diszkréten meg is jegyezte, hogy ő nem bírná ki ilyen parancsolgatós nő mellett.

Herbert kedvelte Kathrynt, bár neki is megvolt a saját véleménye barátja társának „szerénységéről és kedvességéről”. De nem akart vitát ezen. Ismerte Johnt; ha nőkről volt szó, a férfi igen makacsul viselkedett.

John homlokát ráncolva a levegőbe szimatolt.

– Érzed ezt a szagot? – suttogta.

– Miféle szagot?

– Égett és émelyítő… olyan mintha… – John megtorpant, amikor felért a platóra, és megpillantotta a bűz forrását. – Jóságos isten!

A barlang bejáratában egy mozdulatlan test hevert. Mellkasát lőtt seb égette be mélyen, megfeketült vére eláztatta a ruháját, és a környező talajt.

Herbert megdermedt.

– A rohadt életbe… egy hulla!

Közelről is megbámulták. Beszívták a bomló hús jellegzetes, édes-kesernyés bűzét, Herbert öklendezett, érezte, hogy felfordul a gyomra.

– Hol a kamera? – motyogta idegesen John, pedig csakis nála lehetett. Sohasem engedte át Herbertnek.

Bekapcsolta, és hosszú perceken át filmezték a tetemet szótlanul, feje búbjától a lábujjáig, majd Herbert rekedten beszélni kezdett:

– Elinos… Elinos bolygó, 2152, március huszonötödike… tizenhárom-nullakettő… Találtunk egy… egy… – Alig bírta kimondani. – Ez nem ember! John, ez nem ember!

John leengedte a felvevőt, de kikapcsolni elfelejtette.

– Hogy mondhatsz ilyet?! – recsegte idegesen. – Hogy érted azt, hogy… nem ember?

– Hát nem látod? – mutatott a hulla fejére Herbert.

John leakasztotta a kalapácsát az övéről, és óvatosan maguk felé fordította vele a halott arcát. A teremtmény bőre hófehéren derengett, néhol világoskék elszíneződés borította, rövidre nyírt sörtehaja sötétkék keretbe foglalta hosszúkás arcát, enyhén hegyes állát. John megpiszkálta a halott szemhéját, s amikor kinyitotta, üveges, éjkék szempár meredt rájuk. Nagyméretű szivárványhártyája miatt csak a szeme szélein látszódott egy kicsiny fehérje. Ez, és szokatlan, háromszögletű, kicsiny füle árulkodott leginkább a halott nem emberi voltáról.

– Tényleg… nem ember – szögezte le John síri hangon. – Ez… ez… valami más.

– Idegen?

– Nincs rá bizonyíték, hogy az emberen kívül léteznek más értelmes fajok is.

– Honnan veszed, hogy ez értelmes volt?

– Ruhát visel.

Herbert grimaszolt.

– Mit gondolsz, mióta lehet itt? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. – John hitetlenkedve rázta a fejét. – Csak az biztos, hogy nem végelgyengülésben múlt ki. Lelőtték. Energiatöltet, úgy tűnik legalábbis. Szerencsétlen fickó!

– Fickó? Lágyak a vonásai.

– Hát, inkább férfinek gondolnám, semmint nőnek, legalább is az izomzata, alkata alapján.

– A marsi mutánsok többsége is nemtelen. Amolyan vegyes lények: kicsit nők és kicsit férfiak.

– Szerinted ez egy marsi?

Herbert óvatosan közelebb hajolt a halott arcához.

– Könnyebb elhinni, hogy mutáns, mint azt, hogy idegen.

John zavartan ingatta a fejét.

– Én már jártam a Marson. Azok nem ilyenek.

– Hát milyenek?

– Nem ilyenek – szögezte le a férfi, és összevonta bozontos szemöldökét. – Ez itt… nem marsi mutáns! Látszatra marhára emberi. De marhára nem ember, az biztos! Végül is… a hu­ma­noid forma a legpraktikusabb alak. Ezt hozta az evolúció. Felegyenesedtünk, az érzékszervek egy helyre koncentrálódnak, közel az őket feldolgozó agyhoz… Milyen legyen egy földönkívüli, Herb? Egy harmadik kar, láb, szem, egy második fej, meg mit tudom én mi… már felesleges lenne. Ez az izé persze legalább annyira lehet idegen, mint hogy mutáns, vagy klóntermék. Hogy biztosat állíthassunk, fel kéne boncolni.

– Felboncolni?! – Herbert akaratlanul is felnevetett. – Én nem nyúlnék hozzá a helyedben!

– Eszem ágában sincs.

– Rossz ötlet volt, hogy idejöttünk ehhez a barlanghoz! Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna! Mintha sosem találtuk volna meg.

– De megtaláltuk! Láttuk. Le is filmeztük.

– Lefilmeztük? És akkor mi van? Mit érünk vele? Bárki képes ilyet hamisítani! Úgysem hisznek nekünk. Azt mondják majd, csalók vagyunk, a film pedig hamisítvány! – Herbert kimelegedett.

John merőn bámulta a hullát.

– De ez egy idegen lény – mormolta. – Soha ezelőtt egyetlen ember sem találkozott még idegenekkel. Mi vagyunk az egyetlenek. Fel bírod fogni, mit jelent ez?

– Azt, hogy háborodottnak vagy hamisítónak tartanak? – Herbert a fejét rázta. – Kösz, ebből nem kérek! Röhögjenek csak másokon! Menjünk inkább tovább! Másszunk a csúcsra, vagy tűzzünk el a francba, és ne beszéljünk erről senkinek. Akkor talán még az is megeshet, hogy nem egy elmegyógyintézetbe zárva töltjük majd el hátra lévő éveinket!

John azonban egyre elszántabbnak tűnt.

– De hisz’ ez egy rendkívüli, felbecsülhetetlen felfedezés! Bizonyítja, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban! Itt hever előttünk, karnyújtásnyira…

Herbert fáradtan sóhajtott.

– Fogd már fel: senki sem hinne nekünk! A legjobb esetben is csalónak, és nem őrültnek tartanak! Hagyjuk a francba ezt a tetemet! Mielőbb térjünk vissza a Dawnhoz, és jelentsük a helyzetet az Extraterrestialnak. Végül is, ők foglalkoznak idegen lények utáni kutatással. Majd ideküldenek valami bizottságot, már ha hisznek nekünk… és eldöntik, miféle hulla ez itt. Legyen ez az ő gondjuk, ne a miénk! Az eszedbe sem jut, hogy megfertőződhetünk? Ha ez valóban egy rohadt földönkívüli, ahogy te hiszed, már így is nagy veszélybe kerültünk!

John az arcát dörzsölgette, és kelletlenül pislogott sűrű szemöldöke alatt. Épp megszólalt volna, de a barátja belé fojtotta a szót:

– Ráadásul meggyilkolták!

John tekintete a testre vándorolt. Herbert dühösen kiköpött.

– Nézd a mellkasán a sebet! Lövésnyom, és nem lehet még túl régóta halott. – Herbert érezte, hogy kiszáradt a torka. – Pár órája, vagy egy-két napja… Mi van, ha a gyilkosa még itt van a bolygón?

John a homlokát ráncolta. Herbert óvatos tekintete a szemközti vidékre tévedt. A déli napsütést vakító sárgán verte vissza a több helyütt tükör sima sziklák felülete, másutt a fény megtört a göcsörtös kőomladékokon.

John hirtelen a tetemhez lépett, és leguggolt.

– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Herbert.

– A sejtekből talán még kimutatható a DNS később. – John a kése hegyével óvatosan lemetszett egy kicsiny bőrdarabkát néhány hajszállal együtt. Gondosan elcsomagolta, és a kabátzsebébe tette. – Mehetünk!

Sietős léptekkel elindultak lefelé az úttalan kaptatón. Herbert egyszer rosszul lépett, s pár métert csúszott a meredek, köves felszínen. Nem lett semmi baja, s John felsegítette.

A holmijuk ugyanúgy hevert ott, ahol és ahogy hagyták. A hátukra vették, újból elindultak – visszafelé. Egész délután meneteltek, a csomag súlya miatt képtelenség volt megszaporázni a lépteiket: elég egy rossz lépés, és legurulnak a sziklás talajon. Elérték a reggeli táborhelyet, a már ismerős fennsík egyik oldalán szakadék, másik felén a szélvédett sziklafal húzódott. Ekkorra már alkonyodott: a nappalok rohamosan rövidültek. Úgy határoztak, itt maradnak éjszakára.

A szél megerősödött, ezért behúzódtak a sziklafal tövéhez, ott verték fel a sátrat az Elinos két hatalmas, fehér holdjának fényénél. A fennsík úgy tíz méterrel előttük véget ért, s messzire el lehetett látni a fenséges éjjeli csúcsok felett, ám most lezárták a sátor bejáratát. Egy órával később, miután letisztálkodtak, a melegben üldögéltek és vacsoráztak. Odakint a szél zúgott a hegyek közt.

Elalvás előtt csak rövid naplóbejegyzést tettek, rámondták, hogy ugyanott ütöttek tábort, mint felfele jövet. Herbert bejelölte az adatokat a digitális térképükön is, majd megtöltötte a jelzőrakéta-pisztolyt, és a keze ügyében hagyta. John nem szólt rá semmit.

Nyakig felhúzták a hálózsákokat, ám Herbert nem tudott elaludni. John is forgolódott, nyugtalan álmot láthatott. A szél folyamatosan zargatta a sátrat, s Herbert szeméből a maradék álmosságot is kiűzte. Ráadásul, ha lehunyta, a halott idegen arca és gyomorforgató sebe rémlett fel előtte. Oldalára fordult, hiába remélve, hogy így elszakíthatja tekintetét az emléktől.

Egyszeriben úgy tűnt, mintha a szél zúgásába másmilyen zaj is vegyült volna. Herbert felkönyökölt, s lélegzetvisszafojtva fülelt. Semmi sem történt. A férfi mégsem nyugodott meg, idegesen hajtotta vissza a fejét a párnájára. Ekkor újabb neszt hallott, s Herbert egy pillanat alatt leizzadt, ahogy ereiben adrenalin áradt szét. Óvatosan rázni kezdte Johnt, a férfi szerencséjükre nem mordult fel, mikor felébredt. Herbertre meredt, barátja arckifejezése láttán megdermedt.

– Van valaki a sátor körül! – Formálta Herbert szája némán a szavakat, s mutogatott is hozzá.

Felültek.

A kinti holdfény egy mozdulatlan árnyat rajzolt a sátor bejáratára. A két férfi egymásra nézett, és remélték, hogy a látogató magától távozik. Percek teltek el, de az árnyék továbbra is ott derengett előttük.

– Lehet, hogy egy szikla… mondd, hogy egy szikla vet árnyékot, John… – suttogta Herbert elcsukló hangon.

– Ez nem szikla... Tudja, hogy ébren vagyunk…

Az árnyalak hirtelen megmozdult, Herbert azon nyomban felkapta a jelzőrakéta-pisztolyt. Ám a lény árnya eltűnt a sátor felületéről. Újabb hosszú percekig nem történt semmi. A két hegymászó feszülten hallgatózott.

– Kinyitom a sátrat, Herb! – suttogta John. – Kinézek!

– Megőrültél?

– Van jobb ötleted? Ha eddig nem lőttek szitává, talán ezután se fognak… kinyitom. Nyugi… Nyugi… – mondta inkább saját magának.

Ám ekkor ismét megjelent az árnyék a ponyván: ezúttal sokkal közelebb állhatott, mint a korábban. Önkéntelenül, riadtan hőköltek hátra, mikor a látogató enyhén megrázta a sátorponyvát. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondott volna valamit, de nem értették, a szél elsodorta a szavakat. Aztán az árny leguggolt, és ismét mozdulatlanná dermedt, közvetlenül a sátorbejárat előtt.

– Herb…

– Jól van, John… nyisd ki, én… én addig… fedezlek. – Enyhén remegő kézzel tartotta a megtöltött jelzőrakéta-pisztolyt. Ez is keresztül fúrja ilyen közelségből, ha kell!

John kikászálódott a hálózsákból, és remegő kézzel kioldotta a biztonsági rögzítőket, és elhúzta a ponyvát.

A csalóka árnyék jóval termetesebbnek mutatta az érkezőt, mint amekkora egyébként volt: nem lehetett magasabb, mint ők; tekintete beesett, kezét zúzódások, horzsolások borították. A holdfényben tisztán látták a halott idegenhez hasonló külsejét; fekete, vékony ruhája nem védett a hideg ellen, összegörnyedve vacogott, csillogó, sötét szemével a két férfit fürkészte.

Herbert zavarba jött a tekintettől, mely furcsa mód vádlónak és kérlelőnek tűnt egyszerre.

John megköszörülte kiszáradt torkát, hogy meg tudjon szólalni.

– Itt a barátja, Herb.

– Vagy a gyilkosa – felelte a másik.

– Nem látok nála fegyvert. És mindjárt halálra fagy. Engedjük be!

Herbert méregbe gurult, ujjai továbbra is a pisztolyt szorongatták.

– Mi van, ha még őt is keresi az, aki megölte a társát? Attól, hogy ha nem ő a gyilkos, még bajt hozhat ránk!

John összevonta a szemöldökét, és az idegent figyelte. A látogató viszonozta John nézését.

– Akkor mit csináljunk vele? Hé, van neved? Honnan jöttél? – kérdezte tőle bizonytalanul John.

– Hát ez remek! – Herbert összevonta a szemöldökét.

– Úgy tűnik, nem érti. Tényleg földönkívüli.

– Erről jutottál ilyen következtetésre, John? – szisszent fel Herbert.

A férfi nem válaszolhatott, mert a teremtmény hirtelen még közelebb húzódott, egész a sátor bejáratához, hogy John már nem tudta volna behúzni a ponyvát. Herbert riadtan kapta fel a jelző-pisztolyt, és megint egyenesen az idegenre fogta.

– Vissza! Vissza, nem hallod?!

– Herbert!

– Ebből már biztosan ért!

A látogató meredten bámult a férfira és a pisztolycsőre, de nem moccant. A kinti hideg egyre élesebben tódult be a sátorba, a két ember is fázni kezdett. A lény óvatosan kitárta üres kezeit, letérdelt, és kihúzta magát, mutatva, hogy nincs nála fegyver. Meglehetősen vékony ruhája karcsú, de izmos, inas alakjához tapadt. Vacogó, elkékült ajkait összeszorította, és ismét legörnyedt, mellkasán összefonta a karjait.

Herbert végül leengedte a fegyvert, de nem tette el. Lemondón bólintott Johnnak, aki intett az idegennek, húzódjon be a hidegről. Az nyomban így is tett, és lekuporodott a sátor végében. Figyelte, ahogy John ismét behúzza a ponyvát és a biztonsági zárakat, kizárva a hideget és a sötét szelet. A fűtőszálak hatása hamarosan érződni kezdett, a sátor felmelegedett.

Lámpást gyújtottak, és percekig némán szemrevételezték egymást. Még elektronikus jegyzetfüzetet is elővettek, és a két férfi számokat, betűket írt fel. Bemutatkoztak a jövevénynek, és leírták a hangsorhoz tartozó jeleket. Az idegen látszólag felfogta, de mikor kezébe adták az íróeszközt és a kicsiny, vékony táblát, hirtelen a szájához emelte és ráharapott. John és Herbert riadtan kapta ki a kezéből az eszközt, aztán hosszabb tanácskozásba kezdtek, mit adjanak neki enni. John kibontotta az egyik fejadagos zacskót, belenyúlt, a melegítetlen masszából lecsípett egy darabot, s megette. Aztán átnyújtotta az idegennek, aki bizonytalanul elvette tőle. Alaposan megnézte, kivette az egészet, majd visszatette, végül letépett belőle egy falatnyit, hogy megkóstolja. Közben előkerült egy nélkülözhető takaró, amit szintén a kezébe nyomtak.

Míg a lény a falatot forgatta a szájában, sötétkék szemével továbbra is a két embert fürkészte a gyönge lámpafényben.

– Ízlik neki, John – mondta Herbert, mikor látta, hogy az idegen egyre bátrabban evett.

– Szerintem is. Reméljük, nem mérgező a számára.

– Na igen. Meg hogy ő se ránk – morogta Herbert. – Nem hinném, hogy könnyen megússzuk. A Nován kapott védőoltások meg immunrendszer kezelések nem mindenhatóak. Ki kell vizsgáltatnunk magunkat, mielőbb! Őt hova tegyük?

– Befér a Dawnba. A Nován majd megoldódik a dolog. Onnantól kezdve már nem a mi bajunk.

– Mi van, ha ez egy mutáns, és a hegyekben párat szélnek eresztettek, hogy most kedvükre vadásszanak rájuk a gazdáik? És ha a Nován elvégeznek pár kísérletet rajta, és megölik? Nem lenne jobb sorsa, mint itt!

– Élénk a fantáziád, Herb! Ha a Marsról idekeveredett mutáns lenne, szerintem értené, mit beszélünk, de meg se mukkan.

– Te se lennél szószátyár, ha megölték volna a társad, és egyedül bolyongsz egy idegen bolygón.

Johnt szemmel láthatólag rossz érzés kerítette hatalmába.

– Hé, tudod-e, rólad van szó? – Integetett a teremtménynek.

Az idegen abbahagyta a rágást, tekintetével követte a férfi kezét, majd John szemébe nézett. Hirtelen megváltozott az arca, a haja, és a szeme színe is: felvette John sötét, de itt-ott már őszülő hajának, barna szemének árnyalatát. Sőt, a férfi napbarnította bőrszínét is tökéletesen imitálta, s úgy tűnt, mintha az idegen hirtelen megkopaszodott volna a halántékán és a homloka felett: rövid haja színe beleolvadt a bőrébe.

– Odanézz! Hát ezt meg hogy a francba csinálta? – hökkent meg Herbert.

A lény íves, vékony szemöldöke is akár ha megsűrűsödött volna, ahogy a szőrszálak környékén besötétült a bőre, teljesen John külsejére emlékeztetve. Még a bajszát is utánozta, holott az idegennek még borostája sem volt.

Mikor Herbert megszólalt, a teremtmény lassan a férfi felé fordult, s közben ismét átalakult a külseje: rövid, csapzott haja szőke lett, szemei kivilágosodtak, s még Herbert arcának Johnénál világosabb bronzszínét is tökéletesen leutánozta.

– Ha az arcvonásai változnának, azt hinném, te vagy az, Herbert! – kiáltott fel John, és kínos vigyorra húzta a száját. – Lehet, hogy így kommunikál. Színváltoztatással.

– Akkor nem lesznek túl hosszú beszélgetéseink.

Az idegen tekintete aztán újra Johnra tért vissza, s ezzel együtt megváltoztatta színeit: megint a nagydarab férfit utánozta. John önkéntelen zavarában elvigyorodott, mire a lény ugyanígy cselekedett. Ha John felemelte a karját, az is így tett. Ha John Herbertre nézett, az is Herbertre pillantott. A férfi képéről leolvadt a mosoly, mire egyre kellemetlenebb tükörképéről ugyanúgy elpárolgott az arcmimika. Herbert agyán átfutott, a teremtmény talán nem is érti, mit jelent a mosolygás.

– Tetszel neki, John… – nyögte. – Virrasztasz vele? Nem tudom, hogy alszom el így, amíg itt gubbaszt a lábamnál. Eddig sem aludtam egy percet sem!

– Jól van, majd váltjuk egymást. Én sem bízom benne.

Másnap reggel Herbert arra ébredt, hogy fázik. A sátor bejárata tárva-nyitva állt, a reggeli szél lágyan lengette a ponyvát. John hangosan horkolt, pedig a férfi emlékei szerint neki kellett volna őrködnie. Az idegent nem látta sehol.

– John, ébredj! John! Az összes holmit át kell nézni. A barátocskánk meglógott. Megvan a kajánk?

John szeméből egyből elillant az álom, gyorsan felkászálódott, és ő is nekiállt számba venni a felszerelést.

– Minden megvan. Az utolsó fejadagig – jelentette ki a leltár végeztével. – Csak egy nadrágom, meg két pulcsim hiányzik. Neked, Herb?

– A kedvenc zoknim.

– Kedvenc? – nevette el magát John.

– Ez nem vicces. Ma hidegkaját eszünk, útközben. Haladjunk. Még legalább négy nap, míg a Dawnhoz érünk.

– De sietős lett! És még te akartál hegyet mászni a barlangnál!

Herbert nem felelt John megjegyzésére.

Felpakoltak, és újra nekivágtak. Mély, árnyas, és annál hidegebb szurdokvölgyek, tátongó, otromba barlangszájak, repedések követték egymást a csipkés sziklák tövében. A kőzet egyes alkotórészeit kifújta az állandó, éles szél, az erezetek helyén barázdák futottak, mintha valóban száz, meg száz éves emberek portréi lettek volna, akiknek eltorzultak a vonásai a számlálhatatlan ráncok miatt.

Aztán a csipkés, sziklás útnak vége szakadt, és egy meredek, jó tíz méteres szakadék következett. Jelentős kitérővel tudták volna csak megkerülni, ezért inkább tartókötelekkel ereszkedtek alá. Eredetileg ennek izgalmáért jöttek, s nem könnyű túrára, most azonban egy cseppet sem hiányzott a kényszerű, lassú és óvatos ereszkedés.

– Szerinted hová lett az idegen? – kérdezte John, miután a meredek, szinte tökéletesen sima fal tövében összetekerték a köteleket, elpakolták az utolsó szegecset és kalapácsot is. Néhány rögzítő vasat elhagytak, mert mélyen beestek a kőtörmelékek repedései közé.

– Nem tudom. Mikor felébredtem, nem láttam a sátor körül. John, neked kellett volna őrködnöd!

– Elaludtam, sajnálom, Herb.

Herbert válaszul elhúzta a száját.

A hosszúra nyúló csöndet John törte meg:

– Mindig azt hiszem, lefelé könnyebben megy. De a combom már begörcsölt. Hallod-e, Herbert! Amint leérünk a Dawnhoz, elhúzzuk a csíkot.

– Ja. És ha felbukkan ez a valami, vagy valaki, nem visszük magunkkal.

– De ha mégis visszajön hozzánk, segítenünk kell neki!

– Egyszer már ott hagyott minket, szerintem nem vágyik a segítségünkre, John… Mégis mit vársz, mit mondjak? Nekem ez az egész kezdettől fogva nem tetszett! Ahogy utánzott minket, kirázott a hideg! Örültem, hogy lelépett. Még pár ilyen ereszkedés, és elveszti a nyomunkat. Vagy adnunk kellett volna neki felszerelést is? Hogy tessék, ha akarod, mászd meg a csúcsot helyettünk is!

– Herb, hagyd már abba! Még Kath sem tud így hisztizni, mint te néha.

Herbert erre megsértődött, s nem szólt semmit, John pedig felhagyott a további kommunikációs kísérletekkel. A legközelebbi társalgásuk abban merült ki, hogy Herbert Johnra ripakodott, amiért elfelejtette bekapcsolni a biztonsági kapcsokat ereszkedéskor.

– Jól érzed magad? Figyelj oda, John!

– Mintha te sose tévednél!

Délben leültek kicsit pihenni, és megenni az ebédet, amit felmelegítettek. Élénkítő teát is főztek hozzá, s miután elfogyasztották, John tíz percet kért, hogy pihentesse a szemét. Herbert is mellédőlt, s nyomban elaludtak mind a ketten.

Herbert arra riadt, hogy valaki keltegeti. Az idegen volt az, a férfi szőke hajának, bőrének és szemének színét öltötte magára. Idétlenül Herbert képébe vigyorgott, aztán töltött magának a maradék, kihűlt teából, s gyorsan felhörpintette. A férfi feltápászkodott, akkor látta, hogy John még mindig mélyen alszik. Közben fél szemmel észrevette, hogy az idegen megint elkódorog: eltűnt a közeli sziklák között, amerre a jelöletlen útvonal vezetett.

– John… kelj fel. Elaludtunk. A fenébe, két órát elcsesztünk! Lefagyott a seggem.

– Oké, mindjárt mehetünk tovább… mehetünk… – felelte a férfi gyengén, ki se nyitva a szemét.

– John, mi van veled? – Herbert lehúzta a kesztyűjét, és rossz előérzettől vezérelve barátja homlokához érintette a csuklóját. – Öregem, te lázas vagy.

John nem felelt semmit, Herbert újabb teát főzött, megitatta vele, és gyógyszert is adott hozzá.

– Átrakok pár cuccot az enyémbe, hogy a tied könnyebb legyen.

Csak fél órával később tudtak elindulni, Herbert segítőleg John mellett haladt, barátja mind többször támaszkodott rá. Ismét nehezebb szakasz következett, nyaktörő sziklaperemek, árnyas hasadékok, és meg-meginduló, köves talaj váltakozott. Ha a fény megsütött egy nagyobb felületet, a sárga káprázás miatt még napszemüvegen keresztül is alig lehetett látni.

Herbert megint csak a szeme sarkából vette észre, hogy fölbukkant az idegen. A teremtmény fölkarolta Johnt, és Herbert zavarodottan elmosolyodott. Így kétség kívül gyorsabban haladtak.

Egy órával később meredek, szinte tökéletesen sima sziklafal tetejéhez értek. Árnyékba húzódtak, s Herbert elővette a térképet, bár már rémlett neki, hogy itt valóban felkapaszkodtak fölfelé jövet. Az ötven méteres szintkülönbség akkor meg se kottyant, de most… Johnra pillantott, és a mellette kuporgó, szótlan idegenre. Az visszanézett rá mélykék szemével, mely lassan szürkévé vált, a gyérülő nappali fényben sötétkék haja pedig szőkévé. Herbert erre a szeme elé eresztette átlátszatlan napszemüvegét, kapucniját szorosabbra húzta a homlokán, hogy haja szála se tűnjön elő alóla.

Leült egy sziklára, és tanulmányozni kezdte a térképet, hátha talál másik lejáratot, akkor is, ha hosszabb lesz a Dawnhoz vezető út. Mikor érzékelte, hogy az idegen a válla fölött a kijelzőre les, gyorsan elfordította. Kiválasztott egy útszakaszt, mely zegzugosnak tűnt, és szinte járhatatlannak, ám mégsem kellett a felszerelésre támaszkodniuk. Az idegen nem tudja, hogyan használja a tartóköteleket, és Herbert az általa bevert rögzítő kapcsok illesztésében sem bízhatott: a férfinak egyedül kellett volna két másikat lejuttatni a mélybe. Így aztán visszamentek a sziklás, sötét vájatokba.

Leginkább Herbert haladt elől, a felszerelés nagy részét cipelve, immár az ő nyakában függött a kamera is, John egy szót sem szólt, mikor átvette tőle. Talán észre sem vette? A férfi mögött az idegen támogatta Johnt, mivel hárman nem fértek volna el egymás mellett az úton. Aztán mikor kisebb, köves fennsíkra értek a vízmosások mélyéből, Herbert úgy döntött, ideje lenne cserélnie az idegennel, és visszanézett.

Megrémült, mert sehol nem látta a két másikat. Visszacaplatott a sziklák közé, és ordibálni kezdett:

– John! Joooohn!

– Jooouuuuuun… Joooounnnnnhhhhhh – felelte az eltorzult visszhang.

Herbert hosszú ideig bolyongott és kiáltozott a valóságos labirintussá vált eső- és szélformálta, száraz utakon. Úrrá lett rajta a kétségbeesés, úgy érezte, mintha kiszakítottak volna a lelkéből egy darabot. Az egyik éles kanyarban azonban majdnem beleszaladt Johnba, és az őt kísérő idegenbe.

– Miért nem szóltál, hogy lemaradsz? Van szád meg nyelved, akkor mi tart vissza, hogy szövegelj valamit, he? – kiabált a lénnyel, de belátta, hogy felesleges. Hideglelős vigyor volt a válasz, nem az mosoly, amit még éjjel a sátorban lesett el tőlük. – John, minden rendben? – fordult a barátjához Herbert, aki letelepedett egy kiálló kőre.

– Nem bírom tovább, Herb! Pihennem kell – suttogta. Ajkai kicserepesedtek, homlokán gyöngyözött a verejték.

– A közelben van egy tisztás, tábort verünk ott, rendben?

Azonban visszatalálni a fennsíkra mégsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint azt Herbert hitte. A térképen elmosódott foltként jelent meg a sziklás vidék, amit a férfi szeretett volna elkerülni, ám mégsem sikerült. Felpillantott a kijelzőből, és látta, hogy megint elvesztette a többieket, pedig most ő haladt hátul. Hirtelen kiáltást hallott, amit egy szörnyű robajlás követett. Herbert úgy érezte, mintha kettéhasította volna a rémület, nyomban futásnak eredt. A sziklafal kanyarulata mögé érve omlásnak indult, óriási kövek és mély repedések fogadták. Néhány méterre előtte az idegen kapaszkodott egy kiálló párkányba, Johnt azonban sehol sem találta. Herbert közelebb lépett, de észrevette, hogy az út, amin haladtak, az ő lába alatt is a beomlás szélén áll. Alighogy a lény felküzdötte magát, és Herbert mellé araszolt, a kövek ismét megindultak a mélységbe. Por- és törmelékfelhő szállt fel a magasba, jó darabig nem láttak semmit.

Herbert, mikor ráébredt, hogy John lent rekedt, felordított, és az omlás szélére akart rohanni. Az idegen azonban elkapta a derekát, végül elgáncsolta a férfit, hogy megállítsa. Herbert John nevét kiáltozta, de nem kapott választ. Mivel a terület, ahol álltak, nem tűnt biztonságosnak, a férfi úgy döntött, megkerüli az omladékot, és a szurdoklabirintusban keres utat az omlás túloldalára. Onnan lenézve talán többet tehet. Legalább fél órába telt, míg odatalált, s addigra besötétedett. A férfi észre sem vette, hogy a teremtmény végig szorosan a nyomában maradt.

Lecsatolta súlyos felszerelését, aztán hason csúszva a perem szélére araszolt, és fentről a néma, komor torokként tátongó barlangba világított. Nyolc-tíz méter mélyen John por lepte, szakadozott hátizsákja és egy véres kéz látszódott ki a kőtörmelék alól. A férfi vastag kesztyűje, védőruhája felszakadt.

Herbert kétségbeesetten kereste a megfelelő helyet, ahová beüthetné a rögzítő szegecseket, ám a masszívabbnak tűnő, óriási kövek is megrepedtek. A férfi több helyen próbaütést végzett, de sikertelennek bizonyult. Az idegen óvatosan hátrébb húzódott.

Herbert ismét lenézett a barlang szájába, és képtelen volt elfogadni, hogy John már majdnem egy órája a törmelék alatt volt: ha a zuhanást túlélte, a levegője réges-rég elfogyott. Hirtelen az idegenhez lépett, és talpra állította a kuporgó lényt. A derekára csatolta, és a hátán átvetve rögzítette a kötelet, majd egy erősebbnek tűnő, messzebbi sziklához vezette. Megragadta a lény lábszárát is, és jelezte, hogy támassza ki magát. Az idegen rájött, mire készül a férfi, és továbbra sem ellenkezett. Elfogadta a kesztyűt, és megragadta a kötelet. Herbert is rögzítette magát a kötélhez, a meredély szélére araszolt, és lassan leereszkedett. Percekbe telt, míg földet ért, a lámpával folyamatosan pásztázta a sziklákat, figyelve, melyik készül leomlani.

Johnhoz ugrott, amint talajt érzett a lába alatt, de a férfinek már nem volt pulzusa. Herbert látását elhomályosították a könnyek, koszos kezével szétkente az arcán. Az izzadtság és a por csípni kezdte a szemét, s e percben még a legapróbb kín is hatalmassá nőtt. Megpróbálta kiszabadítani a testet, de amint elmozdított egy nagyobb követ, helyére még nagyobb gurult, és mintha csak az az egy kő tartotta volna az összes többit, megindult fentről egy újabb adag törmelék. Herbert rántást érzett a hátán, derekán: az idegen jelzett neki, de felhúzni nem volt ereje. A férfi remélte, hogy legalább meg tudja tartani, és felmászott a kötélen. Lábfejét szinte súrolták a lezúduló kövek, a levegő ismét megtelt porral, hogy lélegezni is alig tudott.

Valósággal öntudatlan állapotba került, mikor kijutott az omladékból. Hátukra vették a megmaradt felszerelést – a fűtőszálas sátrat Herbert cipelte, de a hálózsákok is odalettek –, és utat találtak a fennsíkra. Sem teát, sem ételt nem főztek, a férfit a rosszullét kerülgette egész éjjel, s alig aludt valamicskét. Akkor is csak fárasztó, fájdalmas, vacogó álmot látott.

Hajnalban arra ébredt, hogy az idegen keltegeti. Herbert felocsúdott, mire a lény az orra alá nyomott egy bögrét. Az még mindig a tőlük elcsent ruhákat viselte, de szemmel láthatólag mégsem fagyott át úgy, mint Herbert az éjjel.

– Te-a – mondta. – Ta-te-a.

– Tea – Herbert lassan elvette tőle, beleszagolt. Tea.

Gépiesen tábort bontottak. A férfi feje zúgott, torkában gombóccá vált a gyülekező könnyáradat érzete. Lassan ráeszmélt, hogy dokumentálnia kellene a történteket, még ha nem is tud visszamenni Johnhoz, s nem csak azért, mert nem találná meg. Remegő hangon beszélt a kamera mikrofonjába, s körbejártatta a környéken. Lefilmezte az idegent is, aki szótlanul tűrte, hogy megörökítsék, amint épp a félig lebontott sátor mellett guggol.

– Sa a Hanemi a Rasha Aana – mondta hirtelen a lény.

Herbert egy pillanatig megrökönyödve nézett az idegenre. Aztán képére újra kiült a levertség, és halkan motyogta maga elé:

– Örülök, hogy tudsz beszélni, de ha érteném, sem érdekelne…

Az idegen ekkor felpattant, sietve a hátára vette Herbert egyik csomagját, közben színei megváltoztak. Haja bebarnult a tarkóján és a feje búbján, szemöldöke is mintha sűrűbbé vált volna a színek okozta optikai csalódás révén, orra alatt álbajusz tűnt fel. Halvány bőre napbarnított lett, és homloka felett dús, de rövid sörtehaja is olyanná vált, mintha kopaszodna. Elvigyorodott, majd ismét karattyolt valamit. Mutogatott, talán hogy ideje indulni.

Herbert nem tudta eldönteni, hogy az idegen gúnyoldóik vele, vagy így vígasztal másokat… nem, ez a rohadék vigyorog.

– Te szemét…! Takarodj innen! – kiabálta Herbert. Megragadott egy követ, és felemelte.

Ám a másik nem moccant, arcán továbbra is diadalmas, idióta arckifejezés ült. Úgy tűnt, nem fogta fel, mit akart a férfi. Herbert végül lassan leengedte a kezét, főleg, miután belényilallt, hogy egyedül talán nem tudná levinni az egész felszerelést a Dawnig.

A maradék csomag összepakolása után elindultak.

Órákon keresztül tapodták a jellegtelen, sötétszürke és barna köveket. Herbert időnként megnézte a térképet, kereste a rövidítés lehetőségét, de be kellett látnia, hogy ez lehetetlen. Az idegen odalépett hozzá, mire a férfi inkább gyorsan eltette az adatrögzítőt.

– Jobb dolgod nincs, mint engem bámulni egész nap?

Valahányszor a teremtményre tévedt a tekintete, Herbert rajta kapta, hogy figyeli őt.

Újabb órák teltek el eseménytelenül, ebéd gyanánt felbontottak egy fejadagot, s hidegen, útközben megették. A délután is ugyanígy elszaladt, sötétedésre tábort vertek. A sátorban ülve Herbert kiszámolta, mennyit haladtak. Kiderült, hogy két nap erőltetett gyaloglással leérhetnek a hegyről. Onnan még fél nap, és a biztos fedezékben hagyott Dawn várja őket. Őket? Az idegenre nézett, aki épp az egyik táskában kotorászott, a férfinak háttal. Herbert emlékezett rá, hogy abban John ruhája, tárgya is akadhat.

– Mit találtál, te hullarabló? – mondta neki keserűen.

Az idegen felkapta a fejét, válla felett az emberre nézett, és egy percig állta Herbert tekintetét, de aztán visszatért a csomaghoz. Herbert óvatosan elővette a kamerát, és egy darabig titkon filmezte az idegent. Egész nap John barna hajszínét viselte, s barna volt a szeme is, a bőre is. Csak termetre tűnt jóval vékonyabbnak Johnhoz képest, egészen addig, míg út közben egy-egy megállásnál nem kapott magára újabb ruhadarabot, mutogatva, mennyire fázik az izzadtságos túra ellenére. Herbert pedig minden alkalommal hagyta. De most, a sátorban sötétkékre váltott vissza az idegen haja, szeme, és halványkékre a bőre. Herbertet sem ekkor, sem máskor nem utánozta. Messziről ugyan ki mondaná meg, hogy nem John van velem még mindig?

– Te rohadék! – Az idegen erre Herbert felé fordult, és némán a szemébe nézett. – Te átkozott féreg, aljas… – sziszegte a férfi.

Öklével az idegen arcába csapott, akinek egy reccsenéssel eltört az orrcsontja. Herbertet a hang még vérszomjasabbá tette, s ahol érte, ütötte a másikat, ám az összegörnyedt, és a férfi nem tudta elérni a földre került lény gyomortájékát. Tudat alatt érezte, hogy ott sebezhető, ha ennyire védi. A fejét is ütlegelte, azt hitte, teljesen fölé kerekedett. Ám az idegen hirtelen kirúgott, és Herbert hátra esett. Nem tudott időben felkelni, a másik rögtön rárontott. Bár az ütést elhibázta az idegen, s nem Herbert orrát találta el, hanem az arccsontján lecsúszott az ökölcsapás, a következő már jóval kíméletlenebb volt: Herbert összerándult, ahogy a gyomrába térdelt. Hiába próbálta leküzdeni magáról, ettől kezdve a teremtmény gyorsan és ügyesen szerelte le minden ütését. Herbert bordája, arca, kézfeje hasogatott, és a sípcsontját ért rúgás lebénította a lábát, a kín áramütésként nyilallt végig a gerincén.

A férfi megpróbálta elérni a jelzőrakéta-pisztolyt, tudta, hogy töltve van, és ilyen közelről legalább olyan sebet égetne a másikba, mint amilyet a hullán látott. Felordított, ahogy az idegen gyors, kíméletlen szorítással kicsavarta a fegyvert Herbert markából, amint rájött, mire készül. Az ember szempillantás alatt farkas szemet nézhetett a rászegeződő pisztolycsővel, s a hadakozás nyomban abbamaradt. A lény keze egyáltalán nem remegett, és a férfinak rögtön az a szörnyű sejtelme támadt, hogy a másik nem először tart fegyvert a markában. Zihálva fürkészték egymást, Herbert hol a mélykék szemekbe, hol a pisztolycsőre pillantott. Véres kezeit tenyérrel felfelé fordította, mutatva, föladja a küzdelmet. Az idegen lassan leszállt róla, és átült a sátor másik felére, de így is alig egy méter választotta el őket egymástól.

Herbert fájdalmasan felkönyökölt, hogy újból szembenézzen vele.

– Nem ölsz meg?

A lény válaszképp kissé félrebillentette a fejét. Felduzzadt, repedt orrából még bőven folyt a vér, a színe olyan volt, mint ha emberi lett volna. Hosszúkás ujjaival óvatosan megtapogatta az arcát, közben másik kezével még mindig Herbertre fogta a pisztolyt. Aztán sietve előszedte az elsősegélyládát. Miután látta, hogy Herbert nem moccan, leengedte a fegyvert, maga mellé tette, és felnyitotta a dobozt. Herbert megrökönyödve nézte, ahogy az idegen rendkívüli ügyességgel és gyorsasággal ellátta magát.

– Mi a neved? – kérdezte tőle elcsigázottan.

– Sal Lohn Arethel – szólalt meg, és egy villanásra találkozott a tekintetük.

Herbert megijedt, hogy az idegen hangsor talán válasz a kérdésre.

Sokára, akadozva, megpróbálta elismételni:

– Sal Lohn…

– Arethtel. Arethtel, te Herbert. Ért?

A férfi teljesen megzavarodott.

– Milyen név ez?

– Rivet név.

– Rivet? Arról még nem hallottam, Arethtel – nyomta meg az esetlenül kiejtett szót Herbert.

– Nem hallhadtod – Az idegen mélykék tekintetét az ember szemébe fúrta. – Sajnálom barát, Herbert. Én barát is halott. Élve akard jutni hegyről, bíznod kell. Én bízod benned. Te is bízod bennem.

– Viccelsz? Azt se tudom, miféle vagy, és a barátodnak egy akkora lyuk volt a mellkasa helyén, hogy keresztül lehetett rajta látni! Azt akarom, hogy most rögtön eltűnj a sátramból! Add vissza John holmijait, aztán takarodj!

– Butaság. Egyedül tud nem cipel. Menekülök, kegyetlen népek utánam jön. Másik faj, megrögzött irt enyémet. Veletek nem baj, még most. Megtűr itt, bolygón meg tetves Coloniát. Holnap ha mégis megtámad téged, csak rám számíthatsz. Vagy hiszed, repülhetsz bolygóról csak úgy, rájöntek, megtaláltod hullát, és segítetted nekem? Hajódat még nem észre, már de biztosan keres. Tredarok mennek biztos.

– Tredarok? Rivetek…? Miről beszélsz? És hogyhogy beszéled a nyelvem?

Arethtel felhorkant.

– Mi, ők figyel te. Azóta, megalapítod két Coloniákat. Szép betelepülted határ. Természet, megtanulod rólad minden. Mondj ok, bízhat miért te népben! Első alkalom álltod Tredarium oldal mellé!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. A két bolygó, ahová betelepültünk, a senki földje volt, most már a mienk. Nem volt ráírva egyik felfedezett világra sem, hogy a tietek, vagy ezeké a…

– Tredar.

– Tredarok. És meg is fogjuk védeni, akárki támad ránk!

Arethtel elvigyorodott:

– Aludj, ember, úgy vett észre, sok pihenés szükség. Holnap túra nagy vár. A térképet nem dugdos előlem, sejt, hol szállod Dawn.

Másnap reggel felkerekedtek, s némán haladtak lefelé. A kietlen, kegyetlen táj nem akart változni, s Herbert egyre nehezebben viselte a járást. Időnként érezte, hogy legyengül, megszédül. Délutánra belázasodott, köhögött és tüsszögött.

– A te vírusaidtól van… – hörögte Herbert, de annyira gyenge volt már, hogy nem tudta elhárítani az idegen segítségét. Arethtel felverte a sátrat, betámogatta a férfit, teát és fejadagot főzött, gyógyszert adott be neki, és a homlokát borogatta.

– Te ember gyenge, nátha dönt lábról?

– Nagyokos… Ez nem csak nátha… Ha én is meghalok, itt ragadsz! – Herbert keserűen felnevetett.

Arethtel elvigyorodott fáradt, neheztelő nézése ellenére, és Herbert megint nem tudta eldönteni, a rivet érti-e a gesztus jelentését. Rendületlenül folytatta Herbert ápolását, mialatt kint éjjelbe fordult a délután.

– Orvos vagy, igaz? – kérdezte tőle a férfi hajnalban. Miután magához tért, sokáig figyelte a rivet mozdulatait, ahogy könnyedén kitapintotta a pulzusát, beadta neki az injekciót – fájdalommentesen –, s hogy rögtön tudta, mi lesz a legjobb orvosság, ami reggelre valószínűleg rendbe hozhatja őt. A saját orrsérülése is gyorsan gyógyult.

Arethtel nem felelt neki, csak egy pillantást vetett rá. Épp a teát töltötte ki két bögrébe. Vajon Johnt miért nem kúrálta ki, mikor rosszul lett? Látta, hogy belázasodott… arra számított, hogy így könnyebben éri baleset? Hiszen őrá nem volt szüksége, csak az egyikünkre. Aki meghal, annak a helyébe lép, s nincs gondja a halottra… Nem baleset volt…! Nem baleset…! Herbertben alakot öltött a szörnyű sejtés, mely már eddig is kínozta, ám megfogalmazni képtelen volt. Jobbnak látta azonban mélyen hallgatni.

– Fogy teafű – mondta a rivet. – Mi baj, Herbert? Van gond?

A férfi eleresztette a füle mellett a kérdést.

– Hogy kerülsz erre a bolygóra?

– Rivet tudósok hajó. Tiszt! – Mutatott magára némi gondolkodás után Arethtel. – Valahogy lehet fordítani így. Támadtak tredar, figyelmeztet nem. Ezen bolygó zuhan… zuhanás...? Zu-han... Számol napfelkelték, itt, ma tizenkettő.

– A társaid?

– Négyen hajón hal. Felszín tíz keres menedék. – Arethtel az ujjaival is jelezte a létszámot. – Páros szóród, nehezít keresés. Csak egy találtod, ugye?

– Halottat? Igen… egyet. A barlangnál. Az volt a búvóhelyetek?

– Nem. Rhann menekült. Mond neki, ott nem védve… de hallgat nem rám. Tredarok sarkunkban. Ő hal, én él.

– Ha ezek… a tredarok ránk akadnak, mi lesz?

– Mit akar hallsz, mit mond? Te vereget hátba, és elenged? Nem, Herbert. Ide kap töltet, vagy ide – mondta Arethtel, miközben a homloka közepére, majd a mellkasára mutatott. – De sikerül jut a hajó, szállunk innen, és üzenni. Küldnek más hajót, mentés. Te védelem kap, csere, segítod én. Most pihen, aludni. Reggel felkel, indul.

Herbert jobban lett másnapra, s egész frissnek érezte magát. Azonban az újabb délelőtti megerőltetés folytán egyre nehezebbnek találta a csomagját. A tempót a rivet diktálta, de úgy tűnt, vigyáz, nehogy baja essék a férfinak. Egyszer meg is álltak, hogy még több holmit pakoljon át a sajátjába, s könnyebb legyen Herbertnek. Így telt el a nap eseménytelenül, és hallgatagon.

A sátorban fekve, a vacsora után Herbert kézbe vette a térképet, amikor Arethtel kiment egy percre. A férfi gyorsan dokumentálta a történéseket, ha már a filmezés elmaradt. Pár mondattal összefoglalta, mit mondott Arethtel a rivetekről és a tredarokról. Kiszámolta azt is, hogy mennyire lehetnek a Dawntól. A terep ennyi idő elteltével csak helyenként volt ismerős számára, és nem tudta volna megmondani, hol járnak. Ám a digitális térkép megmutatta: holnap délutánra a hajónál lehetnek.

Ez lelket öntött a férfiba, ugyanakkor idegesség fogta el, ha arra gondolt, mi lesz, mikor elhagyják a bolygót. Még nem menekült meg. Arethtelben nem bízott, és semmi esetre sem kért a rivetek segítségéből. Meg kell szabadulnom tőle. Aztán felszáll, teret vált, és a tredar és rivet hajók bottal üthetik a nyomát. De nem engedheti, hogy Arethtel a Dawnra lépjen. Herbert gyorsan a felvevőben rögzített anyagokat is átmásolta az elektronikus térkép adathordozójára, és jelszóval lezárta. Hadd higgye csak Arethtel, hogy a kamera az egyetlen dokumentáció.

Negyedóra multán visszatért a rivet, addigra Herbert megpróbálta végiggondolni, hogyan tehetné el láb alól. Azokban a percekben nem tudatosult benne, mire is készül, csak azt tudta, hogy életben akar maradni, és azt kell bekalkulálnia, meddig van hasznára az idegen. Arethtel nem szólt semmit, ledőlt a férfi mellé, háttal Herbertnek. Az ember úgy érzékelte, a rivet elaludt. Ha most megszerezné a pisztolyt Arethteltől, ha lelőné… nem, Arethtel túl erős. Nem fog menni. Így nem.

Herbertnek jobb ötlete támadt.

Másnap reggel a szokott módon megreggeliztek, összepakoltak, és útnak indultak. Herbert igyekezett a rivet mellett menni egy darabig, majd úgy vélte, itt az ideje, hogy megjátssza magát. Gyengeséget szimulált, és fejfájást. A terep a térkép szerint még egy darabig tökéletes a tervéhez, s időre volt szüksége, hogy pontosan végig gondolja, hol is tegye meg.

– Arethtel, pihennem kell egy kicsit – mondta Herbert, és letette a hátizsákját.

A rivet ránézett:

– Nem rosszul, Herbert. Ad gyógyszer. Kikúráltom!

– Tudom, Arethtel. Tudom… – köhögött, és a férfi örült, hogy a vége rendkívül meggyőzőre sikerült, valóságos tüdőszaggató krákogásra.

Érezte, hogy Arethtel eddig nem hitt neki, de ez most megtette a hatását. A rivet kifejezéstelen arccal dobta le a hátizsákját, és nekiállt ételt készíteni, teát főzni.

– Segítek, Arethtel.

– Nem. Te pihen, Herbert. Elintéz – felelte az hidegen, rá se pillantva.

Herbert lopva megnézte a térképet.

Megebédeltek, majd a rivet megint átrakott néhány nehezebb holmit a saját csomagjába. Arethtel hirtelen megszólalt:

– Add kamera!

– A kamerát?

– Igen. Neked kell nem. Felesleges nyakad súly.

Herbert vonakodott, de végül Arethtel kezébe nyomta. A két férfi tekintete találkozott. Herbert rájött, a rivet azért kéri el a kamerát, mert ha nála lesz, ő majd nem meri lelökni a sziklákról, hiszen elveszne az értékes felvétel. Herbert áldotta az eszét, hogy mindent átmásolt a felvevőről a térkép adatrögzítőjére.

Még negyedórát pihentek, majd ismét felkerekedtek. Arethtel azonban úgy helyezkedett, hogy a férfi mögött ballagjon. Herbert úgy érezte, a rivet átdöfi a tekintetével, és elkeseredve látta, hogy a terep egyre lankásabb és kevésbé veszélyes, a kiválasztott helyet lassan elhagyták: már nincsenek elég mély szakadékok a közelben, hogy letaszítsa Arethtelt. Ráadásul a rivet a keze ügyében tartotta a jelzőpisztolyt, mióta elindultak. Tegnap kellett volna megtennie. Most már késő. Herbert idegessége fokozódott: még pár óra, és a hajóhoz érnek.

A hegylánc lábánál összeértek és feltöltődtek a hajdan volt patakok és folyók medrei, a természet alkotta töltéseken finom homok szállt a szélben. A hajót távolabb, olyan helyen tették le, mely sziklás volt, és sima, nehogy megsüllyedjen.

– Nos, merre Dawn? – kérdezte a rivet, és végignézett a kietlen vidéken.

Közben a kiszélesedett, óriási szurdokvölgyet lassan elérte az este. A holdak nem bújtak elő, mert az ég beborult, és a vastag felhőréteg nem engedte át a fényt. Herbert tudta, alig tíz perc múlva az orruk hegyéig sem fognak látni, kézi lámpásaik pedig John csomagjában rekedtek.

– Lentebb hagytuk, szilárdabb terepen. Ide nem szállhattunk le a sok vízmosás és a törmelékes felszín miatt. Tovább kell menni, keresztül a szurdokon – felelte Herbert.

Arethtel intett, induljon csak előre, ő majd követi a homályos terepen.

– Herbert… – szólalt meg a rivet a férfi háta mögött. – Volt jó terv, tud? Egész ügyes, de hamar kell volna cselekni.

– Nem tudom, miről beszélsz, Arethtel. – Herbert szíve a torkában kezdett kalapálni.

A rivet felnevetett:

– Gesztusok borzongató hasonló, ember. Mosoly, nevet, sír… Hazudás is, Herbert. Hazudás... De mi barátok. Nincs baj. Megbocsát!

– Kedves tőled. Azonban… nem vagyunk teljesen hasonlóak.

– Miben különböz, ember?

A férfi megtorpant, és szembefordult a vigyorgó rivettel:

– Én nem bocsátok meg, Arethtel.

A rivet nem szólt semmit, állta Herbert tekintetét, de a mosoly lelohadt a képéről. A férfi újra elindult, előre, és kétségbeesetten remélte, hogy kitalál valamit, mielőtt megkerülik az előttük feltornyosuló sziklákat, és megpillantják a Dawnt.

– Hát ez az? Masszív hajó tűnik. Jó. Jó! Ha lőnek tredar, burkolat erős elég, töltet elvisel darabig – ütögette meg a Dawn oldalát Arethtel, és letette a csomagját. Lassan elindult, hogy körbejárja a hajót. A sötétben már egymást is alig látták.

– Te ölted meg Johnt – Herbert hangjában bizonyosság csendült, és a hátizsákját ledobta a földre.

Arethtel megtorpant, a homályban úgy tűnt, visszanézett. Övéből elővette a pisztolyt: Herbert tisztán hallotta a kipattanó csatot, és a súrlódást.

– Baleset.

– Nem, Arethtel. Tudom, hogy benne volt a kezed!

A rivet közelebb jött, és intett a pisztollyal.

– Fogd táska, indul! Nyisd zsilip!

Mivel a férfi nem moccant, Arethtel fenyegetőleg odalépett hozzá.

– Nyisd ki magad, ha olyan sürgős! – Herbert kihúzta magát.

A rivet erre fentebb emelte a fegyvert, pontosan a férfi mellkasára szögezve.

– Ha megölsz, nem jutsz messzire! – toldotta, de magabiztos hangja ellenére nyelni is alig tudott a torkában gyűlő gombóctól.

– Azt hiszed? – Arethtel hirtelen a férfi háta mögé célzott, és nyomban tüzelt. A jelzőrakéta fülsiketítő zajjal és vakító fényességgel süvített végig a szemközti sziklafalig. Nagyjából százötven méterre tőlük becsapódott, és bevilágította a környéket. Herbert a lövésre ösztönösen félreugrott, de felnézve látta, hogy a rakéta szertehulló fényében öt-hat alak rebben szét, keres fedezéket, vagy már céloz is feléjük.

Egy másik töltet zúgott el Herbert fölött az idegenek irányából, ez azonban nem jelzőrakéta volt, hanem sokkal gyilkosabb, valódi energia lövedék. Arethtel villámgyorsan megragadta Herbertet a ruhájánál fogva, és a hajótest nyújtotta fedezékbe rántotta. Közben a jelzőrakéta fénye elenyészett, és a sötétség ismét szörnyű, nehéz lepelként nehezedett rájuk.

– Nyisd ki!

A férfi tudta, hogy Arethtelnek újra kellene tölteni a jelzőpisztolyt, még ha sokra nem is mennek vele. Herbert sietve beütötte a kódot a zsilipzárba, ám elsőre elhibázta.

A Dawn bejárata a második próbálkozásra kinyílt, a férfi fel akart ugrani a lenyíló rámpára. Arethtel azonban megelőzte, félre taszította; eldobta az üres pisztolyt, és felhúzódzkodott. Herbert utána kapaszkodott, ám a rivet kirúgott, s bakancsával eltalálta a fejét. Herbert hátratántorodott, és elesett. Ragyogó fényű lövedékek hasították keresztül a levegőt felette, néhány pillanatra ismét világosságot adva. Arethtel döbbent arckifejezéssel zuhant előre, a fájdalomtól kábult Herbert épp hogy arrább gurult az élettelen test elől.

Teljes sötétség és síri csend támadt. Herbert csak a saját, szapora lélegzetét hallotta meg a szívdobogását, és szeme hiába kutatott az átláthatatlan éjszakában. Nyelte, köpdöste a vérét, érezte, hogy a forró, orrából ömlő folyadék eláztatja az arcát, nyakát. Egy pillanatra megcsapta az égett hús szaga, amit a saját vére íze hamarosan elnyomott. Majd’ egy percig dermedten feküdt a földön, nem csak a feje hasogatott, zsibogott minden porcikája. Aztán nagyot nyelt, és erőt vett magán: feltápászkodott, majd óvatosan felmászott a rámpára. A hajó bejáratából még kikémlelt. Bár nem látta, csak sejtette, hol lehetnek a Dawn mellett néhány méterre hagyott csomagok: Arethelében maradt a kamera, s az övében a térkép. Nem mert értük menni.

Lenyomta a zsilipzárót, s amint a csukódó rámpa-ajtó elég közel ért, a férfi megragadta, és behúzta. A vezérlőbe sietett, ahol néhány érintésre és parancsszóra életre keltek a műszerek, és a fedélzeti számítógép. A vezető ülésbe huppant, közben melegedett a motor, és a gép kiszámolta az űrutazás vonalát. Kinézett az ablakon túli sötétbe; nem kapcsolta fel a külső reflektorokat.

Aztán feldübörögtek a hajtóművek, és a Dawn fölemelkedett a felszínről. Herbert abban a percben tudta: elengedték.

– Terra Nova… – mondta ki hangosan, fájó, vérrel teli szájjal. – Lisa. Lisa…

Mindörökre a legszebb szavak.