SF élet Dániában

Aligha meglepő, hogy kevés anyagot találni az interneten a dán fantasztikus irodalomról; az egyik cikk szerzője, Knud Larn szerint az 5,5 millió lakosú országban az SF minden szempontból kis volumenű. Akadtak kísérletek „rendes” SF magazin rendszeres kiadására, de azok mind kudarcba fulladtak, vagy pedig átalakultak az igencsak szűk rajongótábor fanzinjaivá.

Dánia erősen angolszász befolyás alá került a második világháborút követően, és ez tetten érhető SF irodalmi életén is. Évente mintegy ötven könyv jelenik meg dán nyelven, ezek nagy része fantasy és ifjúsági irodalom. A dán SF szubkultúra tagjaira nagyban jellemző, hogy angolul olvasnak, és már jóval azelőtt megismerik a friss megjelenéseket, mielőtt azokat dánra fordítanák (ha ez egyáltalán megtörténik).

Dán SF szerző nem sok akad, a kétes hírű Wikipedia két írót emel ki: Hans Henrik Løyche-t és Erwin Neutzsky-Wulffot. Előbbi szerzővel a közelmúlt EuroConjain találkozhatott a közönség, 2007-ben a legjobb európai SF író címre jelölték, míg utóbbi szerző filozófus, magát mégis kifejezetten SF íróként aposztrofálta, és úgy véli, az SF a legjobb módja a mai kor mitológiájának művészi kifejezésére.

Egyikükkel sem találkozhatunk azonban az angol nyelvű, valószínűleg legfrissebb (2010-es) dán kiadványban, a legnagyobb rajongói klub, a Science Fiction Cirklen (SFC) jegyezte, Sky City című antológiában.

A rajongói bázis meglehetősen kicsi, mintegy 150-200 ember mozgatható meg egy-egy rendezvényen, mégis aktívak, és több csoportosulás is létezik. A legnagyobb a már említett SFC, amelyet 1974-ben alapítottak. Mintegy 100 tagja van, és elsősorban a sci-fi irodalomra fókuszál. Évente 4-8 kiadványt jelentetnek meg, főleg külföldi SF könyvek fordításait. Minden évben novellapályázatot hirdetnek a hazai szerzőknek több korosztályban (10-16, 17-20, 21 év felettiek), és minden kategória nyertese bekerül a SFC stílusosan csak Science Fictionnek nevezett fanzinjába. Fordításokat is közölnek, nem csak angolszász íróktól. A SFC másik kiadványa, a Proxima kétszer jelenik meg évente, mely több mint száz oldalas kritikai kötet, tanulmányokkal, cikkekkel, bibliográfiákkal. A tagság fanzinja, a Novum évente négyszer tudósít a rajongók tevékenységéről.

A dán SF rajongók nagy találkozója a DanCon, melyen kívül évente 8-10 alkalommal tartanak informális találkozókat is Koppenhágában.

A 2003-ban alapított, ugyancsak kb. 100 fős Fantastik egyesület szervezi az éves Fantastik-fesztivált, amelyre rendszerint nemzetközileg ismert alkotókat is meghívnak. Zászlaja alatt a fantasztikum minden ágát egyesíti, a horrortól a fantasy-ig, filmektől kezdve a képregényeken át az irodalomig. A tagság fanzinja a Himmelskibet, évi négy megjelenéssel, cikkekkel, kritikákkal, novellákkal.

A Trekkies – ahogy a neve is mutatja – a Star Trek rajongókat tömöríti, közel 600 fős tagsága azonban egyáltalán nem aktív (kb. 50 embert vonz egy élő találkozó). Nekik is van saját fanzinjuk, és még „ST ki mit tud”-okat is szerveznek. Rajtuk kívül persze megvan a rajongói bázisa a Star Warsnak, a Harry Potternek, és A Gyűrűk Ura-regényeknek is. A HP fanok elérték, hogy a Potter-fesztiváljuk vendége volt 2010-ben J. K. Rowling.

EuroCont 2007-ben tartottak Koppenhágában, melynek magyar vonatkozása is van: ekkor adták ki az angol nyelvű, és több európai szerző műveit tömörítő Creatures of Glass and Light: New European Stories of the Fantastic c. kötetet, melyben Szélesi Sándor is szerepel Teremtő évek (Creative Years) c. novellájával. (Magyarul a Profiterol Magazin 2005/10. számában olvasható).

És milyenek is lehetnek a dán SF írók művei? Andreas J. Søe, a Himmerskibet kritikusa 2006., 2007. és 2008. években megjelent Science Fiction fanzin számairól írt beszámolót. Ez teljes terjedelmében angol nyelven elérhető (linket lásd a források között). Összefoglalva elmondható, hogy a hangvétele kritikus, csak kevés szerzőt és novellát emel ki, amelyeket szerinte érdemes volna esetlegesen angolra fordítani. Az egyikük a rajongóból lett SF író Richard Ipsen, aki szerepel az említett 2010-es kötetben, és akit Jeff VanderMeer is méltat a Locusmagon, mint olyan szerzőt, akire érdemes odafigyelni.

A kritikus szerint valamennyi szám hiányossága, hogy a novellák túl rövidek (köszönhetően az igencsak korlátozott leütésszámnak, amit a pályázaton határoz meg a Cirklen). Némelyik nem is igazán történet, nem áll össze, az ötletek felvázolása mellett nem marad idő karakterábrázolásra, egy részük szimplán rosszul van megírva. Ráadásul a novellákat nem csak az alacsony leütésszám, de az évről évre meghatározott tematika is behatárolja. Olyan témákat adtak meg, mint pl. „a dánok és a Hold”, „dánok és időutazás” illetőleg „dánok találkozása az idegen lényekkel”. Søe szerint az is nagy probléma, hogy a novellák előtt nem tüntetik fel a szerző életkorát: nyilván másképp kezelendő egy olyan történet, amit mondjuk egy tizenkét éves gyermek írt, mint az, amelyiket egy felnőtt…

Mi lehet tanulság mindebből számunkra?

A lelkesedés és az összefogás képes arra, hogy életben tartson fanzinokat, sőt, még egy EuroCon rendezést is megért. (Arra tippelek, hogy tagdíjakból és önzetlen adakozásból dobják össze a pénzt erre a sok kiadványra, de az is lehet, hogy részben egyszerű fénymásolatban, esetleg hírlevélként terjesztik őket). Manapság hazánkban az SF közbeszéd egyik kulcskérdése, hogy vajon le van-e maradva a hazai science fiction a külföldi legjobbaktól, vagy sem, illetőleg az árok (szakadék, kanyon) betemethető-e egy szép napon. Az SF az ötletek irodalma, legalábbis ez nem elhanyagolható szempont, ezt pedig legjobban úgy fejlesztheti egy SF író, ha sokat olvas, azon belül is lehetőleg sok fantasztikus irodalmat vesz kézbe. Elvileg ez a dánoknál alap, az angolszász hatás náluk sokkal nagyobb, mint nálunk, azonban Søe tartalmi ismertetőit elnézve – bekalkulálva, hogy a novellák egy részét gyerekek írták –, mégsem tűnnek eget rengetőnek, frissnek, eredetinek az ötletek. Søe pedig néha maga sem állja meg, hogy ne szúrjon be egy-egy kritikai észrevételt az ötlet felvázolása mellé. (Mivel a novellák csak dánul olvashatók, a The Portalnak készült cikkben a kritikus nem látta értelmét a részletes elemzésnek, inkább a tartalmi ismertetőnek, mert abból magunk is következtethetünk az általános minőségre).

Ugyanakkor dicséretre méltó és követendő a dánok azon törekvése, hogy angol nyelven is elérhetővé tegyenek novellákat, remélhetőleg jövőre ezt hazánknak is sikerül pótolnia az SFportal e-bookjai révén.

Források:

Knud Larn cikke a dán SF-ről

Andreas J. Søe kritikái a Science Fiction fanzin egyes számairól

Science Fiction Cirklen

Fantastika

Creatures of Glass and Light: New European Stories of the Fantastic

- megrendelés

- áttekintés

Hans Henrik Løyche

Erwin Neutzsky-Wulff

Sky City – New Science Fiction Stories by Danish Authors

An overview of international SF and F by J. VanderMeer

Séta az SFmag virtuális szerkesztőségében

Nagyon gyorsan elszaladt az első év, és máris ünnepelünk – azt gondolom, van mit. Sokat dolgoztunk, hogy ez a honlap létrejöjjön, és a valódi munka nem éppen egy éve, hanem annál sokkal korábban kezdődött. Mire 2010 novemberében beindult a honlap, már számtalan ismertető, cikk, esszé várta a megjelenést.

Az SFmag valamennyiünk szerelemgyermeke, melyért ingyen, a szabadidőnkben dolgozunk. Ezért aztán nincsen szerkesztőségünk a szó fizikális értelmében. Tagjaink az ország számos pontján élnek, és a kapcsolatot e-mailben, egy közös levelezőlistán, és az LFG-nek köszönhetően egy zárt fórumon tartjuk. Az élet inkább ez utóbbin zajlik.

Eleinte mindannyiunknak bele kellett rázódni a feladatba – kialakult, kinek milyen jogosultságra van szüksége, ki mit vállal, és mihez van inkább érzéke. Mindannyian szerkesztjük a másét, egy-egy cikket akár többen is elolvasunk, mielőtt kikerül. Fontos az egyeztetés: számos könyv, film közös kedvenc, és ha véletlenül egyszerre többen is rávetették magukat ugyanarra, más megoldást keresünk, hogy a gondolatok ne vesszenek kárba. Ilyenkor páros kritikákat is közlünk, vagy egy cikket eleve ketten írnak meg. Mint minden közösségben, még ha főleg virtuális, és ritkán van csak módunk élőben találkozni, előfordul lemorzsolódás, jövés-menés, új tagok, külsősök, akik vagy hosszabb távra megragadnak, vagy csak egy-egy cikk erejéig ugrottak be hozzánk. Olyan is akadt, aki már a kezdet kezdetén velünk volt, de később nem tudott rendszeresen cikket írni.

Amint kialakult, kinek „hol a helye” e virtuális térben, létrejöttek az állandó fórumok. Több mint fél éve nem kellett új témát nyitnunk, tehát a fórumon is létrejött a megszokott munkamenet. Külön egyeztetünk, ki mit olvas éppen (eszerint frissül a „Moly-polc” is), többen egy 5-ös skálán pontozzák, ha valamit kiolvastak (ez csak hozzávetőleges, nincs különösebb jelentősége); külön fóruma van a heti linkgyűjteménynek, ahová jóformán a szerkesztőség összes tagja (de akár a hazai SF scéna más szereplői is) küldözget linkeket, néhány mondattal megfogalmazva magát a hírt is. A hírsaláta szerkesztése hármunk, szs, acélpatkány és jómagam közt rotálódik. Általában csütörtök estére másoljuk át a szerkesztőfelületre az addig összegyűlt híreket, a fórumon ilyenkor egy hozzászólással „lezárjuk” az aktuális hetet. A hírsalátában többségében angol nyelvű híranyagok találhatók – én azt gondolom, hasznosak és érdekesek, már teljesen rászoktam, hogy hétvégente innen tájékozódom.

A fórumokon szokták a cikkírók felhívni a szerkesztők figyelmét arra is, ha feltesznek egy ismertetőt a szerkesztőfelületre, és itt dől el akár hónapokra előre az is, hogy mi lesz a tematikus hét, s kinek mit kell addigra elolvasni, megírni. Nagyobb szervezést igényelt pl. a Hugo-hét, vagy a World Fantasy díj hete: a feladatot ilyenkor különösen meg kell osztani. Mint minden közösségben, olykor parázs, de kulturált vitáink is akadnak – minden érvet és ellenérvet meghallgatunk, mielőtt döntünk.

A szerkesztőfelület kialakításában, karbantartásában BePének múlhatatlan érdemei vannak, amiket nem lehet elégszer kiemelni és megköszönni, nélküle nem lendültek volna mozgásba az SFmag kerekei. Az „adminnak” több szekciója van – az újdonsült cikkíró tagoknak általában valamelyik szerkesztő elmagyarázza, hogy melyik részleg mire jó. A „Vázlatok”-ba nem nézünk bele, a „Függőben” viszont már a szerkesztő terepe: amit ott talál, „szabad préda”. A következő lépcsőfok pedig már azon cikkek gyűjteménye, amelyek várósorba kerültek a szerkesztői átnézés után. Az időzítésről – szinte csak a hírsalátát kivéve, mert azt hárman elintézzük – általában Hackett és Hanna dönt. Azt hiszem, mára már elég jól kitapasztaltuk a szerkesztőfelület csínját-bínját, különösen, ami a képek beillesztését, méretezését, feliratozását illeti.

Számtalan egyéb feladat is hárul a csapat bizonyos tagjaira, a nyereményjátékokat Hackett és SFinsider intézi, a novellákat, fantasztikus kéziratok éjszakáját Hanna, és ő szokta tartani a kapcsolatot a külföldi szerzőkkel is.

Egy szó mint száz, minden csapattagnak megvan a maga kis virtuális asztala, rajta az elolvasandók, szerkesztendők listájával. Új tagokra, beugrókra természetesen nyitottak vagyunk, ennek jegyében jött létre együttműködés pl. a Carcosa bloggal is. Újraközléseket oda-vissza az LFG felületén is találni. Külföldi partnereink, a nem régiben összeolvadt The Portal és World SF Blog felületein ugyancsak jelentek meg tagjaink angol nyelven virtuális kerekasztal vagy cikk erejéig.

S hogy mit hoz a jövő? Számos tervünk van, nem csak online megjelenések – tagjainkkal már ez évben is több alkalommal találkozhattak az érdeklődők különféle rendezvényeken. Azt hiszem, nem lesz ez másként ezután sem, addig is, olvassátok cikkeinket, ismertetőinket, híreinket az SFmagon!

A budapesti SF napról (2011.11.12.)

2011. november 12-én szombaton rendezte meg az Avana Egyesület és az immár hatodik születésnapját ünneplő SFportal a budapesti sci-fi napot, melyre sűrűnek ígérkező programtervvel várták az érdeklődőket. Nincs rendezvény műsorváltozás nélkül, ebből azonban szerintem nem volt zavaróan sok, sőt, így könnyebben kiküszöbölték az egész nap talpon lévő szervezők a csúszást. Ezúton fejezzük ki nekik köszönetünket, remélve, hogy nem ez volt az utolsó ilyen közös rendezvény a honi SF életben.

Kezdésként levetítették az olasz Star Wars rajongói filmet, a Dark Resurrectiont, melyhez várhatóan magyar feliratot töltenek majd fel az SFportalra. Bevallom, nem ültem be rá, az elejéből láttam egy kicsit, és SFinsiderrel megállapítottuk, hogy a férfiak egy elképzelt univerzum sosem volt időszakában is ugyanúgy kopaszodnak, mint manapság itt a Földön. Néhány szervezővel a „VIP” szobában beszélgettünk, majd az SFportal főszerkesztője, Miyazaki Jun pár szóval megnyitotta a rendezvényt. Ezt követően beültünk Szélesi Sándor Hogyan lesz az ötletből forgatókönyv? c. előadására. Sajnos ekkor még nem voltak sokan, és később sem telt meg a Budapest Jazz Klub. Sándor előadása a regényírással, novellaírással kacérkodóknak is hasznos lehetett, bár nekem újat nem mondott. Egri Lajos A drámaírás művészete c. könyvét én is csak ajánlani tudom.

A legjobb előadások számomra Kollárik Péter (Chelloveck) és Hatvani Balázs beszámolói voltak. Előbbi a Star Wars eredeti trilógia stop motion technikájáról adott elő – viszonylag keveset használták a három filmben ezt a fajta trükköt, Chelloveck azonban számos érdekes werkfotót vetített nekünk, és elárult néhány kulisszatitkot (pl. a Hoth bolygó hava szódabikarbóna volt, és orvosi maszkot viseltek a technikusok, nehogy hó/szódabikarbóna/vihart tüsszentsenek a stúdióban). Hasonló előadást tartott a HungaroConon is, ezért sokat vártam tőle; azt hiszem, nem csalódtunk, és a közönség soraiban talán ekkor (és később, a Trethon Emlékgyűrű átadásakor) ültek a legtöbben. Hatvani Balázs többszöri rákérdezésre sem árult el semmi konkrétumot arról, miként lépett ténylegesen a nagy álom megvalósításának útjára, viszont ő is elmesélt néhány érdekességet a Thelomeris és a Gingerclown c. filmjeiről. A fiatal rendező élete nagy álma volt együtt dolgozni Mark Hamillal („a nagy jedivel”), aki a Thelomerisben ismert magyar színészekkel lesz majd látható, hallható. A két film trailerét is levetítették (avagy a Youtube csodája). Bár első pillantásra egyik sem az én ízlésem, Balázs őszinte rajongása és lelkesedése meggyőzött róla, hogy megnézzem a filmjeit.

Ezeken kívül még egy előadást láttam, mégpedig Kleinheincz Csilláét az írókör táborokról, ill. a Clarionról. (Az előadás elején nem tudtam bent lenni, a második felére értem oda, amikor szóba került az Írókör nyári tábora; mint egykori résztvevőben, kedves emlékeket idézett fel). Az előadás már olvasható az Irodalmi Boncasztalon, ill. a többi műsorszámhoz hasonlóan várhatóan a videofelvételt is közzéteszik majd. Csilla bemutatta továbbá az Ad Astra Kiadót, melynek célja minőségi, itthon mindeddig nem olvasható művek fordítása és kiadása. Mint a kiadó szerkesztője, két nevet és címet rögtön el is árult: Bacigalupi The Windup Girlje és Valente Deathless c. regénye 2012 tavaszára várhatók, és hamarosan további címeket is megtudhatunk.

Az SF napon három kerekasztal-beszélgetést tartottak, az első a hazai fantasztikus irodalmi díjakról szólt. A résztvevőket – Sárdi Margit, Czinkos Éva, Pusztay István és Miyazaki Jun – Szedlák Ádám moderálta. Ami az egész kerekasztal-beszélgetésre úgy általában jellemző volt: a kínos kérdések teljes elkerülése. Ennek sok oka lehet, pl. nem csak a résztvevők, de maga a közönség is belefáradt a témába, vagy mert tényleg arra helyezkedett mindenki, amire Czinkos Éva (Eve Rigel) kérte az embereket: várják ki a végét, mert még ki sem osztották a díjat. Én inkább azt hiszem, mindenki több fronton elmondta már a véleményét pro és kontra, a petárdákat pedig inkább a következő asztalnak tartogatták. A KIMTE elnöke mindenesetre azt ígérte, igyekszenek minden javaslatot megfontolni, figyelembe venni, sőt, akár azok hatására átalakítani az eddigi szabályzatot. A terv mindenképpen az, hogy az olvasóközönséget is bevonják a Magyar Fantasy Díj nevezésébe. Ennek részleteiről azonban az elnök nem kívánt beszélni.

Sárdi Margit, a sokat kritizált Zsoldos-zsűri elnöke úgy fogalmazott, az észrevételekre, kritikákra szükség van, a visszajelzések fontosak. Megjegyzem, a hangoztatott nyitottság ellenére lényegi változás a Zsoldos Péter díj életében az utóbbi fél évtizedben nem történt, talán sokakat (engem is) ez tesz, tett szkeptikussá a hazai SF-F díjakat illetően. A Zsoldos-zsűri elnökének abban viszont teljesen igaza volt, hogy az ellentétek kifejezése nem magyar sajátosság (ezt az SFmagon is megerősítettük már néhányszor, pl. amikor a hírsalátákban a brit fantasy vagy a Nebula díjjal kapcsolatos vitákra utaltunk). Az viszont nem igaz, hogy minden alkalommal parázs vita alakul ki a díjazott körül: az utóbbi években két regény is kapott úgy Zsoldost, hogy győzelmüket lényegében senki sem vonta kétségbe: Az isten gépei ill. A keringés évében.

A kerekasztal nem volt túl informatív az SFportal Press angol nyelvű pályázatával és a Trethon Judit Emlékgyűrűvel kapcsolatosan sem, ez utóbbit viszont később, a tényleges átadáskor maradéktalanul pótolták.

Egyébként, ha már a Star Warst, kardozó jediket emlegettem többször is, a rendezvény ideje alatt lehetőség nyílt kipróbálni a Nintendo Wii – Swordplayt. Mindig volt ott egy-két játékoskedvű kisgyerek és felnőtt, míg a honi SF élet tagjai inkább megmaradtak a verbális párbajoknál.

A blogbejegyzésem ihlette kéziratvadászok kerekasztala (Czinkos Éva, Kleinheincz Csilla, Németh Attila, Antal József és jómagam részvételével; a rendkívül ügyes és birkatürelmű moderátornak, K. Varga Beátának ez úton is köszönet) parázs, személyeskedésektől sem mentes vitát eredményezett. Részemről ezt sajnálatosnak tartom, ugyanakkor valamilyen szinten várható volt. A legnagyobb ellentét a hazai SF termés színvonalát érintően alakult ki, amelyet „megspékelt” az íróklubok, írókörök nem minden esetben tárgyszerű bírálata, valamint az olvasók “felelősségének” felhánytorgatása (avagy miért nem fogynak bizonyos könyvek). Az SFmag egyes tagjai sosem rejtették véka alá a véleményüket – és ezek még csak nem is homogének –, csupán ugyanazt tesszük, mint a hazai online SF élet más résztvevői. Téves értelmezésnek tartjuk azt a nap folyamán többször elhangzott kijelentést, hogy az SFmag másokra erőltetné véleményét (miszerint kizárólag az a minőségi, amire mi azt mondjuk). Nincs közös szerkesztőségi álláspont, policy, amihez minden körülmények között minden tagunknak ragaszkodni kötelessége volna, sőt. A honlap nem titkolt célja ismertetők útján megmutatni a közönségnek, hogy a fantasztikum sokkal, de sokkal gazdagabb, mint azt hinnék. Mindehhez adott esetben magyar művek bírálata ill. általában a magyar SF közbeszédben részvétel is hozzátartozik. Annál is inkább, mert a kerekasztal talán legnagyobb és legszomorúbb tanulsága szerint némely kiadók és szerzők a középszerűséget továbbra is nyíltan támogatják.

A harmadik kerekasztal témája a kimeríthetetlennek tűnő e-book, ellenség vagy maga a jövő volt, amelynek első fele jobbára technikai kérdéseket boncolgatott. Ezekhez Kiss Gabriellával (Hármas Könyvelés) különösebben nem szóltunk hozzá, inkább csak a második felében. Dűlőre most sem jutottunk (moderátor volt: Szemes Balázs; résztvevők az említetteken kívül Sellei Aranka a Digitalbookstól, Farkas István /Dworkyll/, Miyazaki Jun és Lovas Lajos), és ami engem – és úgy láttam, Junt is – érdekelt volna, az Lovas Lajos utalása volt egy bizonyos állami e-archívumra, ill. a készülőben lévő, kötelespéldányokra vonatozó jogszabályra. A beszélgetésből végül nem derült ki, hogy mi a koncepció, azonban úgy tűnt, mintha az archívum egyfajta „terjesztőként”, újabb webboltként lépne fel, a cél továbbá valamiféle „nemzeti DRM” kialakítása. Talán idővel hallunk erről konkrétumokat, egyelőre nem tudom elképzelni, miként működhet majd ez.

Már említettem a Trethon Judit Emlékgyűrűt, melyet az egykori Zsoldos-zsűri elnökéről, elsősorban műfordítóról és szerkesztőről neveztek el. A fordítók elismerését szolgáló díjat Trethon Judit családja és Pusztay István (SZEFANTOR) jóvoltából első alkalommal adták át. Juhász Viktor a lehető legjobb választás volt, úgy gondolom, a díj ezzel magasra tette a mércét, szerkesztőségünk tagjának ez úton is gratulálunk. Az átadón rövid életútbeszámolót kaptunk Trethon Judit munkásságáról – azt gondolom, a megemlékezés is hozzátartozik egy közösség életéhez. A díjátadóba két sajnálatos malőr csúszott, az egyik, hogy a díjazott nevét illett volna akkor bemondani, amikor felszólították, hogy lépjen elő a közönség arctalan tömegéből, a másik pedig, hogy a pódiumot éppen a projektor elé helyezték el, ám a készüléket nem kapcsolták le, amikor hárman – Trethon Judit édesanyja, Pusztay István és a díjazott odaültek. Így aztán az átadást követő rövid beszélgetésnek a homlokokra vetülő fény némi pszicheledikus hatást kölcsönzött.

Az utolsó programpont az e-book kerekasztal volt, addigra a létszám ismét megfogyatkozott, aki pedig akart, a Trombitás Sörözőben csatlakozhatott/folytathatta a megkezdett beszélgetéseket. Összességében vegyes érzéseim vannak, de a sajnálatos negatív érzelmekkel terhelt szembenállások ellenére mégis kedvező előjelnek tartom, hogy a hazai SF élet több szegmensében megvan a hajlandóság a nyitásra és együttműködésre. A következő rendezvény Szegeden lesz két hét múlva, a Bálint Sándor Művelődési Házban.

Uzseka Norbert az SF napról

Szélesi Sándor fényképes beszámolója

Az e-könyv csapdájában

Mostanság, ha körülnézek a neten az irodalmi pályázatok között, egyre többször látom azt, hogy a kiadók nyíltan keresnek ismeretlen szerzőktől novellákat és regényeket. Aztán a pályázati kiírást elolvasva hamar kiderül, hogy a megjelenési lehetőség „nem igazi”. Hanem elektronikus.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érzek ilyenkor valamiféle csalódottságot. A kiadó oldaláról érthető, hogy inkább e-könyvvel próbálkozik, mert abba gyakorlatilag nem bukhat bele. De nem is kaszálhat – miközben íróként szeretnék eljutni az olvasókhoz. Az e-könyvolvasók pedig egyelőre lassan terjednek, idehaza még nincs annyi a forgalomban, hogy általánossá vált volna az e-könyv fogyasztás.

Vannak kiadók, ahol tovább mennek, azzal kecsegtetnek, hogy amennyiben az e-megjelenés bejön, akkor akár papír alapúról is szó eshet. Csakhogy miként jön be egy e-megjelenés, amikor az e-könyvolvasás (még) egyáltalán nem általános idehaza?

Egyelőre a hazai sci-fi, fantasy berkein belül maradva: az Avana Egyesület malmai lassan őrölnek, így még nem tudjuk, miként lesznek jelölhetők az e-könyvek a Zsoldos-díjra, és vajon teljes értékű megjelenésnek fogják tekinteni az e-könyveket is, ami hosszabb távon akár szemléletváltozást hozhat magával  (legalábbis a szűk zsáneren belül). A magyar fantasy díjat jövőre első ízben útjára indító KIMTE már közzétette nevezési rendszerét: eszerint az e-könyvek nevezhetők, azonban külön kategóriát képviselnek, külön díjazzák majd az e-novellákat és e-regényeket nyomtatott formátumú társaiktól. Végeredményben azt gondolom, az e-könyvekhez való hozzáállásunk tiszta pszichológia:  az emberekben él valamiféle tudattalan ellenérzés az e-megjelenések iránt. Különösen regényeknél.

A másik nagy gond az, hogy sokan (én is) kétségbeesetten szeretnék olyannak tekinteni az e-könyv példányt, mint a kézzelfogható változatot. Pedig az adathordozó fajtája valószínűleg gyökeresen át fogja alakítani az olvasási szokásokat. A kiadók (valamint a szerzők és az olvasók) többé nem gondolhatnak az e-könyvre úgy, mint a szó szoros értelmében vett könyvpéldányra.

A kiadók a zsánerben és a zsáneren kívül egyaránt a sötétben tapogatóznak. Benne van a levegőben, hogy nagy  változás készül az e-olvasók tömeges elterjedésével, és nyilván nem akarnak lemaradni, de egyelőre fogalmuk sincs róla, hogyan is kéne alkalmazkodni. Az e-pályázatok kiírásai mögött én még mindig érzem azt a távolságtartást, hogy bár szeretnének új szerzőket, új neveket felfuttatni, az e-könyvet egyelőre olcsó, áthidaló eszköznek tekintik a papírkiadás felé (kivéve, ha egy kiadó kizárólag e-könyvvel kereskedik). A szerzőknek ez egyfelől jó hír, mert érezhetően több a bemutatkozási lehetőség. Ugyanakkor úgy tűnik, egyelőre senki sem, vagy csak nagyon kevesen akarják a papír alapú megjelenéssel azonos szinten kezelni az e-könyvet. Talán éppen azért, mert tudják, a próbálkozás szabadabb, nincs mögötte olyan nagy pénzügyi kockázat. Különösen egy elsőkönyvesnél. Egyelőre viszont azt sem tudja senki, mi fogja garantálni a minőséget az internetre bárki által szabadon feltöltött, látszólag (vagy akár ténylegesen) szerkesztett ingyenes tartalommal szemben.

Georg Pauli

Ha gondolatban előremegyek az időben, feltételezve, hogy az emberi habitus nem változik, akkor a Guardian cikke (nemrégiben linkeltük az egyik hírsalátánkban) tényleg sötét jövőt fest. A cikkben az e-könyvkiadás lehetséges útjait összehasonlítják a film- és zeneiparral, a drasztikusan visszaesett forgalommal: hiába az állandó küzdelem a szerzői jogokért, nincs feltörhetetlen védelem, és ha egyszer megtörtént, az illegális, ám ugyanolyan tökéletes minőségű ingyenes változatot csak egyetlen embernek kell feltöltenie az internetre. Onnantól fogva szabad préda. Ha durván leegyszerűsítem: lehet, hogy az e-könyv előállítása a kiadó szemszögéből sokkal költségkímélőbb, valójában csak egyetlen példányt tud eladni. (Nyilván nem, mert sokan fizetnek a letöltésért, akár becsületből is, és nem biztos, hogy az első letöltő lesz, aki feltöri és feltölti, és ezt sem fogja mindenki készségesen megvárni. Valójában többen egyszerre törik majd fel és töltik fel párhuzamosan a netre…) Azt gondolom, nem feltételezhetjük, hogy a jelenlegi hagyományos könyvkiadás és marketing analógiájára elképzelt e-könyvkiadás annyi fizetős letöltést lesz képes produkálni, mint ahányan a jelenleg kizárólag papír formátumban kiadott, saját, kézzelfogható példányt megveszik.

Ha azt vesszük, az írói „hivatás” megszűnhet, vonja le a következtetést a Guardian. Aki ír, a netre ír majd, kényszerűen ingyenesen, és hiába szeretne pénzt látni a munkájából. Ez különösen fájó, ha valaki évekig dolgozik egy regénykéziraton.

Vannak elképzelések, miként lehetne ezen változtatni: elzárt extra tartalom kínálata csak előfizetőknek – írja a Guardian –, pl. a szerző kommentárja, az e-könyvben nem szereplő fejezet, az utolsó mondat… Vagy a szerzők könyv helyett blog formátumban fognak írni, és a reklámfelület eladásából generálhatnak bevételt. Vagy az olvasók apránként kisebb összegekben előfizetnek a folytatásokra, minden újabb fejezetre, és a végén egyben megkapják az egészet egyben, ingyen.

Ez utóbbit egy picit továbbgondolva: szerintem azt eredményezné, hogy a kiadó nem a könyv egyben történő megjelentetését lesz kénytelen reklámozni, hanem hogy mikor indítja az első fejezet közzétételét. Mik a hátulütői? Csak egy előfizető kell, aki megveszi az aznapi fejezetet, és feltölti ingyenes tartalomként. Az olvasók akár át is szokhatnak a folyamatosan frissülő kalózváltozatra. Főleg, ha félúton úgy érzik, a könyv annyira nem is jó, hogy fizetnének érte, de még éppen hogy kíváncsiak a folytatásra. Aztán előfordulhat, hogy a kiadó végül nem adja közre a teljes regényt (mert pl. a fejezetenként meghatározott minimum előfizetői létszám nem jött össze), és az olvasók – mint egyes papírkönyv sorozatoknál is – hoppon maradnak. Nem minden olvasó olvas azonos tempóban, így ha a kiadónál sokat várnak, érdeklődésüket veszthetik az emberek, míg ha viszonylag gyorsan követik egymást a részletek, a vásárlók jó részének megéri várni a befejezésig, az egyben olvasható ingyenes tartalomig. (Mert ha még azt is levédetnék, csak egy ember kell, aki feltöri és feltölti).

Esetleg a kiadók kénytelenek lesznek extra szolgáltatásokat kitalálni a hűséges vásárlóknak? Pl. dedikált papír példánnyal, nyereményjátékkal kedveskedni a biztos letöltőknek, az ötletek tárháza végtelen. Ezt azonban szintén ki kellene termelniük, és a kisebb garázskiadók máris hátrányba kerülnek. Az e-könyvkiadás lehet, hogy megspórolja a nyomdaköltséget, sőt, a terjesztőket is meg lehet kerülni vele, de minden más oldalról meg kell küzdeni az ingyenes tartalom iránti igény elképzelhetetlenül nagy nyomásával.

Will Bullas festménye

A linkelt cikkben arra a következtetésre jutnak, hogy minden eddiginél jobban egymásra lesz utalva szerző és kiadó. Előbbinek szüksége és igénye kell, hogy legyen a szerkesztésre, a minőségi garanciára, amit egy jó kiadó, egy jó szerkesztő megadhat. A szerzőknek majdan nem szabadna engedniük a csábító lehetőségnek, hogy egyszerűen feltöltsék az írásaikat a netre (ha már egyszer pénzt alig remélhetnek érte), anélkül, hogy egy kiadón futtatnák át. A kiadóknak pedig (anyagilag) támogatniuk kell a szerzőket, akár éveken át, amíg dolgoznak. Mindez azonban aligha oldja meg az előző bekezdésekben vázolt problémát.

Még egy generáció – a Guardian szerint –, legfeljebb ennyi idő maradt, és azon szerzők, akik ténylegesen az írásból élnek, más munka után kell, hogy nézzenek, míg azok, akiknek ez mellékes jövedelemforrás volt, elveszítik ezt a pluszt.

Mi lehet a megoldás, illetve hova vezethet mindez? Állami mecénásokra várjanak a kevés és ki tudja, miféle alapon kiválasztottak, akik pl. életjáradékban részesülnek az adófizetők pénzéből? Vagy pedig (ezzel párhuzamosan) kialakul egy új, kultúrát befolyásoló réteg: a tisztán piaci alapon működő, reklámfelületet árusító cégeké? Miféle hatással lehet ez az irodalom tartalmára, minőségére, színvonalára? Avagy nagyobb túlélési esélyekkel indul-e pl. a lektűr, vagy általában a könnyebb, nagy tömegben fogyasztott tematika a tisztán szépirodalmi művekkel szemben? Avagy előbbieket szép lassan kizárólag profitorientált cégek árusítják majd, míg utóbbiakat az állam fogja – a kultúra (politikai propaganda?) érdekében – finanszírozni sokkal kisebb méretekben?

Ez pedig megint arra mutat, hogy még kevesebben látnak majd pénzt a munkájukból, mert ezek az állami mecénások és magáncégek nem fognak minden kis szerzőbe beruházni. Még annyira sem, mint amennyire a hagyományos kiadók kockáztatnak manapság a papírkönyv kiadással.

Egyébként pedig marad a hírnév, a „fészbúkos” hírterjedés szeszélye, az ingyen tartalom iránti rajongás lehetősége, ami kétség kívül jólesik minden szerzőnek, és bár sok lelkes, aktív olvasót hódít meg valaki, ők aligha fizetnek neki (eleget és rendszeresen) a szórakoztatásért cserébe. Esetleg egy cég felfedezi, mert a már kialakult olvasótáborban leendő fogyasztókat (és eladható reklámfelületet) lát.

Iman Maleki iráni festő munkája

Vagy pedig az e-könyv mellett azért marad meg a papírkiadás, mert a könyv kézzelfoghatósága, akár egy festmény esetén – szemben a zenével és még talán a filmmel is, DVD díszkiadások ide vagy oda – talán hordoz valamiféle érzelmi többletet, nosztalgiát? Kérdés, hány generációra örökíthető át ez az érzés? Azaz: meddig gondolják úgy a leszármazóink, hogy otthonukban a falat beterítő könyvespolcnak van valamiféle esztétikai hatása is (vö. jó illata van a nyomdafestéknek). Meddig gondolják úgy, hogy papír alapú könyvet ajándékozni szép dolog? Meddig gondolják majd úgy, hogy ha valami e-formában ingyenesen nagyon tetszett, annak papírváltozatáért – a puszta birtoklásáért – is szívesen fizetnének? (És legalább annyian, amennyi ember manapság megvesz egy tisztán papír alapon kiadott könyvet e-előzmények nélkül.)

Előfordulhat-e, hogy a nagy e-könyv dömpingben egy-egy papír alapú megjelentetés nagyot szóljon (képzeljük el pl. Martin népszerű féltégláit), mert direkt és kizárólag kézzelfogható formában adja közre a kiadó az elismert, befutott, várva várt szerző új könyvét? (Persze csak az első fanatikus rajongó általi szkennelésig, vagy az első lefizetett szerkesztőségi tagig, aki hozzáfér a könyv e-változatához.)

Miközben a papír alapú könyv az egyszerű, könnyű e-olvasóval szemben csupa előnytelenséggel bír majd a jövő generációja számára: nehezebb, nagyobb, csak egy szöveges tartalom található benne, ellentétben a könnyű és praktikus e-olvasó könyvtárnyi mennyiségével, nincs mód szavakra, jelenetekre keresni gyorsan és flottul (miközben az információ megszerzésére fordítható idő egyre rövidül), hanem akár percekig is pörgethetjük a lapokat és a memóriánkat, hogy hol is olvastuk azt a fontos mondatot? Kinek kell akkor a papírkönyv, ha nincs igény otthon könyvespolcra (sőt, betelt, nincs több hely!), ha ugyanez a szöveg megszerezhető e-formában is?

Ami mindebben állandó: az emberek írott történetek iránti igénye. A kérdés csak az, hogy a jövőben milyen módon elégítik ki ezt a szükségletet. A Guttenberg-galaxis halálát jósolták a televízió (és számtalan más technikai újítás) elterjedésekor is, de a könyvek mégsem vesztek ki. Csakhogy a változás most belülről kezdődött, és mint minden változásnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei.

További információk

A Guardian cikke

A Dance with Dragons – a Kindle e-könyv “egymilliós” klubjában

Szergej Lukjanyenko kísérlete

A magyar fantasy díjról

A 2011-ben World Fantasy díjra jelölt képzőművészekről

A Hugo-díjhoz hasonlóan az SFmagon sorra vesszük az idei World Fantasy díj fontosabb kategóriáinak jelöltjeit is. Ebből természetesen nem hiányozhatnak a képzőművészek sem. A jelöltek között találjuk John Picaciót és Shaun Tant, velük azonban nem foglalkozom e cikkben, mert a Hugo kapcsán ezt már megtettem.

A listán további három nevet találunk. Vincent Chong, Kinuko Y. Craft és Richard A. Kirk munkásságáról lesz szó, amit majd egy kis esélylatolgatás követ.

Vincent Chong egy Egyesült Királyságban élő, szabadúszó alkotó, és gyakorlatilag mindennel foglalkozik,  könyvborítóktól, illusztrációktól kezdve a webdizájnig. Megrendelői között találjuk a HarperCollinst, olyan írók műveihez készített illusztrációt, borítót, mint Ray Bradbury és Stephen King. 2007 és 2011 között minden évben, zsinórban elnyerte a Brit Fantasy díjat (ami körül idén botrány alakult ki a regény nyertesét illetően). A World Fantasy díjra most jelölték először.

Mivel az írókkal ellentétben nem konkrét munkával kerülnek a shortlistre a képzőművészek, hanem általában az eddigi munkásságuk alapján, önkényesen válogattam Chong neten elérhető képei közül.

Képzeletvilága komor, a helyszínek kietlenek, a szereplők sokszor torzak, állandóan van bennük valami kettősség – Chong inkább szürrealista, semmint fantasy alkotó. A rétegek ritkán simulnak egymásba, a képek sokszor fotómontázs, fotómanipuláció hatást keltenek, festői technikával vegyítve. Amit én különösen becsülendőnek tartok, hogy nem csak megrendelésre, de „saját kútfőből” is alkot eredeti műveket.

 

Az eredetileg Japánban született és részben ott is tanult, de a ’60-as évek óta az Egyesült Államokban élő Kinuko Y. Craft teljesen más stílusban alkot, és jóval régebb óta van a pályán, mint Chong. Magát „mesemondónak” tekinti, könyvborítók, magazinok címlapjai, operaplakátok, gyermek képeskönyvek, poszterek őrzik keze munkáját szerte a világon. Festményeit számtalan helyen kiállították, és – ezt kevés fantasztikus alkotó mondhatja el magáról – műveit állami és magángyűjtők egyaránt kedvelik, keresik. Az évek során több mint száz díjat elnyert, és ezek közül aligha a „szűk” zsáner adta elismerések a legfontosabbak. Megbízói között a Forbes, a The New York Times, a National Geographic, de még a Playboy is megtalálható; fantasztikus irodalmi vonatkozásokban Le Guin, Card, Asimov, King, hogy a legismertebb szerzők legismertebbjeit emeljem csak ki.

Főként éteri szépségű tündéreiről, angyalairól ismerhető fel, stílusa aprólékos, finom, pontos, mint egy rendkívüli műgonddal készült szőttes. Klasszikus, éteri, illusztratív, ugyanakkor szürreális elemek is felfedezhetők a képein (elburjánzó növényzet, egymásba fonódó, átlényegülő tájak, alakok). A színei tiszták, lágyak.

 

Az angliai születésű, Kanadában élő Richard A. Kirk munkáit elnézve úgy fest, hogy az idei World Fantasy díj esetén előny, vagy talán kívánalom a szürrealitás, a másik két, e cikkben külön nem „elemzett” művészt is figyelembe véve, a mezőnyben csak Picacio a kakukktojás. Az összes többi jelölt, így Shaun Tan és Kirk is hoz egyfajta egyedi, eredeti figuralitást – saját belső szörnyeiket és képzeletvilágukat illusztrálják a „klasszikus”, bevett fantasy hagyományokkal szemben (amazonok, harcosok, sárkányok stb.). Kirk egyes grafikái engem kifejezetten Bosch munkáira emlékeztetnek, azt hiszem, a művész különös vonzalmat táplál a madárijesztők, gombák és rovarok iránt. A könyvillusztrációk mellett így aztán nem meglepő, hogy ő is készít rajzokat saját kedvtelésre, és az különösen tetszik, hogy a honlapján néhány sort hozzájuk fűz a keletkezés körülményeiről, ihletésről. Ha Shaun Tan és Kinuko Craft mesélő, Kirk is az.

Megrendelői között Clive Barkert, China Miéville-t, de a zeneiparból a Korn együttest is megemlíthetjük.

Hogy közülük ki nyer, megjósolhatatlan, Picaciót leszámítva valamennyiük művészetében van közös pont amellett, hogy minden jelölt saját, egyedi, felismerhető stílussal bír. Talán itt is Shaun Tan lesz a befutó – folytatva az idei év sikertörténetét, ami valahol az Oscarral kezdődött és a Hugóval folytatódott, de nem bánkódnék Kirk győzelme esetén sem. Shaun Tan azonban sokoldalúbb művész, mint Kirk. Végső soron én kettejük közül választanék, ha már mindenáron kellene.

Források, érdekességek

A World Fantasy Díjra jelöltek listája

Vincent Chong weboldala

Vincent Chong blogja

Kukkants bele Vincent Chong albumába!

Kinuko Y. Craft

Richard A. Kirk

Richard A. Kirk blogja

Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Még csak ismerkedem Le Guin Szigetvilág-történeteivel, de mondhatom, az önállóan is olvasható regény-„ciklus” első darabja, A Szigetvilág varázslója magával ragadott.

A Szigetvilág varázslója, Atuan sírjai, A legtávolibb part, Tehanu – egy kötetben a Szukits Kiadó gondozásában is elérhető, én azonban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában megjelent 1989-es kiadást forgattam. (A regény eredetileg 1968-ban jelent meg.)

A '89-es magyar kiadás nem túl vonzó borítója

Az első regény főszereplője Karvaly/Kóbor, akinek felnőtté és varázslóvá válását követjük nyomon. Egy szegény, isten háta mögötti faluból indul útjára, elszegődik egy varázsló mellé, aki tehetségesnek, kiválasztottnak látja a gyermeket. Karvaly/Kóbor azonban itt sem tud sokáig megmaradni: többre és többre vágyik. A varázslóiskolában aztán barátokra és ellenfelekre lel, nyughatatlansága pedig egész életére kiható bajba sodorja. Onnantól fogva, hogy az árnyat elszabadítja, az ifjú varázslótanonc élete versenyfutássá válik.

Első látásra tulajdonképpen nincs ebben az ötletben semmi eget rengető, a cselekmény alapvetően kiszámítható, nem tartogat nagy fordulatokat a high fantasy-n edződött olvasónak. A főszereplő az elején még csak szimpatikus sem volt nekem, egy éretlen kölyök, aki sorra köv el hibákat, nem becsüli meg magát, de aztán szép lassan azonosul vele az olvasó. Kinek nincsenek életre szóló rossz döntései? Legfeljebb nem ismerjük be. Karvaly/Kóbor menekül saját maga elől, ám egy idő után nincs választásunk: szembe kell fordulunk nyomasztó problémáinkkal, amik elől valójában hiába futunk, akár egy életen át.

A történet és az alap mozgatórugók tehát nem túl csavarosak, és bár csatajelenetekben nincs hiány, monumentalitást senki ne várjon. A háttér – a Szigetvilág maga – gazdagon és szépen összerakott; szokatlan, mert nem egy nagy, fiktív kontinens, ahol a hősök kedvükre csatangolhatnak, hanem számtalan, kisebb-nagyobb sziget, és a nyílt tenger félelmetes távlata tárul elénk. Minden sziget más, és a főszereplővel magunk is utazást teszünk, valóságos útleírást kapunk az érzékletesen író Le Guintől. Sok apró ötlet is nagyon tetszett, pl. valakinek a valódi nevét ismerni azt jelenti, hatalmat szerezni felette, és így alakul ki ebből a legmélyebb bizalom jele; tetszett sok jelenet is, pl. a sárkány legyőzése.

A térképekre nekem igazából nem volt szükségem, érdekesség, hogy ebben a kiadásban nem a kiadvány elején vagy végén van csak térkép, de attól függően, hová vetődik a szereplő, ott fűzték le a megfelelő részt.

Le Guin ráérősen, mégis összefogottan, lényegre törően fonja a cselekményt. Inkább leírás, semmint párbeszéd, inkább mesélés, mint jelenet jellemzi az írónő stílusát. Ma már a „trend” határozottan a filmszerűség és a „féltéglák” felé billen (lásd. Martin, Erikson, Jordan), a ’70-es, ’80-as években azonban az ilyen rövidebb „kamaradarabok” voltak divatban. És igen: elolvasva azt kell mondjam, van, lesz létjogosultsága ezeknek a rövidebben, „ésszerűbben” megírt történeteknek is. Az elején még vártam volna, hogy bizonyos dolgokat jeleneten keresztül ábrázoljon az író, de a történet és a szereplő ezek nélkül is „működött”.

Le Guin tehát nem veszik el a részletekben, és a tanulságot sem nyomja le az olvasó torkán. Arra pedig kíváncsi vagyok, mikor fordul a mai trend, mikor térnek vissza a fantasy és sci-fi szerzők újra a „meséléshez”.