A Bach-gép
„A művészet, mely ismeri egy szubsztancia
előállításának módját, semmilyen képlettel
nem írható le.”
James Elkins
1.
A tóparti
házra alkony ereszkedett, az ég mélyülő színeit sötéten tükrözte vissza a
tökéletesen sima vízfelszín. Sue kortyolt a hűvös fehérborból, aztán szórakozottan
beletörölt a pohár oldalára kicsapódott párába. Apja bekapcsolta az elektromos
rovarriasztót, és visszacsoszogott kényelmes nyugszékéhez, lába alatt
meg-megnyikordult a terasz régi fapadlója. A lány bágyadtan figyelte a
szívgyógyszerektől felpuffadt arcú öregember mozdulatait, amint halkan leült,
és lábát gondosan betakarta egy pokróccal. Nem fért a fejébe, miért nem hagyja,
hogy megműtsék és új szívet kapjon. Most hetvenkilenc éves. Még legalább negyvenet
élhetne.
– Kitaláltad,
miről forgatsz? – kérdezte hirtelen a férfi. Mintha megérezte volna, hogy min
töpreng a lánya, és elejét akarná venni a már oly sokszor megtárgyalt témának.
Sue megrázta a
fejét.
– Még nem.
Aamos Flores
mélyet lélegzett, a tó irányába fordult. A túloldalon sorra kigyúltak a távoli
házak fényei.
– Forgass
Aristes Henahháról.
Sue
félrenyelt.
– Miből
gondolod, hogy megfelelő téma volna vizsgafilmnek? Éppen ő?
Az öregember
elmosolyodott, szeme sarkában összefutottak a szarkalábak. A lány hosszan
figyelte apja elmosódott arcélét a sűrűsödő homályban.
– Nem
mondhatod, hogy nem telt el elég idő azóta.
– Nagyjából huszonöt
év.
Apja
bólintott.
– Szerintem
sokaknak ez még mindig olyan, mintha tegnap történt volna. Nem hiszem, hogy jó
ötlet felhánytorgatni a múltat.
– De most még élnek
azok, akik a részesei voltak. Legalább menj el a tanszékre, beszélj Gillel!
– Apa, kérlek,
hagyjuk ezt!
Csönd
telepedett rájuk. A levegő lehűlt, Sue dideregve összébb húzta magán a pokrócot.
Az ablakokon kiszűrődő fényben zavarodott bogarak repdestek, csábította őket a
világosság, de a riasztó, akár egy láthatatlan fal, visszaűzte őket a
teraszról.
– Nem tudnék
róla objektíven forgatni. – Sue szükségét érezte, hogy ezt kimondja, még ha a lelke
mélyén tudta is, ez rossz kifogás. Már jó ideje töprengett, mit válasszon
témaként, a határidő pedig egyre közeledett. Egyik ötletet a másik után vetette
el, és kétségek gyötörték saját képességeit illetően. Erről nem beszélt
apjának, mégis úgy tűnt, az öregember olvas a gondolataiban.
– Mi van, ha
azért nem találsz témát, mert nincs is olyan, amiről – ahogy te mondod – objektíven
szólhatnál? Létezik egyáltalán objektivitás?
– Azért nem
mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez. – Ismét kortyolt a
borból; már nem esett jól neki, savanyúnak találta.
Ezután nem
beszéltek többet a filmről, sem a vizsgákról, vagy Sue leendő, és már most
utált munkahelyéről a Global HoloTV-nél. Helyettük a nővéréről és a gyerekeiről
esett szó, a ház felújításáról, Apa gyógyszereiről, mellékhatásokról. A műtétet
azonban nem hozták fel. Hallgatták az éjszakai állatok neszezését, figyelték a lámpák
és a csillagok pislákoló fényét.
Sue végül
elkortyolgatta a bort, és önkéntelenül is a férfira gondolt, aki az emberszabású
robotok egyenjogúságáért küzdött 2179 tavaszán. Nevetséges és érdektelen história,
a lehető legnagyobb ostobaság volna foglalkozni vele. Semmit nem jelent az
egész.
2.
A New York-i
egyetemváros most éppen akkora területet foglalt el, mint száz évvel korábban
maga New York. Az egyetem előtag rajta maradt, pedig mostanra már nem csak
oktatási központként funkcionált. Ugyanúgy laktak itt magánszemélyek, ugyanúgy
magasodtak a különféle cégek égbenyúló irodaházai, mint az óvárosban. Tíz
repteréről a tömegközlekedés pontos tervezésének köszönhetően alig két óra
alatt a központban találhatta magát a látogató. Senki sem tévedt el, a műholdak
hajszálpontosan mutatták a célhoz vezető legrövidebb utat.
Sue a művészettörténet-esztétika
tanszék bejárata előtt szállt ki a lebegőből. Kifizette a fuvart, belépett az
üvegfalú liftbe, s bemondta, kit keres. A felvonó elindult vele, aztán pár
másodperc múltán megállt, és az ajtó egy szisszenéssel kinyílt a háta mögött.
Megfordult, és
egyből rátört a bezártság érzése. A liftből kilépve egy ovális, gyér
megvilágítású, szürke teremben találta magát. Valamennyi iroda ebből az
ablaktalan helyiségből nyílt. Keresztülvágott a termen, belélegezte az új bútor
és a nemrég lerakott szőnyegpadló műanyagillatát. Magassarkúja kopogását elnyelte
az enyhén süppedős anyag.
Az
adminisztrátor pultja üresen állt, az asztal mögötti szék forgása épp
abbamaradt. Egy félig nyitott ajtó mögül hangok szűrődtek ki, és a titkárnő
hamarosan megjelent. Királykék kosztümje elütött a környezet egyhangúságától,
enyhén molett testalkatán megfeszült a ruha; karjait katonásan a teste mellé
szorította.
– Mit
parancsol? – kérdezte, miközben visszaült a helyére. Mosolya mögül kivillantak
fehérített fogai.
– Susanne
Flores vagyok, Gil Shedrick professzort keresem. Megbeszélt időpontra jöttem.
A titkárnő a
számítógépe felé fordult, hosszú, élénkvörös körme csattogott a tükörsima
érintőbillentyűzeten. Sue megpillantotta a nő füle alatt alig észrevehető
fémpöttyöt. Egy android. A köznyelv emberszabásúnak hívta őket, mert a főemlősök
szinte mind kipusztultak, és ezek a mechanikus lények maradtak az egyedüliek a
Földön, melyek hasonlítottak az emberekre. A majmokkal ellentétben
megszólalásig.
– A professzor
úr már várja önt.
– Nagyszerű, köszönöm.
Átsétált a
terem másik felébe. Éppen be akart kopogni, mikor az ajtó magától kinyílt.
Gil Shedrick Sue
apja korabeli férfi volt; Sue nem tudta eldönteni, csak azért látja fiatalosnak,
mert napbarnított arca majd’ kicsattan az egészségtől, sportos az alkata, vagy
mert mesterséges beavatkozásokhoz folyamodik. Apja a világ minden kincséért sem
volt hajlandó alávetni magát még egy egyszerű ránctalanításnak sem, a
szívműtétről nem is beszélve, pedig a halogatás az életébe kerülhetett. Sue
villámgyorsan elhessegette a gondolatot, mosolygott, miközben kezet rázott a professzorral,
aki bentebb invitálta, hellyel és némi frissítővel kínálta.
Az irodát a
minimalizmus jellemezte. Középütt törtfehér bőr ülőgarnitúra ölelt körül egy szögletes,
fekete dohányzóasztalt, a padlótól a mennyezetig érő panorámaablaknál nagy,
üres íróasztal állt, tetején hártyakijelzős számítógéppel. Az ablak előtt
derékmagasságban végigfutó, lapos fémkorláton kaktuszok sorakoztak szögletes
cserepekben. Mindkét oldalfal teljes hosszában vitrinszerű könyvespolcokat
alakítottak ki, melyek telis-tele voltak antik darabokkal. Sue életében nem
látott ennyi nyomtatott könyvet egy helyen.
– Köszönöm,
hogy fogad, professzor úr – mondta, és leült. – Igazából nem egészen tudom, hol
is kellene kezdenem…
– A forgatást?
Talán itt és most. Az ott a kamerája, nemde? – Gil Shedrick letelepedett vele
szemben, karját hanyagul a támlára fektette: úgy ült ott, mint egy király a
tróntermében; le sem lehetett volna törölni a vigyort a képéről. Alighanem délutánonként
a teniszpályán is ebből részesülnek az ellenfelek, mikor beüti a győztes pontot,
gondolta a lány. – Kapcsolja be! Kérdezzen, én meg válaszolok.
Sue igyekezett
palástolni hirtelen jött zavarát, és kicsomagolta a felvevőt. Az ökölnyi
szerkezet néhány gombnyomás után a levegőbe röppent. Felmérte a fényerősséget,
oldalán felvillant néhány led, aztán halk kattanás jelezte, hogy elkezdte
leképezni a szobát. Háromdimenziós képet alkotott.
– Megengedi,
hogy kissé elsötétítsem az ablakot, és villanyt gyújtsak?
A professzor
vállat vont.
– Hogyne,
állítson csak be mindent, ahogy jónak látja.
Egy perc
múltán Sue visszatelepedett a helyére, belekortyolt a frissítőbe. Shedrick csillogó
szeme arról árulkodott, alig várja, hogy elkezdjék.
A lány
megköszörülte a torkát, egy utolsó pillantást vetett jegyzeteire és a felvevő
távirányítójára.
– Ismerte
Aristes Henahhát? – Sue úgy gondolta, ez a legkézenfekvőbb kérdés, amit
feltehet kezdésként. Később úgyis kitalál valami frappáns bevezetőt.
– Igen. Rövid
ideig dolgoztam vele itt a tanszéken.
– Ő is oktatott
az egyetemen?
– Egy darabig
tanított robotikát. De tudja, ő afféle szabadúszó tudós volt. Robotikus,
műkedvelő matematikus, idealista, botcsinálta költő… és jogász.
– Tessék?
– Ezt kevesen
tudják róla – kuncogott Shedrick professzor. – Mindenki úgy gondolja,
valóságtól elrugaszkodott robotikusként dolgozott. Persze, nem is tévednek
olyan nagyot.
– Meséljen
róla, mit akart elérni?
A férfi most
először elkomolyodott, összevonta a szemöldökét, megdörzsölte az orrnyergét.
Sue túlságosan színpadiasnak találta, de azért egy gombnyomással utasítást
adott a felvevőnek, hogy közelítsen rá. Vágóképnek jó lehet.
– Azt hiszem…
azt hiszem, az egész hátterében az állt, hogy miután látta, mi a természettudományos
alapon megfogható különbség az ember és az androidok közt, szerette volna tudni,
mi a dolog, hogy is mondjam, jogi oldala.
– Ezt ki tudná
fejteni bővebben?
– Henahha
elmélete szerint az androidok bizonyos értelemben emberek. A különbség
biológiai és mesterséges vonalon húzható meg. Úgy gondolta, az androidok
képesek volnának magukról gondoskodni, saját civilizációt létrehozni, ha az
emberek magukra hagynák őket.
– Mesterséges
intelligencia…
– Ugyan,
hagyjuk az olcsó közhelyeket! – legyintett a professzor. – Henahha szerint ez a
két szó, a mesterséges intelligencia a kerékkötője az egésznek. Úgy döntött,
lehúzza belőle az elsőt. S ami marad: az intelligencia.
– Eszerint az
ember és az android intelligens, a kettő között nincs igazán különbség? –
kérdezte Sue, és igen ostobának érezte magát. Egyre jobban zavarta, hogy nyomban
a közepébe vágtak, és azon mód el is tértek az előzetesen felírt kérdésektől.
Irányíts, Sue! Irányíts!
– A megfogalmazása
nem egészen pontos, kisasszony. Nem hogy nincs igazán, egyáltalán nincs különbség. Legalábbis jogilag, és legalábbis Aristes
szerint. Az egyik faj, vagyis az emberiség, biológiai alapon fejlődött ki, a
másikat mi indítottuk el a fejlődés – nem biológiai – útján. Azonban jó ideje az
androidok saját magukat fejlesztik, és a robotikusok mind kevésbé látják át a
bennük zajló folyamatokat. Ez pedig azt jelzi, hogy a mechanikus evolúció
legalább annyira bonyolult, mint a biológiai. És ki a megmondhatója annak, hogy
az egyik út magasabbrendű, mint a másik?
– Az egyik
természetes, a másik mesterséges.
– Igen, de
ezek a jelzők nem jelentenek alá-fölérendeltséget, elsőbbséget, másodrendűséget.
Ha valami nem volt természetes úton előállítható az emberiség számára,
intelligenciánkat használva mesterségesen jutottunk hozzá. Ha nem így lett
volna, még mindig barlangokban ücsörögnénk, vagy kihaltunk volna. Manapság a
robotikusok kénytelenek agyi implantátumokat alkalmazni megnövelendő elméjük kapacitását,
hogy valamelyest követni tudják az androidok „gondolkodását”.
– Ez úgy
hangzik, mintha maguk is félig-meddig androiddá válnának. – Sue maga mellé
tette a jegyzeteit, és többé nem pillantott rájuk.
A férfi vállat
vont, mosoly futott át az arcán.
– Nem is
furcsállja, hogy ilyesmiről beszélünk egy olyan helyen, ahol a művészet mibenlétével
foglalkoznak? – kérdezte.
– De igen,
professzor úr, nagyon is, csak úgy véltem, ön majd megmagyarázza. Azt hiszem, szerteágazóbb
a téma, mint első látásra feltételeztem.
– Nos, én nem
vagyok robotikus, de Henahha kiválóan meg tudta értetni az elméletét még a
magamfajta kívülállókkal is, mint én. Csak az nem fogta fel, aki nem akarta, például
mert túl sok előítélet munkált benne.
– Ő is használt
implantátumokat?
– Ezt nem
tudom. És nem hinném, hogy fontos lehet.
– Talán mégis,
professzor úr. Hiszen lehet, hogy lassan maga Henahha is androiddá vált, és
ezért kezdte foglalkoztatni a mechanikus létformák társadalomban elfoglalt
helye. – Sue remélte, nem mondott ostobaságot, a meglátás magától jött, és
kimondta.
– Nos, ez
valóban érdekes gondolat. Mondhatni provokatív – mosolygott Gil Shedrick.
– Ahogy maga
Henahha és a felvetése is az volt. Legalábbis annak tartották – tette hozzá Sue.
Még szép. Velünk egyenrangúnak, sőt, embernek tekinteni az androidokat, kész
agyrém! Gépekről van szó, ez talán nem volt evidens huszonöt éve?
A professzor ismét
vállat vont.
– Henahha nem
volt túlzottan empatikus személyiség. Mindent a tudomány szemüvegén át
szemlélt. Előbb a robotikáén, aztán a jogén. Mindkettő objektív szempontokat
részesít előnyben.
– Henahha ezek
szerint úgy vélte – foglalta össze Sue, és remélte, eléggé tárgyilagosan cseng
a hangja –, hogy mi biológiai alapokon fejlődünk, az androidok…
– Mechanikai
alapokon – segítette ki a professzor, s kortyolt egyet a friss narancsléből.
– Mechanikai
alapokon fejlődnek. A két út pedig egyenrangú, legalábbis a tudomány
érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé.
Gil Shedrick
bólintott, és a pohár hangosan koppant az üveg alátéten.
– Henahha
szerint így igaz.
– De ennek nem
örültek az emberek.
– Persze, hogy
nem. Az ember hozta létre őket – magyarázta a professzor, ismét magához véve a
szót. – A saját teremtményeinkként gondolunk az androidokra. Erre jön egy
férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az… „istentudatot.”
– Micsodát?
Istentudatot?
– Igen.
Pontosan. Isten saját képmására megteremté az embert, mondja az Írás. Aztán az
ember megteremtette az emberszabásúakat. Ez pedig óhatatlanul is hozzájárult
önnön felsőbbrendűségünkbe vetett hitünk megerősödéséhez – fejtegette
átszellemülten a professzor, és Sue érezte, nem először adja elő ezt, ráadásul
úgy, mintha legalábbis olyan újszerű gondolat volna, amit egyenesen maga Shedrick
talált ki. – A kérdésről szociológiai tanulmányok sora született. Az ember
ösztönösen hatalomra vágyik, ez szolgálja a túlélést. Az androidok lettek korunk
modern rabszolgái. Ugyanakkor, és ez igazán érdekessé teszi Henahha felvetését,
ma már tagadhatatlan, hogy van elképzelésük a világról, az emberekről. Mondhatni
gondolkodnak.
– De érzéseik
nincsenek. Ez is egy különbség.
– És ettől
alacsonyabb rendűek volnának nálunk?
Sue nem felelt;
átfutott rajta a gondolat, hogy mégsem hozott jó döntést, mikor engedett egy
öregember nem is oly burkolt kérésének azon a csöndes tóparti estén, a pokróc
alatt üldögélve a teraszon. De nem tehetett mást, kifutott az időből, és ez a
téma még mindig több volt a semminél.
A professzor mélyet
sóhajtott, újratöltötte a poharakat, aztán folytatta.
– Hol van a
határ ösztön és érzés, érzelem között? Mi emberek hányszor hozunk döntést
pusztán érzelmi alapokon? Vagy ösztönösen? Adott esetben irracionális döntést? Ami
nagy valószínűséggel rossz? Az androidok nem esnek efféle… hibába, ugyanakkor
mégsem számító, hideg lények. Embert, állatot sosem bántottak. Képesek
figyelembe venni az emberi tényezőt, azt, hogy nekünk vannak másféle
szempontjaink, miközben ők maguk nem szenvednek előítélettől, ösztönös,
gyakorta rossz megérzésektől és érzelmi labilitástól.
– Ezt hogy
érti?
– Henahha
szerint az androidok megtanulták a matematika, a valószínűség-számítás nyelvén
kezelni az emberek érzelmi reakcióit. Ezt a folyamatot ő pszichológiai és
háttérérdek-elemzésnek nevezte el.
– Ha ezt egy
példával tudná illusztrálni…
A professzor
előredőlt, hevesen gesztikulálva beszélt, Sue pedig hirtelen tisztán látta őt a
katedrán, és a hallgatókat, amint rabul ejti őket mély hangjával és hipnotikus,
vonzó tekintetével.
– Egy gyermek
sír. Kezében egy játékot tart, amely láthatólag elromlott. Nekünk, embereknek
azonnal érthető a helyzet, önkéntelenül beleéljük magunkat az érzéseibe. Egy
androidnak ehhez háttérelemzésre van szüksége. A programja felidézi, hogy a gyereknek
– csúnya terminus technicusszal élve – érdeke fűződik a játékhoz, annak
épségéhez. Mivel az tönkrement, nem tud vele játszani, mely tevékenységet a
gyermek fejlődése szempontjából szükségszerűnek ismer az android programja. A
gyermek lehetséges legvalószínűbb reakciója pedig: a sírás, mely csak egy
újabb, megerősítő tényező az egyenletben. Mi a megoldás? Ember és android
ugyanazt tenné: megjavítaná a játékot. Mi a különbség? Míg mi átéljük a gyermek
helyzetét, az android logikus lépések sorozatát hajtja végre. Az eredmény azonban
ugyanaz.
– Henahha
elmélete szerint tehát – magyarázta tovább a professzor –, mindegy maga a
folyamat mikéntje, ha egyébként az androidok képesek értelmezni az emberek
ennél jóval bonyolultabb érzelmi-pszichológiai hátterét is. És bár ők maguk
átélni nem képesek az érzéseinket, fel tudják mérni, milyen hatással lehet ránk
ez a ködös, biológiai jelenség. Különösen igaz ez, ha korábban lehetőségük volt
feltérképezni a személyiségünket. Akkor bizony elég jól ki tudják számítani, milyen
lehetséges reakciókat válthat ki belőlünk például egy szerettünk elvesztése, a
munkahelyünk felszámolása, vagy akár egy születésnapi ajándék.
– Az androidok
képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, idézve
Aristes Henahhát – emelte mutatóujját az ég felé a professzor –, hogy az
androidokat velünk egyenrangú lénynek ismerjük el. Ha nem is érző, de
gondolkodó, és világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényeknek, akiket
nem degradálhatunk a rabszolgáinkká.
Sue összevonta
a szemöldökét.
– Ezért
döntött úgy Henahha, hogy kiáll a jogaikért?
– Nem nevezném
őt afféle polgárjogi aktivistának, aki transzparenseket lengetve utcára vonul
Washingtonban, még ha később szerepelt is műsorokban, hogy megismertesse az
emberekkel a nézeteit. Eleinte egyszerűen csak elismerte az androidok
egyenjogúságát, és attól fogva úgy tekintett rájuk, mintha hús-vér
alkalmazottai lennének, nem munkaeszközök.
– Henahha
ennyire nem tartotta fontosnak az érzéseket? Pusztán mert a végeredmény
ugyanaz, a közbülső folyamatok elbagatellizálhatók? Az ember érző lény
mivoltából egy sor olyan tevékenység fakad, amelyek enélkül nem alakultak volna
ki. És amelyek a túlélésünket segítették – vetette ellen Sue. Henahha tényleg
nem lehetett túl empatikus személyiség, ha ezt nem volt képes belátni.
A professzor
elmosolyodott, és a lány rögtön látta rajta, már számított erre a felvetésre.
Bizonyára mindenre van válasza. Mint Apának.
– Csakhogy az
androidoknak nincs szüksége érzésekre a túléléshez. Nekünk kellettek, ez a
biológiai fejlődésünk természetes velejárója. Ők azonban más utat járnak be. Én
csak azt próbálom önnek elmagyarázni, hogy Henahha szerint nem állt
rendelkezésre semmilyen védhető ellenérv az androidok, mint külön, egyedi és
megújulásra képes létforma elismerésével szemben.
– Ha mindez
tudományosan elfogadható, akkor miért nem állapították meg már húsz éve az
egyenjogúságukat?
– Miért nem
ismerték el évszázadokon át a nők, a melegek, a feketék vagy az indiánok
jogait? – szaladt fel a professzor szemöldöke, és széttárta a kezét.
– De az androidok
nem valamely emberfajta vagy emberek körülhatárolható csoportja… – Kezdett
ráérezni a vita ízére. Sosem fordult meg a fejében, hogy az emberszabásúak
ugyanolyan jogokat élvezhetnének, mint ő, de most ez a kukacoskodó professzor
mégis úgy állítja be ezt az egészet, mintha az emberek elnyomók lennének,
köztük Sue is, aki egyébként sosem táplált diszkriminatív érzéseket sem más emberek,
sem az androidok iránt. Sértve érezte magát. A helyükön kell kezelni őket, és
kész, hiszen nem emberek, hanem gépek!
– Igaz, miképp
az is, hogy nélkülünk nem jöttek volna létre. Csakhogy ők sokkal többé váltak
annál, mint azt tervezőik valaha is gondolták volna. Önállókká lettek, s ezt
senki sem vitatja. Ha kihalna az emberiség, ők vinnék tovább az örökségünk. Nélkülük
megállna az élet. Még itt, a tanszéken is – nevetett fel Shedrick, és az ajtó
felé biccentett.
– Szóval
tudományosan kellene bizonyítani, hogy végeredményben egyenlők vagyunk. Ha a
válasz igen, az azt jelentené, hogy az androidoknak is van emberi méltósága?
– Henahha,
mint a mesterséges intelligencia kifejezésnél, itt is lehúzta az első szót.
– Az interjú elején
említette, nem találom-e furcsának, hogy minderről, robotikáról, polgárjogi
kérdésekről itt beszélgetünk. Azon a tanszéken, amely műelemzéssel,
esztétikával, művészettel foglalkozik…
A professzor leintette;
kortyolt egyet az italából, aztán hátradőlt. Sue ismét arra gondolt, hogy túl
színpadias a férfi mozdulata, s a végén talán ki kell vágnia.
– …és etikával
is – tette hozzá mosolyogva Shedrick professzor, mikor lenyelte az üdítőt. A
lány szemébe nézett, még mindig vigyorgott. – A művészet elemzése nem ér semmit
a társadalom elemzése nélkül. Nekünk polihisztoroknak kell lennünk. Henahha nem
lett volna igazi tudós, ha nem próbálta volna bizonyítani, hogy az androidok
velünk egyenrangúak. Csakhogy nem elégedett meg a puszta logikai, bonyolult és
száraz fejtegetésekkel, amelyek szerinte igazolták tételeit. Senki sem
foglalkozott velük, ezért aztán látványosságot akart, amely meggyőzi a
közvéleményt. Amely az érzelmekre hat, és amely megfellebbezhetetlen.
– De hogyan?
– Egy zenét szerző
gépezettel.
– Várjon, ezzel
azt akarja mondani, ha egy ember képes zenét komponálni, és bizonyítják, hogy
ezt egy gép is meg tudja tenni, akkor tényleg egyenrangúak vagyunk?
– Nem pusztán
egy emberről van szó, kisasszony. Hanem Johann Sebastian Bach-ról.
3.
Sue zúgó
fejjel lépett ki a tanszékről, elektronikus noteszében holotelefonszámokkal és
nevekkel; a könyvtárban kis szerencsével hozzáférhető anyagok, felvételek
címeivel. A professzort túlságosan segítőkésznek találta, ezért biztos volt
benne, apja odaszólt Shedricknek, mielőtt ő maga időpontot kért volna tőle. Jól
kifundáltátok mind a ketten, méltatlankodott magában, de amikor jobban belegondolt,
ráeszmélt, fogalma sincs, mi köze van az apjának Aristes Henahhához és az
átkozott zenegépéhez.
Miért akarja
Apa, hogy róla forgassak?
Shedrick és az
öreg Flores mindig is jó barátok voltak, Sue apja sokszor feljárt az akkor még
alacsonyabb tanári rangban tanító teniszbajnokhoz, ám mélyebben sosem mesélt beszélgetéseikről.
S mikor Sue anyja meghalt, elköltöztek New Yorkból, hátrahagyva mindent, köztük
ezt a barátságot is. Sokáig haragudott apjára, felnőve azonban belátta, számára
ez volt az egyetlen helyes döntés. Újrakezdeni valahol, nagyon messze attól a
helytől, amelyhez minden fájdalom kötődik. Shedrickkel azóta talán nem is
találkoztak, és Sue nem tudta, apja kikkel és miként tartotta a kapcsolatot.
Soha többé nem lépett fel, és a lány úgy emlékezett, évek teltek el, míg egy
szép napon, iskolából hazafelé jövet hegedűszót hallott apja dolgozószobájából.
Dermedten hallgatta a bejárati ajtóban állva, táskája húzta a vállát, Jenny
kutya türelmetlenül szaglászta, böködte kézfejét, s Sue egyszer csak azon kapta
magát, hogy forró könnycseppek gördülnek végig az arcán. Attól fogva mindig
igyekezett korábban hazaérni az iskolából, hogy titokban hallhassa apja játékát,
mely annyi év után fájón ügyetlennek, fáradtnak, megkopottnak tűnt. Mintha nem
is ő játszott volna.
Fel sem tudta
fogni, miféle bonyolult matematikai számításokra van szükség – már azok puszta
összeállítása is valóságos művészi kompozíció –, hogy egy android zenét szerezzen.
Ez nem lehet ennyire egyszerű! Mégis elbizonytalanodott, mikor eszébe jutott
egy előadás: emberszabásúak léptek fel, de a közönségnek nem mondták meg előre,
hogy androidok fognak zenélni. Úgy viselkedtek a színpadon, mint bármely ember.
Mintha nem csak értették, de át is érezték volna a zenét, amit játszottak: Dvořák
jól ismert Új világ szimfóniáját.
Mikor vége lett az előadásnak, sokan felállva ünnepelték őket, apja azonban
csak hümmögött. Sue először azt hitte, szokásos szakmai kifogása támadt,
valamit észrevett, ami kizárólag az olyan képzett zenésznek tűnhet fel, mint ő.
– Mi az, miért
nem tapsolsz? Minket néz az öreglány a sor végén! – Sue emlékezett, hogy finoman
oldalba is bökte apját, miközben rátört az az ostoba tinédzserkori
szégyenérzet.
– Azok ott, a
színpadon, úgysem sértődnek meg. Az öreglányok meg elmehetnek a fenébe.
– Tessék?
– Androidok,
Sue.
– Micsoda? Nem,
Apa, ez lehetetlen!
– Minden csupán
helyes programozás kérdése – mondta ő, és csak ekkor kezdett tapsolni, Sue
pedig rájött, hogy nem az emberszabásúaknak szólt az elismerés, hanem a
robotikusoknak.
Sue az egyetem
könyvtárába ment. Átvágott az üvegburával fedett épület futballpálya méretű
előcsarnokán, és sorba állt a beléptető kapuknál. Mivel privát hozzáférést
kért, nem akart másokkal egy teremben ülni, várnia kellett. Végül megjelent egy
ázsiai kinézetű android nő, aki kedvesen egy üvegfalú liftbe invitálta; a
szerkezet rögtön meglódult velük lefelé. A természetes fényt mesterséges
váltotta fel, a kilátást szürke beton takarta el. Szabályos időközönként
emeletek kapui, és vörössel festett számok suhantak el szemük előtt. Majd’
háromszáz méter mélyre tartottak.
– Mire
leérünk, felszabadul az 517-789-es állás – tájékoztatta őt az androidnő. Fekete
kosztümje vékony testére simult, arcán szolid sminket viselt. Milyen lenne, ha nem
kellene viselniük a megkülönböztető jelzést? Még ha az androidok – érzések híján
– nem is találják megalázónak, vajon az emberek hamarabb elfogadnák őket velük egyenrangúnak?
Felületes szemlélő fel sem ismerné, hogy nem emberrel társalog.
Valóban
egyenrangúak lennénk? – tette fel a kérdést magában újra.
– Köszönöm –
mormolta.
– Milyen anyagokra
kíváncsi? Előzetesen már szűkítheti a keresést a központi komputer.
– Nem sietek.
– Sue kényszeredetten rámosolygott – a táblácskája szerint – Kei Ko IV. 875-re.
Az android
viszonozta a gesztust, és biccentett.
– Vendégeink
többsége örömmel használja az előzetes keresés lehetőségét.
– Igen, tudom
– közölte Sue, és kamerája csatját igazgatta.
Az android nem
szólt többet. Végre lassított, majd döccent a lift.
Sue, mielőtt
kényelmesen elhelyezkedett volna a hosszas ülésre tervezett, hátradönthető
székben, Kei Kótól kapott kártyájával bezárta a terminál szűkös helyiségének
ajtaját. Fejére illesztette a háromdimenziós képet adó kijelzőt, ujjaira pedig
az érzékelőlapokat. Főként szóbeli parancsokat adva sorra töltötte le a
Shedrick által megadott anyagokat. Legnagyobb döbbenetére Henahha neve sehol
sem szerepelt bennük, helyettük kódszámok hosszú sorai futottak a szeme előtt.
Ha Shedrick nem adja meg a kulcsot, sosem találta volna meg a felvételeket,
talán hiába is keresne rá a férfi nevére, legfeljebb korabeli híradások
felvételeire bukkanna. Neki azonban nem csak azok kellettek.
Hallott az
effajta, olcsó titkosításról, mint saját, külön bejáratú információ-trezorról:
minden ott van az emberek orra előtt, mégsem találni meg egykönnyen. Csak az bukkanhat
rá, aki tudja, mit keres. A központi gép az anyagokhoz tartozó könyvtári
számokat és a dokumentumok címét fogja naplózni. Azok viszont tökéletesen
semmitmondóak, jobbára filozófiai, esztétikai és időnként jogi címszavak,
mintha tanulmányok, előadások soha, senki által nem keresett felvételei
volnának. Csepp a tengerben.
Furdalta a
kíváncsiság, miféle anyagokhoz jutott hozzá, amiket e fapados titkosítással
látott el a tanszék, ezért aztán találomra belenézett az egyikbe.
Valamiféle tágas,
szürke teremben ücsörgött hat kiöltözött ember, az egyikük előadást tartott. A
felvétel a „Jim Tudor költészetének kozmikus összefüggései – Dolores Bernard
tanulmányának műhelyvitája” címet viselte, az előadást mégsem egy nő tartotta,
hanem Gil Shedrick jó húsz évvel fiatalabb énje. Sue mégis azonnal felismerte: elárulta
a napbarnított arc, a sportos váll és az az ellenállhatatlan, de mindig enyhén
gunyoros mosoly.
– …semlegesen
kell állni a kérdéshez, mint ahogy az egy jó tudóshoz illik. De nehéz
elvonatkoztatni az érzelmeinktől, előítéleteinktől. Ők nem emberek, hanem,
mondjuk ki, gépek. Rendkívül értékes gépek olyan tulajdonságokkal felruházva,
amelyeket megalkotóiktól kaptak. Isten saját képmására megteremté az embert. Az
ember saját képmására megteremté az androidokat. De mint ahogy mi sem váltunk
istenné, androidjaink sem váltak… emberré. Te – mutatott Shedrick egy szemközt
ülő, ősz hajú férfira – mégis arra kérsz minket, segítsünk bizonyítani ennek az
ellenkezőjét?
A megszólított
előredőlt – nem állt fel, Sue ekkor látta, hogy az öregember tolószékben ül –,
és azt mondta:
– Eszem ágában
sincs holmi alternatív és ócska teremtéselmélettel előállni, Gil. Isten, ember,
android… úgy hangzik, mintha minőségi ugrásról, esetleg evolúciós lépcsőfokról
beszélnénk. Bár bizonyos értelemben talán az is, leszámítva Istent, akinek a
léte bizonyíthatatlan.
– És az bizonyíthatóbb,
hogy az androidok olyanok, mint mi? – vágott közbe egy ellenszenves arcú,
enyhén szürkés bőrű nő, szintén az ősz hajú férfihoz intézve kérdését. Sue-nak
a legrémesebb vizsgáztatók jutottak róla eszébe. – Meg ne sértődj, de számomra
ez úgy hangzik, mintha a kerti törpékről akarnád bebizonyítani, hogy azok
valójában emberek, érző, gondolkodó lények.
Az idős ember
a nőre emelte tekintetét. Sasorra felett távolülő, halványkék szempár világított,
magas homlokán hátrafésülte hosszú, fehér haját. Intelligens, ám konok férfi
benyomását keltette.
– A
szóhasználatod nem pontos, Margaret. Nem állítom, hogy „olyanok, mint mi”,
hiszen mi magunk sem vagyunk egyformák.
– Akkor meg
nem értem, mit akarsz. Egy egységes emberfaj létezik – dobolt az asztalon a
tenyere élével a nő. – Az androidok tudomásom szerint nem emberek! Nem egy „frissen”,
mesterséges alapokon kialakult emberfajtáról, vagy fajról beszélünk. Az isten
szerelmére, Aristes, ezek nem génmanipulációval vagy klónozással létrehozott élőlények,
hanem tárgyak!
– Marg, hagyd,
hogy elmagyarázza.
– Gil, te
komolyan…
Már megint az
a mosoly. Még egy ilyen ronda szipirtyót is lefegyverez, gondolta Sue, és
elvigyorodott. A nő felsóhajtott, de látszott rajta, hogy elfutotta a méreg.
Egy másik férfi szólalt meg, aki háttal ült a felvételen, a magas széktámla
miatt csak a karfán nyugvó kezét lehetett látni. A lány nyomban felismerte a
hangjáról – Apa volt az. Sue szíve a torkában kezdett dobogni.
– Azt hiszem,
én értem, mire akar kilyukadni Aristes.
Minden arc Aamos
Flores felé fordult, Sue apja csak ezután folytatta.
– Legelőször
is a fogalmakat kell tisztáznunk. Nem vagyunk egyformák, még mi, emberek sem.
Sőt, az androidok sem. Azonban az emberek méltósága, ha jól mondom, tehát a méltósága, egyenlő. Ennyit még én is
tudok az alkotmányunkból. Aristes azonban bizonyítani kívánja, hogy ebben a
méltóságban osztozhatnak velünk az androidok.
Az ősz hajú,
tolószékes férfi csillogó szemmel bólintott. A szipirtyó felhorkant.
– Nevetséges!
– Én nem
vetném el ilyen könnyen, Marg. A jogászok bármit képesek megcáfolni és
bebizonyítani – közölte Gil Shedrick, aki még mindig Sue apját nézte.
– Nem tudom,
miként lehetne más jelentést tulajdonítani az élő szervezet és az élettelen
tárgy kifejezéseknek – tette karba a kezét elutasítón a szürke asszony.
Gil Shedrick
rá sem hederített. Még mindig mosolyogva az ősz hajú férfi felé fordult:
– Rajta,
Aristes, építsük meg azt a gépet. Meglátjuk, mire lesz képes.
Sue hét hosszú
órát töltött a terminálban, s bele-belenézett a felvételekbe. Apját, sőt
Henahhát is alig látta viszont rajtuk, annál többet Gil Shedricket, a
szipirtyót és egy matematikust, Eugen Ramirezt. Rajtuk kívül még egy idegen,
enyhén merev arcú férfi is sokat szerepelt, akiről hamarosan kiderült, hogy
andorid, Henahha azonban mindig úgy beszélt vele, mintha ember lett volna. Sue
tudta, hogy húsz éve ez eléggé szokatlan jelenség volt. Sokakat feszélyez még
manapság is, ha az egyetemi összejöveteleken androidok keverednek a társaságba,
melyeket készítőik úgy programoztak, hogy időnként vegyüljenek el az emberek
között. Az egyetemisták „gyakorlatnak” nevezték ezt; az androidok hús-vér
emberként viselkedtek, beültek az órákra, csevegtek, beszélgettek, ismerkedtek,
és feltűnés nélkül elemeztek.
Tanulmányoznak
minket, gondolta Sue, és a hideg futkosott a hátán. Azok közé tartozott, akik
nehezen fogadtak be emberszabásúakat a társaságukba, és mindig gyűlölte az
olyan gazdag ficsúrokat is, akik magukkal hozták otthoni „barátaikat”, hogy
hencegjenek velük. Hiszen csak egy program vezérli őket, egy program mondatja
velük azt, amit. Nincs mit megosztani egy androiddal, ha őt valami bántja vagy
öröm éri, nem fogja átérezni; a mosoly, vagy éppen a lefelé görbülő száj csak
maszk, színjáték, gondos elemzés eredménye. Ám egy embernek érző barátra van
szüksége. Mégis, ez az átlagos kinézetű férfi ott, a felvételen, aki Henahhának
dolgozott, olyan megbecsülésben részesült, mintha tényleg ember lett volna.
Pedig semmi mást nem tett, csak egy rendkívül bonyolult program szerint
működött.
Mire Sue végzett
a felvételek, anyagok kigyűjtésével, odakint beesteledett. Rettenetesen
fáradtnak érezte magát; ráadásul aggódott, mert szorította a határidő, miközben
harminc-negyvenórányi anyagot kellene végignéznie, kijegyzetelnie, megvágnia…
És hol volt még attól, hogy összeállítsa a forgatási tervét. Az épületből kilépve
már lecsillapodott: ha megnézi a felvételeket, lesznek kérdései, megismeri a
szereplőket, akiknek neve és címe ott lapult a zsebében egy kicsiny
adatlemezen, melyet Shedrick professzortól kapott.
A szipirtyótól
tartott leginkább, ezért úgy döntött, vele fogja kezdeni, majd jöhet az a
hallgatag matematikus-programozó, Ramirez, végül Henahha androidja. Vajon nem
zúzták be azóta? Mégis csak eltelt húsz év, Henahha meghalt, talán örökösei sem
voltak. Vagy az egyetem átvette a gépezetet, és a többi régebbi konstrukcióhoz
hasonlóan most takarításra alkalmazzák valami raktárban, vagy egy szertár
mélyén csücsül, várva, hogy aktiválják?
És mi köze az
egészhez Apának?
4.
Margaret
Houdon egy hatalmas villában lakott a Nagy Tavaknál, Chicago külvárosában. Sue kétszer
is átnézte a kérdéseit, míg a repülőn ült, még egyszer éjjel, a szállásán,
másnap reggel pedig nyakába vette a várost, hogy megkeresse a nőt. Tartott
tőle, hogy az eltelt bő húsz év nem szépítette meg, és a modorán sem javított.
Mindig voltak, vannak és lesznek emberek, akik sosem békélnek meg magukkal, s ebből
fakadó haragjukat kivetítik a környezetükre. A felvételek alapján Margaret
Houdon is efféle lehetett, egy fekete lyuk, mely elszívja mások jóindulatát és
-kedvét, lelkesedését. Ennek ellenére szívélyesen viselkedett a holohíváskor,
és úgy tűnt, örül a felkérésnek. Sue álmában sem gondolta volna, hogy az
öregasszony nyomban igent mond az interjúra. Mégis, volt valami a mosolyában,
ami arra a már-már gonosz, elutasító nőre emlékeztette, akit a felvételeken
látott. Alig várta, hogy túl legyen a találkozón.
Csengetésére
szó nélkül kinyílt a távvezérelt, kovácsoltvas kertkapu. Dobogó szívvel haladt
végig a gondosan nyírt pázsittal szegélyezett kavicsos úton; a hatalmas,
árnyékot és enyhet adó fenyők alatt feketerigók ugráltak. Valószínűleg robotok
– futott át Sue agyán –, csakúgy, mint az épület előtti szökőkút káváján
üldögélő giccses angyalkaszobor. Mikor a lány közelebb ért a széles, kétfelé
ágazó márvány lépcsősorhoz, a mohalepte, szürkésfehér kőfiúcska szárnyai
megrebbentek. A gépezet felpattant, és Sue-hoz szökdécselt. Egy szót sem szólt,
csak megragadta a kezét, és fellépdelt vele a lépcsőn.
Mikor a
tölgyfa ajtóhoz értek, melyen középütt finom erezetű, gyöngyházfényű ólomüveg ablak
futott végig, az magától kinyílt, de az angyalkaszobor nem ment be vele a napsárga
színben fürdő előtérbe. A bejárati ajtó lassan visszazárult; Sue hátrapillantva
látta, hogy a gép visszaugrándozik a szökőkút mellé, és ismét elfoglalja
korábbi helyzetét.
– Susanne Flores?
Összerezzent,
és megperdült a rekedt hang hallatán.
– I-igen – válaszolta
bizonytalanul, és megköszörülte a torkát. Azonnal felismerte Margaret Houdont
az arcát uraló kampós, csontos orról.
– Kérem,
tartson velem.
Sue bólintott,
és követte az asszonyt az előtéren át egy árnyas átriumba, melynek közepén a
szivárvány minden színében játszó mozaikkal kirakott úszómedence terpeszkedett.
Egy márványlapos asztalhoz ültek, melyre hamarosan némi frissítőt hozott egy
fekete kosztümöt viselő, szótlan nő. Sue az angyalkaszobor és a rigók után nem
volt benne biztos, hogy a nesztelenül távozó alkalmazott hús-vér ember, vagy
android. Főleg azután, hogy egy óriási, valószerűtlenül zöld szemű, fekete
farkaskutya oldalgott elő az árnyékból, és kényelmesen elheveredett Margaret
Houdon lábánál.
– Maga
hasonlít az édesapjára, Susan. Ugye, szólíthatom Susannak? – kérdezte édeskedőn
az öregasszony.
Sue
kényszeredetten elmosolyodott, és bólintott. Érezte, hogy elpirul, zavarta a nő
vizslató, hideg pillantása.
– Köszönöm,
asszonyom, hogy fogadott. Remélem, nem bánja, ha előveszem a felszerelést –
mutatott a kamerára.
– Hogyne, csak
tessék. Állok elébe.
– Ahogyan azt már
említettem – magyarázta Sue –, Aristes Henahháról forgatok filmet.
Dokumentumfilmet. Úgy tudom, ön személyesen ismerte őt. Elsőként arra lennék
kíváncsi, milyen embernek tartotta?
A nő
felkacagott, amitől egészen eltorzult az arca.
– Ne vágjunk
ennyire a közepébe, Susan. Hogy van az édesapja? Régen hallottam felőle, és úgy
tudom… beteg. És már egyáltalán nem ad koncertet.
Sue néhány
pillanatig feszengett ültében.
– Anyám halála
után hagyott fel a karrierjével. De ő nem szívesen beszél a dolgairól, ezért
inkább én sem tenném. Egyébként a korához képest jól van – erőszakolt mosolyt
az arcára, és Margaret Houdon szemébe nézett.
– Ez utóbbit
igazán örömmel hallom – mondta az öregasszony szárazon.
Sue beállította
a kamerát, a szerkezet a levegőbe röppent. A két nő tekintete ismét
találkozott.
– Zseniális
elme volt – szólalt meg Houdon. Eltelt pár másodperc, mire Sue rájött, már nem
az apjáról beszélnek; a nyomás megszűnt a szíve tájékán. – Egyszerre értett
több tudományághoz, ami manapság ritka. A meglehetősen beszűkült agyú robotikus
kollégáival éppúgy szót értett, mint a hallgatóival. Még kártyázott is velük. A
diákjai, már amíg tanított, szerették Henahhát.
– Az önök
tanszékén is dolgozott?
– Nem, dehogy.
Éppen ezért keresett fel minket, mint hozzáértőket, azzal a… furcsa ötletével.
– Mi volt az
pontosan?
Margaret
Houdon fölényesen elmosolyodott, és májfoltos, pergamenbőrű kezével megvakarta
a kutyája fülét.
– Egy különleges
androidagyat akart építeni. Egy szuperkomputert.
– Ha egy számítógépet
akart építeni, akkor miért éppen az önök tanszékét kereste fel? Azt hittem, az
ilyesmit a robotikusok a saját berkeiken belül kivitelezik…
– Nos, először
mi is így gondoltuk. Aztán kiderült, hogy a szerkezet tervei már félig-meddig készen
állnak, s nekünk a program megírásában kellene közreműködnünk. Sajnos Shedrick
nem állt a sarkára, sőt, mi több, érdekes kísérletnek tekintette a dolgot, és
belement. Máig nem értem, miért! – sóhajtott fel az asszony.
– Miről volt
szó konkrétan?
– Hát nem
tudja? Nem járt a tanszéken?
– De igen,
természetesen – mondta a lány.
–
És nem kapott hozzáférést a könyvtári házi anyagokhoz?
Sue
kényszeredetten bólintott.
– Láttam
felvételeket, természetesen, de számomra kissé… zavarosak. És igazság szerint az
ön véleményét szeretném hallani, asszonyom. Azt, hogy ön hogyan látta a
történteket. Tudja, a film miatt. Nem állhat csupa korábbi felvétel
összevágásából.
Houdon
kényelmesen hátradőlt. Egy pillanatig elmerengett. Gesztusai sokkal
visszafogottabbak voltak, nem tűntek olyan teátrálisnak, mint egykori kollégájáé,
Shedrick professzoré.
– Képzeljen el
egy koordináta rendszert, melynek függőleges ágán a harmónia fordulatai helyezkednek
el, míg a vízszintesen a dallam. A zeneszerzés tulajdonképpen a harmóniák és a
dallamok összeegyeztetésén alapul. Az európai zeneszerzők például rengeteg
harmóniai fordulatot alkalmaznak. A zene matematika. Johann Sebastian Bach zeneműveit
nem csak a hangjegyek nyelvére lehet lefordítani, hanem a számokéra is. Különleges
művészet ez, kedvesem. A jellegzetességek gondos feltérképezése után meg lehet
mondani, hogy Bach nagy valószínűséggel milyen zenei képleteket alkalmaz adott
típusú zeneműben. Vagyis…
– …vagyis képletek
segítségével bármely zeneszerző egész életműve leírható?
– Nos,
valahogy úgy.
– És ha a
képleteket betápláljuk egy gépbe, az reprodukálni fogja Johann Sebastian Bach
zenéjét? – vonta össze a szemöldökét Sue.
– Nem reprodukálni.
Újat komponálni, mintha azt maga Bach
tenné.
– Az
évszázadok során bizonyára sokan alkottak Bach stílusában…
– Úgy látom,
még mindig nem érti, kedveském. Csak egy android képes arra, hogy egyszerre
birtokában legyen valamennyi képletnek ahhoz, hogy olyan zenét kreáljon, amely matematikailag
beilleszthető Bach életművébe.
– Ezzel azt
akarja mondani, hogy olyan androidot akartak előállítani, amely Bach hű mása,
klónja, ha úgy tetszik? Amely leképezi a zeneszerző gondolkodását?
– Nem Bach
személyének újraalkotásáról van szó, azt ugyanis tényleg lehetetlen
matematikailag feltérképezni és a programozás nyelvére lefordítani. Csakhogy a
zeneszerző életműve, zenéje már megfogható, leírható, kiszámítható. Felfogta,
mit jelent ez?
Sue még mindig
a homlokát ráncolta, s mivel nem szólalt meg, az öregasszony károgó hangon
folytatta:
– A
zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a
kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?
Egy gépre? Egy tárgyra? Nézze ezt a kutyát. Csak egy kutya, mégis ezerféle
módon képes kifejezni a szeretetét. – A nő megmoccant, s az állat, mintha csak
tudná, hogy róla van szó, felkapta a fejét, és hegyezni kezdte a fülét, zöld
szemét Houdonra szegezte. Az asszony tenyerébe fogta az állat pofáját, és
gyengéden megdörzsölte. – Ahelyett, hogy a régi jól bevált nemesítéshez
folyamodnánk, alkothatunk kutya alakú gépeket, melyek örökkön-örökké szolgálnak
minket, beprogramozhatjuk mindenre, még arra is, hogy imitálják a szeretetet.
De én a szemükben látom, hogy nem valódiak. És nap mint nap emlékeztetnem kell
magam arra, hogy amikor emberszabású robotot látok, egy percig se higgyem, hogy
az ember.
Egy percre
csönd ült közéjük, aztán Sue megkérdezte:
– Működött az
a gép?
Houdon maga
elé meredt, elmosolyodott.
– Járjon
utána, Susan – mondta, azzal felállt, és elindult az épület felé. A kutya
hűségesen követte. A kerengő oszlopai közt megjelent a feketeruhás nő, és
Houdon a válla felett még odavetette: – Alisa kikíséri magát.
Sue nem tudta
volna megmagyarázni, miért érezte megalázottnak magát. Fellélegzett, amint
kilépett a cirádás kapun az árnyas utcára.
5.
A felvétel jó
minősége ellenére Sue alig ismerte fel az Egyetemváros központi épületét, az
elmúlt évtizedekben annyira megváltozott. A téren összegyűlt emberek elektronikus
transzparenseket lengettek, olyan feliratok villogtak a levegőben, mint „Bányákba
az androidokkal!”, „Munkát az embereknek, zúzdát a géplényeknek!”, vagy a
kevésbé frappáns „LE VELÜK!”.
Sue
önkéntelenül is elmosolyodott azon, hogy akadtak, akik az összes androidot
kikapcsolták volna. Persze érthető volt a haragjuk: attól féltek, hogy a gépek jelentik
az eljövendő olcsó munkaerőt. Valójában nem tudták elég nagy tömegben gyártani
őket, hogy ténylegesen feleslegessé tegyék az embereket, de aki egy gép miatt
vesztette el az állását, nem csoda, hogy tüntetni ment. Ám az embereket sokkal
inkább az bizonytalanította el, hogy az androidok megkülönböztethetetlenekké
váltak, túlságosan hasonlóvá hozzájuk. Félelmetesnek tartották a jelenlétüket:
a legőrültebb, önjelölt próféták egyenesen a világ végét hirdették, és az
androidokban az Antikrisztus megtestesülését látták. A gép átveszi a hatalmat
az ember felett… Aztán ebben a felajzott légkörben nyilvánosság elé állt egy férfi,
aki azt mondta, tekintsük velünk egyenrangúnak az androidokat.
A felvételen
kijött valaki az egyetem kapuján – „a bűnös, pusztulásra ítéltetett tudomány
fellegvárából” –, és pár perc múlva átvett valami petíciót, majd visszasietett
az épület biztonságos falai közé. Ezután stúdióra váltott a kép, az asztalnál a
tolószékben várakozó Henahha és mellette az androidja ültek. Sue emlékezett egy
korábbi anyagból, hogy Henahha Garrettnek hívta a gépembert. A riporter
kérdezett valamit a professzortól, ő pedig válaszolt. Henahha Garretthez is
oda-odafordult, mint aki be akarja vonni a beszélgetésbe, a riporternő azonban
továbbra is a professzorhoz intézte szavait. A felvétel némán pergett.
– Fenébe! – morogta
Sue. Hiába próbálta lejátszani a hangot is. Végül lekapcsolta a hordozható
számítógépet. Majd megnézeti valakivel, már amúgy is indulni akart.
A rejtett
hangfalakból halk, tempós komolyzene szólt. Tekeredő, mégis fülbemászó dallam,
mely hosszú időre befészkeli magát az elmébe.
– Bach? – kérdezte
Sue.
Gil Shedrick
egy whiskys pohárból pár cseppnyi vizet öntött a panorámaablak előtt futó
párkányon tartott kaktuszokra. Néhány felhő úszott a ragyogó, kék égen, a
széles üveget nem árnyékolták le, barátságos fényár uralta a szobát.
– Csodálatos,
ugye? Gondoltam, illik az alkalomhoz.
Sue
elmosolyodott. A zeneszó az apját juttatta eszébe.
– Megtaláltam
Ramirezt – közölte, miközben helyet foglalt.
– Igazán? –
kérdezte a professzor. Ujjával óvatosan hozzáért a növény centi hosszú tüskéjéhez,
és szórakozottan megpendítette. – Azt mondta, nem jó a cím, amit megadtam. Nem
is csodálom. Hol talált rá végül?
– Egy
hullaházban.
Shedrick
felkapta a fejét.
– Micsoda?
– Nem, nem
halt meg, nem úgy értettem. Nagyon is él. Csak bizonyára szakmát váltott.
A professzor egy
pillanatig merengő képet vágott, lebiggyesztette ajkát, aztán letette a whiskys
poharat a kaktuszok mellé, és leült a díványra Sue-val szemben.
– Nos, ez
igazán kár. Egy olyan tehetséges matematikus, mint Eugen, hullamosásra adta a
fejét…
– Gondolja, a
Bach-gép körüli botrány miatt lehetetlenült el?
– Kétlem.
Látta Marg-ot Chicagóban, nem? Egek, akkora háza van, mint valami hollywoodi
filmsztárnak! Csak tudnám, hogy csinálta. Zenetudósok ritkán keresnek ennyi
pénzt.
– Talán
örökölte.
Shedrick
felnevetett.
– Egye fene, megérdemli,
ha már úgy elbánt vele a természet… Bocsánat. Szóval, nem hinném, hogy Eugen a zavargások
miatt hagyta volna ott a munkáját. Én is a helyemen maradtam. Csak a maga apja,
Sue, a maga édesapja tűnt el a világ elől, meg Ramirez.
– Anyám halála
miatt költöztünk el, professzor úr.
Shedrick bocsánatkérően
intett.
– Igen, igen.
Szomorú történet. Az ön édesanyja rendkívüli nő volt. Aki nem ismerte, nem
igazán érthette meg Aamos döntését… Nos, tehát Ramirez. Egy hullaházban? Elég
hátborzongató hely lehet!
– Az, de nem a
hullák miatt. – A professzor összevonta a szemöldökét. Sue folytatta: – A
környék kellemetlen. És hogy valójában mi lehet bent…
– Ezt hogy
érti?
– Van egy kis
furcsaság. Kicsit utánanéztem annak az épületnek. Korábban tényleg hullaház volt,
de annak már legalább húsz éve. A felirat kint maradt, de azon a területen mit
számít? A hely tulajdonosa a 733. kerület, és Ramirez bérli tőlük. Valami raktárként.
Elektronikai hulladék tárolására.
– Honnan
tudja?
– Bementem a Kerületi
Hivatalba, és azt mondtam, olcsó bérleményt keresek.
– És persze éppen
azt a hullaházat nézte ki? – vigyorodott el a professzor.
– Pontosan. De
hamar kiderült, hogy már van rá szerződés. Akármit művel is ott Ramirez, kileshetjük.
– Kileshetjük? Miből gondolja, hogy elkísérem?
– Abból, hogy ön
is ugyanúgy akarja ezt a filmet, mint az apám.
Gil Shedrick
elmosolyodott, Sue pedig hálás volt, hogy nem kérdezett vissza: „És maga?”
Sue hosszú,
sötét nadrágot húzott, kabátot, és könnyű, lapos talpú cipőt, arra az esetre,
ha hirtelen sietősre kellene fogniuk. Először eltévesztette a leszállás helyét,
de aztán felismerte a környéket, és egy hordozható, elektronikus térképen is
sikerült beazonosítaniuk az utcát. Shedrick megigazította az állát is eltakaró,
sötét sálat, és zsebre dugta a kezét. Sue elvigyorodott a gondolatra, hogy a
professzor talán túlságosan is „kemény fickónak” tűnik. Csak nehogy kihívásnak
vegyék a környékbeli bandák. Nem mintha a jó erőben lévő Shedrick nem tudna
kiosztani néhány pofont, de egy lőfegyverrel senki sem szállhat szembe puszta
kézzel.
Sue fantáziája
azonban feleslegesen csapongott, az utca ugyanolyan kihalt volt, mint amikor
először járt itt. Az egyik ház ablakát hangos csattanással becsukták. A
járdaszegély mellett összegyűlt pocsolya vizéből ivó galambok felrebbentek a
közeledtükre.
– Ez az? –
kérdezte a professzor.
A lány
bólintott.
Elindultak
fölfele a lépcsőn. A rozsdás, egykor élénkzöldre festett fémajtón lakat
fityegett, de csak az egyik szárnyra volt rákattintva. Sue elővette a
kameráját, és körbepásztázott, aztán felvette az ajtót is. A gépezetet követő
üzemmódra állította, és hagyta, hogy a levegőbe röppenjen.
– Ha nem
bánja, előre megyek – mondta a professzor, és óvatosan kitárta a bejárati
ajtót. Az hangosat nyikordult, mire ijedten összenéztek. Sue fintorgott,
Shedrick elvigyorodott, és megrántotta a vállát. – Gyerünk!
Sötét előtérbe
jutottak, melynek végén egy lépcső és egy ősrégi felvonó állt. Oldalt
levelesládák sorakoztak üresen, némelyik nyitva, megvetemedett tetejüket már be
sem lehetett csukni.
– Szerintem
arra lesz, hátul. A szerződést alagsorra kötötték. Ott lehet a lejárat a
felvonó mögött – magyarázta Sue.
Shedrick előrement.
Szűkös, dohos
folyosón találták magukat, amely egy újabb ajtónál ért véget. Jöttükre
felkapcsolódott egy gyér fényű, csupasz égő a mennyezeten. A professzor
röviden, de erőteljesen kopogtatott a fémfelületen. Nem érkezett válasz, ezért
újra megpróbálkozott vele. Hamarosan csoszogó hangok szűrődtek ki az ajtó
mögül, majd lánccsörgés, és a bejárat résnyire nyílt. Gyanakvó tekintet villant
rájuk a sötétből.
– Ki az, és
mit akar? – mordult a hang.
– Eugen
Ramirezt keressük – szólalt meg Sue, megelőzve a professzort. – A Kerületi
Hivataltól jöttünk, némi változás állt be a bérlemény szerződésében. Alá kéne
írnia egy-két papírt – mondta a lány. A kamera az utasításnak megfelelően a
professzor takarásában várakozott.
A sötét alak
káromkodott, alkohol és mosdatlanság szaga áradt feléjük. Becsapta az ajtót,
ismét hallották a lánccsörgést, aztán a bejárat kitárult. A hunyorgó férfi nem
bújt elő odújából, igyekezett a gyatra lámpaégő beteges színű fénybuborékján
kívül maradni.
– Na, adja ide
azokat az átkozott papírokat, nem érek rá egész nap!
A professzor
előrelépett.
– Mi sem,
Eugen. Nem ismersz meg, ugye?
Az alak
felkapta a fejét, és gyanakvón méregette Shedricket.
– Ismerős a
hangod… a hangod… Áh! – kiáltott fel, és be akarta vágni az ajtót. A professzor
azonban gyorsabb volt, betámasztotta a lábát, az ajtó nekicsapódott a cipője
élének és a tenyerének.
– Hé, öregem,
ne csináld! – nevetett kényszeredetten Shedrick.
– Hagyj békén,
Gil! Takarodj innen, te… te szemét!
– Szabad így
beszélni egy hölgy előtt? – nézett Sue-ra vigyorogva a professzor. Erejét
megfeszítve támaszkodott az ajtónak, hogy Ramirez ne tudja becsukni.
A matematikus
megint elkáromkodta magát. A nyomás hirtelen megszűnt, Shedrick pedig majdnem
orra bukott a sötét előszobában. Csak Ramirez nyöszörgése hallatszott a beálló
csöndben. Sue rádöbbent, hogy a férfi valamelyik sarokba roskadva sír. Az ajtó
mögül egy fiatalember lépett elő, szakadt, sötét pulóvert és régi
farmernadrágot viselt, mezítláb ácsorgott a linóleumon.
Sue azonnal
felismerte, és eltátotta a száját.
– Jöjjenek bentebb.
Ne csapjanak zajt, kérem – mondta lágy hangon, és kitárta az ajtót.
Shedrick hátrafordult,
Sue látta rajta, hogy a professzor is legalább annyira meglepődött az androidon,
mint ő. Beléptek, és Garrett hang nélkül becsukta mögöttük az ajtót. Villanyt
gyújtott – nem égett erősebb fénnyel, mint a kinti lámpás –, majd felnyalábolta
Ramirezt, és elindult vele a folyosón. Sue és a professzor szótlanul követték.
Hamarosan egy
portánál találták magukat, de senki nem ült az ablakos helyiségben. A befelé
vezető lengőajtók ki voltak támasztva, felette a Hullaház felirat erősen megkopott, ahogy a festés is a falakon. A
levegő dohos volt, Sue-t kirázta a hideg. Az android a várótermi székek
egyikére ültette Ramirezt, aki kezébe temette arcát.
Garrett a
kapcsolókhoz lépett, és felkattintotta őket. A generátorok felbúgtak, fény
áradt szét a teremben.
A helyiség úgy
festett, mint valami szemétdomb, kidobott vasúti ülések, törött lábú asztal,
lemerült elektronikus könyvek, szakadt ruhadarabok, foltokban megégett matracok
hevertek a földön, utóbbiakból szedett-vedett fekhelyet alakítottak ki az egyik
sarokban. Sue le akarta kapcsolni a kamerát, de Shedrick intett, hogy ne. A
szerkezet ismét a magasba röppent.
Az előtérből
egy másik terem is nyílt, ám oda nem láttak be.
– Istenem –
suttogta maga elé Shedrick, és leült egy padlóhoz rögzített székre. – Eugen, miért…
miért nem szóltál?
Az öregember
nem mondott semmit, csak halkan sírt tovább. Garrett kifejezéstelen arccal
ácsorgott felettük. Sue nem bírta hallgatni a férfi nyeldeklését, és bentebb
indult; a felvevő követte.
A lány érzékelte,
hogy valaki utána eredt: megtorpant és hátrafordult. Garrett állt előtte. A
felvételeken látottakhoz képest semmit sem öregedett, szakadt ruhájában szinte
már komikus látványt nyújtott. Egy hajléktalan android. Ruhákba öltöztetjük a
gépeket, mert a szeméremérzetünk ezt diktálja.
Sue rekedt
hangon megszólította:
– Emlékszem
rád. Láttalak a felvételeken. Te voltál Aristes Henahha androidja.
– A személyi
titkára és bizalmasa.
Sue arcán
szomorú mosoly suhant át.
– Mi ez a
hely? – kérdezte, és körbepillantott a lehangoló, penészes falakon.
– Nézd meg
magad – mondta Garrett, és elfordult.
Sue egy
pillanatig úgy érezte, a férfi gúnyolódik vele. Férfi? Hiszen ez egy gép. Egy tárgy
– visszhangzott a fülében Margaret Houdon hangja.
A lány odaért
a terem csukott ajtajához. Úgy sejtette, egykor e mögött tárolhatták a
holtakat. De most valami más lehet bent. Nagy levegőt vett és kitárta az
ajtószárnyat.
6.
Az
ízléstelenül kirúzsozott riporternő az idősebb férfihez és a mellette ülő
fiatalabbhoz fordult. Úgy tűnt, feszeng ültében, és inkább az előbbire nézett
az emberi mércével átlagosan jóképű android helyett.
– Henahha
professzor, az ön elképzelése igen csak felkorbácsolta az indulatokat.
Megtenné, hogy elmagyarázza a nézőknek, miért is fontos az emberszabásúak
jogainak elismerése?
Az ősz hajú
férfi arcán féloldalas mosoly jelent meg. Ki tudja, hányadik alkalommal
hallotta már ezt a kérdést. Ezúttal azonban nem ment bele a hosszú
eszmefuttatásba az androidok programozott, de emberekéhez hasonlóan bonyolult
agyának bemutatásába, önfejlesztő folyamataik ismertetésébe, és jogi
gyorstalpalót sem tartott. Helyette az előttük lévő asztalon heverő, fehér
kendővel letakart, gömbformájú valamihez nyúlt, és lerántotta róla a leplet.
Egy szürke, márványerezetes talapzaton – mint valami morbid trófea – emberi agyhoz
hasonló formájú, alabástrom színű tárgy csillogott a stúdió lámpáinak fényében.
– Már nem csak
puszta elképzelésről van szó. Eljött az idő, hogy az androidok segítségével bebizonyítsam,
a mi agyunk is ugyanúgy programozott, akár az övék. – A professzor némi
hatásszünet után a kamerába nézve folytatta: – Hölgyeim és uraim, ezt a
szuperagyat emberek és androidok alkották, közös munkával. És ez itt a dolog
nyitja. A végeredmény, bár más, mégis egyenrangú. Nézzék meg jól ezt az elmét.
Csak egy gépről van szó? Emberi alkotásról? Akár az önök agya is lehetne. Vagy
akár… Johann Sebastian Bach-é.
Ez volna hát
az emberi zsenialitás laboratóriuma? Ahol ízekre szedik és újra felépítik az
emberi elmét anélkül, hogy egyetlen embert, egyetlen valódi hullát
felboncolnának? Sue-t hányinger kerülgette, pedig nem emberi holttestek
hevertek a falból kihúzható hűtőkoporsókban, hanem androidok. Vajon Garrett nem
talál ebben semmi kivetnivalót? Hogy is találna, hiszen csak egy gép, melynek nincsenek érzései. A lány meg akarta érinteni
egy nő – egy android – arcát. Szeme – ha nem lepné szürke por – csillogón
meredt volna a mennyezetre: most legalább olyan élettelen és fénytelen volt,
akár egy halott emberé. Visszarántotta a kezét, mielőtt hozzáért volna.
Az én érzéseim
legalább annyira irracionálisak, mintha egyáltalán nem volnának, gondolta.
Mire a
hosszúkás terem végébe ért, melynek közepén mindenféle műszereket kötöttek
össze a padlón szerteszét kanyargó kábelek, Shedrick professzor is megjelent az
ajtóban. Mellette ácsorgott a magába roskadt Ramirez. Garrett az egyik
szerkezethez lépett, és valamit állítgatott rajta. Sue izzadó tenyerében
tartott kicsiny távirányítóval utasítást adott a teremben lebegő kamerának: ráközelített
az android kezére, arcára, majd a távolabb álló két idős férfira fókuszált.
Aztán csak hagyta, hadd pásztázzon ismét körbe a szerkezet.
Shedrick törte
meg a csöndet.
– Megpróbálod
újra összerakni, ugye?
Ramirez nem
válaszolt, Garrett mellé csoszogott; megtört öregember benyomását keltette. Ki
tudja, mióta rejtőzködhetett itt, és most vége.
– Megígértem
neki, hogy bebizonyítom, ha történne vele valami.
– De a gép nem
működött, Eugen! – csattant fel Shedrick.
Sue ekkor döbbent
rá, hogy nem azzal kezdte a filmezést, amivel kellett volna. Hol is van az a gép? Miért nem kérte már
rögtön az elején Shedricket, mutassa meg a szerkezetet? Miért koncentrált eddig
kizárólag Henahha nézeteire? Tudat alatt talán azt remélte, itt és most megtalálja
a gépet? És ha itt nincs, akkor talán a tanszéken tartják valami vitrinben,
vagy páncélszekrényben? Miért nem mutatta meg Shedrick magától, rögtön az
elején? A gép hollétéről az a rengeteg anyag, filmfelvétel is hallgatott. Nem
úgy Aristes Henahha haláláról.
– Mert nem
akartad, hogy működjön! Te, Aamos és Marg, nem hagytátok! – rikácsolta Ramirez.
– Te is tudod,
hogy ez hazugság. Marg és Aamos nevében nem beszélhetek, persze – nevetett fel halkan
Shedrick, és lopva Sue-ra pillantott –, de én mindent megtettem.
A lány
összevonta szemöldökét apja nevének hallatán. Ramirez fejhangon kiabált.
– Akkor miért
hagytad, hogy megöljék?! Miért?
– Hagyd abba,
azt sem tudod, mit beszélsz! Mégis mit tehettem volna érte? Senki sem gondolta,
hogy így alakul. Senki!
Henahhával
foglalkoztam, ahelyett, hogy a gépre koncentráltam volna – futott át ismét Sue
agyán, és igyekezett a két férfi arcát felvenni minél közelebbről, hogy jól
látszódjanak az indulatok és rezdülések. Ettől már-már kukkolónak, nem csak néma
kívülállónak érezte magát. Aztán a matematikus elfordult, minden ízében remegett.
A teremre súlyos csönd borult.
Az öregember
odacsoszogott az egyik mikroszkópszerű műszerhez, az android a segítségére
sietett. Mindketten elmerültek a gépezet beállításában. A napi rutin némileg
megnyugtathatta Ramirezt, mert a remegése elmúlt.
Shedrick felsóhajtott,
és ő is beljebb merészkedett a bizarr halottasházba. Arcán leplezetlen undorral
tekintett körbe.
– Erre
vesztegeted az időd, a pénzed, mindened. A tehetséged, Eugen. A semmiért.
Lehetetlen vállalkozás!
– Garrett
segít. És más véleményen van. Ugye? – fordult a férfi az androidhoz.
A gép nem
szólt semmit.
– Eugen,
Garrettnek nincsenek érzései. Azt fogja tenni, amire utasítod. Mint minden
android.
Ramirez
dühösen az asztalra csapott. Sue összerezzent. Még az előtérben is kongott a
visszhang.
– Ha tehetném,
arra utasítanám, itt és most tekerje ki a nyakad. Tegye azt, amit a tudatlan
csőcselék művelt Aristesszel!
Shedricken
látszott, nagyon szeretne mondani valamit, de végül csöndben maradt. Sue-ra pillantott
– a tekintetéből azonban semmit sem lehetett kiolvasni –, aztán kiment. A lány
hallotta a rozoga műanyag székek reccsenését.
Azt akarja, én
menjek oda hozzá. Úgy gondolja, immár rajtam a sor. Ólomsúlyúnak érezte a
lábát, amikor félig öntudatlanul elindult.
Az asztal
másik oldalán, pontosan Eugen Ramirezzel szemben megállt. Nem szólt semmit:
várt, míg az öregember felnézett rá. Szíve a torkában dobogott. Jobban félt,
mint amikor Margaret Houdonnal találkozott. Csak más miatt.
– Susanne
Flores vagyok. Aamos lánya. Ön ismeri az apámat.
Ramirez tekintete
elfátyolosodott. Sue rettenetesen szerette volna tudni, mi futott át az idős
férfi agyán. Megköszörülte a torkát és folytatta:
–
Dokumentumfilmet forgatok Aristes Henahha életéről. A gépről, amit készített.
Kérem, meséljen róla nekem.
Sue állta az öregember
tekintetét; Ramirez nézett félre előbb. Abbahagyta foglalatosságát, és halkan
azt kérdezte:
– Aamos
akarja, hogy készítsen filmet?
– Nem. Én
szeretném tudni az igazat. Kérem, meséljen nekem Aristes Henahháról és a
gépéről!
Ramirez megint
felpillantott, szeméből eltűnt a zavartság. Egy pillanatig úgy tűnt, azon
töpreng, hazudott-e Sue. A lány arra gondolt, soha, egyetlen interjút sem akart
még ennyire, mint ezt.
– Rendben. De
ígérjen meg valamit!
– Mi volna az?
– Ne fedje fel
ezt a helyet, itt – mutatott körbe az öreg.
Sue megkönnyebbülten
bólintott.
Zúgó fejjel
ment vissza a tanszékre. A felvétel három óra hosszat tartott. Shedrick egyszer
sem jött be a terembe, végig odakint ült, és hallgatta a beszélgetést, mint
valami gyónást. Visszafelé menet sem tett megjegyzést, és Sue sem szólt a
férfihoz. A tanszék már üres volt, későre járt, mindenki hazament. Lépteik
zaját elnyelte a szőnyeg, melyből még mindig tisztítószer és műanyag szaga
áradt.
Az irodában
Shedrick mindkettejüknek töltött egy-egy whiskyt. Sue nem tiltakozott. Némán
kortyoltak az italból. Végül a lány rekedten megkérdezte:
– Hol van az a
gép most?
– Nem tudom.
Eltűnt a kavarodásban, a zavargások idején. A robotikusokhoz betörtek, mint
ahogy számítottunk is rá, de nem ott tartottuk, hanem ezen a tanszéken, direkt
ezért. Henahha számított rá, hogy baj lehet.
– Kinek volt
hozzáférése?
Shedrick
vállat vont, lentebb csúszott ültében, fejét a támlának nyomta, és a
mennyezetre szögezte tekintetét. Most látszott rajta a kora, minden műtét,
beavatkozás és sportolás ellenére.
– Akárkinek.
Akárkinek, aki akkoriban itt dolgozott – mondta, és felhajtotta a maradék
whiskyt. A jégkockák halkan megcsörrentek a pohárban.
Sue
elbúcsúzott, és felült egy éjszakai járatra. Két óra hossza, míg hazaér.
Kibámult az ablakon, figyelte a város fényeit, a száguldó légi járműveket és
magasvasutakat, a lebegőknek kijelölt repülési útvonalak apró lámpáit.
Nem hagyta
nyugodni a bizarr boncterem látványa, Ramirez megszállottsága. Sosem fogja újra
megépíteni a Bach-gépet, nincs hozzá elég felszerelése, sem hozzáértése. Csapatmunkát
igényelt, még ha Henahha is volt a szellemi atyja az egésznek. És talán így van
jól. Ramirez Henahha barátja volt. Sosem tudta feldolgozni a halálát, mint Sue
apja az anyjáét. Az egyikük örökös munkába, a másik örökös hallgatásba
menekült.
Ramirez hisz a
gép működésében. Azt mondta, „hisz”, nem pedig azt, hogy tudja. Nem próbálták
ki? Legalábbis ő nem? Azért akarja újra megépíteni, hogy bizonyítsa az igazát. Henahha
igazát. Minden más volna, ha meglenne az eredeti „agy”. Sue eltöprengett, ő
miben hisz. Apja jutott eszébe, amikor a koncerten kiszúrta, hogy nem „valódi”
a játék. Vajon ő, a zenész, elárulta volna a kísérlet ügyét? Félt volna talán,
hogy az emberi zsenialitás is csak programozás kérdése? Hogy az egyediségnek
mindörökre vége?
Úgy érezte,
majd összeesik, mire végre belépett a lakása ajtaján. Annyira fáradt volt, hogy
észre sem vette az üzenetrögzítő villogását. Kiment fogat mosni, és mikor
visszajött a szobába, meglátta a fényjelzést. Leült a díványra, és bekapcsolta
a lejátszót. Képet nem küldtek a vonalon. A zörejben felcsendült a nővére
hangja:
– Sue? Én
vagyok. Nem tudlak elérni. Gyere haza. Apa kórházba került… Istenem! Susan,
hívj azonnal, ha megkaptad az üzenetet!
Sípszó
hallatszott.
Sue egy
pillanatig maga elé meredt a sötétben.
7.
A kórházban
csönd honolt, a szívosztálynál már csak a hullaházak némábbak, gondolta Sue, és
elszorult a torka. Apja gyönge szívverését műszerek kísérték figyelemmel, okos
gépek, melyek nélkül már halott lenne. Megfogta a férfi eres, öreg kezét.
Hatalmas, hegedűművész tenyere volt, Sue kézfeje kétszer is elfért volna benne.
Leült az ágy
melletti székre, és kinézett az ablakon. Virradt.
– Már majdnem
kész vagyok, Apa, de még valami hiányzik. Ígérd meg – nézett az öregember felé
–, hogy mire visszajövök, felébredsz. Nem mehetsz el csak így. Még beszélnünk
kell. Sok mindenről – tette hozzá, és felállt.
Odakint nővére
ücsörgött egy széken, úgy tűnt elaludt. Sue óvatosan megrázta a vállát és
elköszönt.
– Később visszajövök,
Samanta – mondta, mert a nővére tartóztatni akarta –, de most muszáj
hazamennem.
Az ég
vörössége kifakult, mire bérelt autóján bekanyarodott a tóparti ház
bekötőútjára és megállt az épület előtt. Bekapcsolta a kamerát, de ettől sem
érezte magát kívülállónak, bármennyire is szerette volna. Erőt vett magán, és
követésre állította a szerkezetet.
Felment a
lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Az előszoba fapadlóján hanyagul sorakozó
cipők, a kicsit ferdén álló festmény a falon – mind-mind furcsa otthonosságérzettel
töltötték el. Pedig éveken át gyűlölte ezt a helyet. Bement a konyhába mogyorókrémes
kenyeret kenni magának, mint iskoláskorában. A polcon azonban nem volt
mogyorókrém, és kenyeret sem talált. Apja már akkor sem evett ilyeneket, amikor
ők ezen éltek a nővérével.
Kávét főzött,
közben szinte már elfeledkezett róla, hogy a kamera rögzíti a mozdulatait. Aztán
felpillantott, és egyenesen az objektívbe nézett.
– Nagyon
szerettem a mogyorókrémet. Minden nap, mikor hazaértem az iskolából, amit úgy utáltam, ez volt a nap fénypontja. Évekbe
telt, míg sikerült újra lefogynom – nevetett, és belekortyolt az üres kávéba.
Kipillantott
az ablakon, hullottak a fák aranysárga levelei, valahányszor belekapott lombjukba
a szél.
Asztalhoz ült,
és újra a kamera felé fordult.
– Néha, mikor
sikerült korábbi járatot kifognom, előbb értem haza. Aztán egyszer rajtakaptam
Apát, hogy titkon hegedül. Sosem árultam el neki, hogy tudom, magányában
gyakorol. De sosem értettem, miért, hiszen közönség előtt nem lépett fel. Még a
rokonok előtt sem Hálaadáskor.
Sue ismét
ivott a kávéból.
– Egyszer
voltunk egy koncerten. Ő volt az egyetlen, aki kiszúrta, hogy androidok
játszanak. Hogy az egész csak egy tökéletes másolat. Egy blöff. Kísérlet. Semmi
több. Azt mondta, „Sue, én már hallottam ezt a koncertet ’54-ben, Párizsban.”
Apámnak kivételes hallása és zenei memóriája van.
Felhörpintette
a kávé maradékát, aztán a mosogatóhoz lépett, elöblítette a csészét. Míg a kezét
törölgette, ismét a kamerába nézett.
– Samanta, a
nővérem, örökölte ezt a képességét, de én nem. Samanta is zenész lett, én nem.
Samanta… ha ő ért volna haza iskolából, ő hallotta volna azt a zenét a
szobából, meg tudta volna mondani, tényleg apánk játszik-e, vagy… valami más szól. Én nem – tette hozzá, és
elindult Aamos dolgozószobája felé. – Én azzal áltattam magam, hogy apánk
hegedül. – Megállt az ajtó előtt, tétovázott, kezét a kilincsre tette. – Ez
volt az a hely, ami tiltott területnek számított. Igaz, sosem szegtük meg ezt
az íratlan parancsot. Talán mert sosem volt okunk betenni a lábunkat ide, mikor
a ház többi része maga volt a paradicsom. Egy anya nélküli világ. Akkoriban
pokolnak tartottam – tette hozzá, és lenyomta a kilincset.
A szerkezet
ott hevert a meglehetősen rendetlen, széles íróasztalon. Sue pontosan emlékezett
rá, látta több felvételen is a Bach-gépet. Úgy festett, mint egy kipreparált,
nagyobb méretű emberi agy, melyet épp most vettek ki a konzerváló folyadékból,
hogy kísérletezzenek vele. Több kábel kötötte össze egy lejátszóval és
hangfalakkal.
Sue sehol nem
látta apja hegedűjét. A pincébe száműzhette talán?
Körbejárta az
íróasztalt, kapcsolót keresett a gépen, de nem talált. A rengeteg felvétel,
amit látott, nem mutatta meg, hogyan is indították be, nem mutatta meg, hogy
valaha is kipróbálták volna. Apja azonban magával vitte, és éveken át
kísérletezett vele.
– Végig itt
volt az orrom előtt. Azt hittem, apám gyakorol, holott a szerkezet szólt.
Fogalmam sincs, miféle zeneműveket játszott, Bach-ét, vagy a sajátját. És
fogalmam sincs, hogy kell bekapcsolni.
Sue leült a
lejátszó elé, és végigböngészte a szerkezet gombjait és kábeleit. Átfutott az
agyán, hogy talán kizárólag apja hangjára reagál, szóbeli parancsra.
– Csak azt nem
tudom, miért hozta el a tanszékről. Hogy tökéletesítse? Ha pedig jól működött,
azért, hogy sose derüljön ki? – Sue a kamerába nézett. – Miért akartad ezt a
filmet, Apa? Valójában ez az egész nem is Aristesről szól, ugye?
A szívosztály
napközben is ugyanolyan csöndes volt, mint az éjszaka folyamán. Sue nem látta a
nővérét a kórterem előtt várakozni, és ez rossz érzéssel töltötte el. A nyitott
ajtóhoz sietett, de hatalmas kő esett le a szívéről, mikor apját ébren találta,
az ágy mellett pedig Samanta ült, és a nővére egyik fia, Norman.
– Sue! –
kiáltott fel a fiú, mire Samanta lepisszegte. Sue megölelte a tízéves gyereket,
és ő is az ágyhoz ment.
– Szervusz,
Apa – mondta, és elfutotta a könny a szemét.
– Magatokra
hagyunk titeket. Később visszajövök – mondta Samanta. Ajkát apjuk homlokához
érintette, majd Normannal együtt távoztak.
Sue a nővére
helyére telepedett. Az öregember halvány mosollyal az arcán figyelte.
– Hogy érzed
magad? – kérdezte rekedten Sue.
– Egész jól.
Az orvosok nem bíztatnak, folyton csak a műtéttel jönnek, meg hogy hamarosan
késő lesz.
– Igazuk van.
– Lehet. De nekem
is.
– Nem akarok
vitázni, Apa.
– Én sem,
kislányom.
Pillanatokra
csönd telepedett rájuk. Sue elővette a kamerát, és beállította, hogy az ágy
mellett lebegve mindkettejüket vegye.
– Megtaláltad,
ugye? – kérdezte Aamos.
– Tudtad, hogy
meg fogom. Éveken át azt hittem, te hegedülsz.
Apja halkan
felnevetett.
– Csak nem?
– Sajnáltam,
hogy nem megy olyan jól a játék, mint korábban. Megértettem, hogy nem akarsz
fellépni, mert nem tudod azt nyújtani, amit szeretnél. Pedig nem is te voltál,
hanem egy lejátszó szólt.
– Nem a
játékkal volt gond, Sue. A darabbal, amit a gép írt.
– Akkor mégis
te hegedültél?
– Néha igen. De
kíváncsi voltam más hangszerekre, nagyobb zenekari művekre is. Bach nem csak
hegedűre komponált. Ám végül ez is ugyanolyan zsákutcának bizonyult, mint amikor
magam próbáltam lejátszani a gép szerzeményeit. Kísérleteztem, és Isten a
tanúm, nem egyszer be akartam dobni az átkozottat a tóba! – mosolygott az
öregember. – Egyszer, miután rákötöttem egy optikai kábelt, levittem a stégig,
hogy lássa, mi vár rá.
– Micsoda?
– Sue, ez egy
android elméje. Beültethetnénk egy testbe, hogy „embernek” lásd. Adhatnánk rá
rizsporos parókát, az arcát Bach képmására formálhatnánk, de akkor sem kapnánk
Bach-ot. Sem más embert. Sem érző lényt. Aki képes átélni olyan erős érzelmi
sokkot, mint a halálfélelem. Azt az érzést, ami belülről hajt, ami alkotásra
sarkall, mert legbelül tudod, hogy véges az időd.
– Tehát nem
működött.
– Soha, egy
percig sem.
– Miért loptad
el? Hogy tökéletesítsd?
– A lopás erős
szó arra, amit tettem. Biztonságba helyeztem.
– Eugen
Ramirez kemény szavakkal illette Shedricket és téged is. Hogy meghiúsítottátok
a kísérletet, mert nem akartátok, hogy működjön. Most azon fáradozik, hogy újra
megépítse a Bach-gépet. Azt mondta, tartozik ezzel Henahha emlékének.
– Ramirez
mindig is megszállott volt. Már az elején azt hitte, a kísérlet ellen vagyunk.
Valójában csak Houdon utasította el kezdettől fogva.
– Miért nem
működött a gép?
Az öregember
ismét elmosolyodott, látszott rajta, hogy kezd nagyon elfáradni a
beszélgetéstől. Lehunyta a szemét.
– A gép
halhatatlan. Nem félt, mikor megmutattam neki a tavat. Nem értette, mi az, ha
végleg kikapcsolják, ha az örökkévalóságig hever egy tó fenekén, elfeledve. –
Ismét kinyitotta a szemét, de nem nézett Sue-ra. – Nem voltak és nem lesznek
érzései. Alkotott, ha utasítást adtam rá. Lejátszotta a zenét, ha utasítást
adtam rá. De nem értette a folyamat lényegét.
– És a zene? A
végeredmény? Houdon azt mondta, a zene képletekkel leírható, és csak be kell
táplálni egy finom műszerbe, hogy újraalkossuk Bach életművét.
– De lelket
nem lehelhetünk belé, Sue.
Csönd
telepedett közéjük, az öregember szeme ismét lecsukódott, Sue úgy gondolta,
hagyja aludni, de mielőtt felállt volna a székről, apja ismét megszólalt:
– Azt mondják,
az androidok agyi folyamatai olyan bonyolultak, hogy már a robotikusok sem
tudják követni őket. Hogy már nem tudjuk megmondani, tényleg éreznek-e bizonyos
helyzetekben valamit, vagy hogy fognak-e, találnak-e programot, amely megfelel
a mi érzéseinknek, a mi agyi folyamatainknak. A zenén, a művészi zsenialitáson
keresztül akartuk bizonyítani, hogy az androidok is egyenrangúak velünk.
Helyette bebizonyítottuk, hogy sosem lesznek azok. Hogy valójában nem élnek, bármennyire is szeretnénk. –
Apja ismét erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Sue állta a tekintetét. –
Hogy gondolhattuk egy percig is, hogy igaza lehet Henahhának? Senkinek sem
jutott eszébe, hogy egy lelketlen szerkezet sosem lesz képes zenét szerezni.
Hogy az emberi lelket nem lehet képletekkel leírni. Az az ember megbabonázott,
megrémisztett minket.
– Miért
kísérleteztél vele annyi időn át?
– Mert féltem,
hogy a halálom után találnak rá módot, hogy olyan Bach-gépet építsenek, amely
már képes lesz igazi zenét szerezni. Túlságosan is hittem a tudomány
mindenhatóságában. A saját programozottságomban. Henahha ültette ezt belém, és
nagyon, nagyon sokáig féltem, hogy neki van igaza. Ő azt hitte, előrelép az
emberiség, hogy csodás felfedezést tesz, és keblünkre ölelhetjük az
androidokat, mint féltestvéreinket és gyermekeinket. Mert mi, emberek, olyan végtelenül egyedül
vagyunk ebben a roppant nagy univerzumban… Én rettegtem, mert úgy láttam, elveszítjük
azt, ami emberré tesz minket, s nem valamiféle végletes, biológiai géppé. Nem
hittem a saját lelkem létezésében, mert már nem tudtam úgy játszani, mint
azelőtt. Azt hittem, anyád halála kikapcsolt bennem valamit, és soha többé nem
fogom tudni… „újraindítani a rendszert.”
Az öregember
lehunyta a szemét, úgy tűnt, álomba szenderült. Sue kikapcsolta a felvevőt, elpakolta
a táskájába. Mikor ismét apjára nézett, az öreg mosolygott és őt fürkészte.
– Miért
akartad, hogy elkészítsem ezt a filmet, Apa?
– Szerintem
már tudod, Sue.
8.
Sue apját a
tóparti ház hatalmas kertjének egy félreeső zugában temették el. A szertartásra
eljöttek a régi egyetemi barátai, oktatók és hallgatók, zenésztársak. Nem hitte
volna, hogy ilyen sokan emlékeznek Aamos Floresre. Még Eugen Ramirez is
tiszteletét tette, de senkivel sem beszélt, és mikor a menet elindult a
sírhelyhez, eltűnt.
Gil Shedrick a
temetés utáni fogadáson vonta félre Sue-t.
– Befejezte a
filmet? – A professzor izgatottnak tűnt.
– Igen. Tegnap
végeztem a vágással. Két hét múlva vizsgabemutató.
– Meghív? –
kérdezte nevetve.
Sue
elmosolyodott.
–
Természetesen. Ramireznek is küldök meghívót, de kétlem, hogy eljön.
– Nem számít.
Szép emléket állít az apjának, Sue, és ez a fontos. Kár, hogy ő már nem érhette
meg a végleges változat elkészültét.
A lány a
professzor szemébe nézett. Nem válaszolt.
– Megtalálta a
szerkezetet, Sue?
– Igen.
Szeretné látni?
– Nem, nem
igazán – rándított egyet a vállán Shedrick. – Majd a filmen. Mit fog vele
tenni?
– Mármint a
géppel?
– Igen.
– Valóra
váltom apám fenyegetését.
– Tessék? –
vonta fel a szemöldökét a férfi.
Sue elnevette
magát.
– Nem fontos,
professzor úr. Jöjjön, igyunk egy kávét! – mondta, és belekarolt.
Megvárta, míg
nővérén, a férjén és a gyerekeken kívül mindenki távozik. Mikor az utolsó kocsi
is kigurult a bekötőúton, hozzáfogtak takarítani, de a kimerültség hamar a
nappali díványára vonzotta őket. Samanta elküldte a gyerekeket aludni.
Hármasban ücsörögtek, whiskyt ittak, és a testvérek régi történeteket meséltek
apjukról Samanta férjének, aki álmos mosollyal a képén hallgatta a két nőt.
Később Sue
felállt, és egyenesen apja dolgozószobájába ment, ahol immár katonás rendben
állt minden az íróasztalon és a polcokon. A Bach-gépet a halotti tor idejére az
asztalfiókok mögötti páncélszekrénybe zárta, s most elővette. A talapzat alján
elfordította a kapcsolót, és a szerkezet itt-ott világítani kezdett.
– Jó estét,
Bach – mondta Sue. Választ nem várt, mert a gép még nem volt rákötve a hanglejátszóra.
A lány optikai kábelt és audio egységet dugott a csatlakozóiba. Aztán az
egészet áthelyezte egy nagy tálcára. Vigyázott, hogy a kábelek ne húzódjanak ki.
A szerkezet
továbbra is hallgatott, de most már megszólalhatott volna, ha akar.
Sue levitte a
teraszra. Odakint nagyon hideg volt, arcát csípte a csontig hatoló, decemberi
szél, ezért beszaladt kabátért. Mire visszatért, a szúnyoghálón keresztül látta,
hogy a szerkezet körbepásztáz optikai keresőjével. Gépszeme Sue-ra meredt,
mikor a lány kilépett az ajtón, de továbbra sem szólalt meg.
– Nincs mit
mondanod, igaz? – kérdezte tőle Sue. – Soha nem is volt.
Megragadta a gépezetet,
úgy ölelte magához, mint egy csecsemőt, és elindult vele a tó felé; messziről
látta, hogy még nem fagyott be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése