(Annának és Krisztának)
Örök úton levők,
lelkünk összefonódik csöndben,
a szó káprázat csupán,
nem hagy nyomot a száj,
hiába csüng rajta mind szenvedéllyel, ha szeret.
Mert így is, úgy is mi marad végül?
A csönd, a csönd, de a falakon már
függnek a képek, tágra zárt kapuk két lélekre,
s a kulcs ott van hozzájuk mindenki kezében,
ám a zárat nem mind keresi,
s ki keresi, az sem találja;
ez mindenek értelme,
mert lázas csengetésre s kopogtatásra
ajtó még sose nyílt ki.
Mögöttük ülnek a nagy titkok tudói,
kik a csöndeket, s a szenvedélyt is szövik,
kecses pókkirálynők és gyönge,
illanó pillék, akár a szellemek,
olyan az ihlet, holt szeretteink – emlékből
készülő vágyak –, éjjelente ágyaink szélére ülnek,
s hajnalban utaznak vissza, a kapuk mögé.
Ám előbb kulcsokat rejtenek a párnánk alá,
s mi találgatunk, melyik-melyik zárba illik…
A lámpagyújtogató tovahaladt a szűk utcában,
s én csak bámultam nyomában gyúlt lángocskákra.
S rájöttem, kapu bárhol nyílhat, ha úgy akarjuk,
a zene már felsejlik a szűk utcák mélyéből, hallom…
A szellemek mosolyra fakadnak olyankor,
homlokunkra fújnak, hűvös és boldog a leheletük,
míg mi tovább alszunk, ajkunkon csöppenő mosoly,
– az utcák mélyéről szól a legszebb hangú hegedű –,
reggelre párnánk alatt vár száz és száz újabb kulcs.
De sose, sose kérdezd, mit jelent,
maradt-e bennünk még
egy utolsó, boldog-szomorú mű,
fúj a szél,
fúj a szél, szól a hegedű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése