A Bach-gép

A Bach-gép


„A művészet, mely ismeri egy szubsztancia
előállításának módját, semmilyen képlettel nem írható le.”

James Elkins



1.

A tóparti házra alkony ereszkedett, az ég mélyülő színeit sötéten tükrözte vissza a tökéletesen sima vízfelszín. Sue kortyolt a hűvös fehérborból, aztán szórakozottan beletörölt a pohár oldalára kicsapódott párába. Apja bekapcsolta az elektromos rovarriasztót, és visszacsoszogott kényelmes nyugszékéhez, lába alatt meg-megnyikordult a terasz régi fapadlója. A lány bágyadtan figyelte a szívgyógyszerektől felpuffadt arcú öregember mozdulatait, amint halkan leült, és lábát gondosan betakarta egy pokróccal. Nem fért a fejébe, miért nem hagyja, hogy megműtsék és új szívet kapjon. Most hetvenkilenc éves. Még legalább negyvenet élhetne.
– Kitaláltad, miről forgatsz? – kérdezte hirtelen a férfi. Mintha megérezte volna, hogy min töpreng a lánya, és elejét akarná venni a már oly sokszor megtárgyalt témának.
Sue megrázta a fejét.
– Még nem.
Aamos Flores mélyet lélegzett, a tó irányába fordult. A túloldalon sorra kigyúltak a távoli házak fényei.
– Forgass Aristes Henahháról.
Sue félrenyelt.
– Miből gondolod, hogy megfelelő téma volna vizsgafilmnek? Éppen ő?
Az öregember elmosolyodott, szeme sarkában összefutottak a szarkalábak. A lány hosszan figyelte apja elmosódott arcélét a sűrűsödő homályban.
– Nem mondhatod, hogy nem telt el elég idő azóta.
– Nagyjából huszonöt év.
Apja bólintott.
– Szerintem sokaknak ez még mindig olyan, mintha tegnap történt volna. Nem hiszem, hogy jó ötlet felhánytorgatni a múltat.
– De most még élnek azok, akik a részesei voltak. Legalább menj el a tanszékre, beszélj Gillel!
– Apa, kérlek, hagyjuk ezt!
Csönd telepedett rájuk. A levegő lehűlt, Sue dideregve összébb húzta magán a pokrócot. Az ablakokon kiszűrődő fényben zavarodott bogarak repdestek, csábította őket a világosság, de a riasztó, akár egy láthatatlan fal, visszaűzte őket a teraszról.
– Nem tudnék róla objektíven forgatni. – Sue szükségét érezte, hogy ezt kimondja, még ha a lelke mélyén tudta is, ez rossz kifogás. Már jó ideje töprengett, mit válasszon témaként, a határidő pedig egyre közeledett. Egyik ötletet a másik után vetette el, és kétségek gyötörték saját képességeit illetően. Erről nem beszélt apjának, mégis úgy tűnt, az öregember olvas a gondolataiban.
– Mi van, ha azért nem találsz témát, mert nincs is olyan, amiről – ahogy te mondod – objektíven szólhatnál? Létezik egyáltalán objektivitás?
– Azért nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez. – Ismét kortyolt a borból; már nem esett jól neki, savanyúnak találta.
Ezután nem beszéltek többet a filmről, sem a vizsgákról, vagy Sue leendő, és már most utált munkahelyéről a Global HoloTV-nél. Helyettük a nővéréről és a gyerekeiről esett szó, a ház felújításáról, Apa gyógyszereiről, mellékhatásokról. A műtétet azonban nem hozták fel. Hallgatták az éjszakai állatok neszezését, figyelték a lámpák és a csillagok pislákoló fényét.
Sue végül elkortyolgatta a bort, és önkéntelenül is a férfira gondolt, aki az emberszabású robotok egyenjogúságáért küzdött 2179 tavaszán. Nevetséges és érdektelen história, a lehető legnagyobb ostobaság volna foglalkozni vele. Semmit nem jelent az egész.

2.

A New York-i egyetemváros most éppen akkora területet foglalt el, mint száz évvel korábban maga New York. Az egyetem előtag rajta maradt, pedig mostanra már nem csak oktatási központként funkcionált. Ugyanúgy laktak itt magánszemélyek, ugyanúgy magasodtak a különféle cégek égbenyúló irodaházai, mint az óvárosban. Tíz repteréről a tömegközlekedés pontos tervezésének köszönhetően alig két óra alatt a központban találhatta magát a látogató. Senki sem tévedt el, a műholdak hajszálpontosan mutatták a célhoz vezető legrövidebb utat.
Sue a művészettörténet-esztétika tanszék bejárata előtt szállt ki a lebegőből. Kifizette a fuvart, belépett az üvegfalú liftbe, s bemondta, kit keres. A felvonó elindult vele, aztán pár másodperc múltán megállt, és az ajtó egy szisszenéssel kinyílt a háta mögött.
Megfordult, és egyből rátört a bezártság érzése. A liftből kilépve egy ovális, gyér megvilágítású, szürke teremben találta magát. Valamennyi iroda ebből az ablaktalan helyiségből nyílt. Keresztülvágott a termen, belélegezte az új bútor és a nemrég lerakott szőnyegpadló műanyagillatát. Magassarkúja kopogását elnyelte az enyhén süppedős anyag.
Az adminisztrátor pultja üresen állt, az asztal mögötti szék forgása épp abbamaradt. Egy félig nyitott ajtó mögül hangok szűrődtek ki, és a titkárnő hamarosan megjelent. Királykék kosztümje elütött a környezet egyhangúságától, enyhén molett testalkatán megfeszült a ruha; karjait katonásan a teste mellé szorította.
– Mit parancsol? – kérdezte, miközben visszaült a helyére. Mosolya mögül kivillantak fehérített fogai.
– Susanne Flores vagyok, Gil Shedrick professzort keresem. Megbeszélt időpontra jöttem.
A titkárnő a számítógépe felé fordult, hosszú, élénkvörös körme csattogott a tükörsima érintőbillentyűzeten. Sue megpillantotta a nő füle alatt alig észrevehető fémpöttyöt. Egy android. A köznyelv emberszabásúnak hívta őket, mert a főemlősök szinte mind kipusztultak, és ezek a mechanikus lények maradtak az egyedüliek a Földön, melyek hasonlítottak az emberekre. A majmokkal ellentétben megszólalásig.
– A professzor úr már várja önt.
– Nagyszerű, köszönöm.
Átsétált a terem másik felébe. Éppen be akart kopogni, mikor az ajtó magától kinyílt.
Gil Shedrick Sue apja korabeli férfi volt; Sue nem tudta eldönteni, csak azért látja fiatalosnak, mert napbarnított arca majd’ kicsattan az egészségtől, sportos az alkata, vagy mert mesterséges beavatkozásokhoz folyamodik. Apja a világ minden kincséért sem volt hajlandó alávetni magát még egy egyszerű ránctalanításnak sem, a szívműtétről nem is beszélve, pedig a halogatás az életébe kerülhetett. Sue villámgyorsan elhessegette a gondolatot, mosolygott, miközben kezet rázott a professzorral, aki bentebb invitálta, hellyel és némi frissítővel kínálta.
Az irodát a minimalizmus jellemezte. Középütt törtfehér bőr ülőgarnitúra ölelt körül egy szögletes, fekete dohányzóasztalt, a padlótól a mennyezetig érő panorámaablaknál nagy, üres íróasztal állt, tetején hártyakijelzős számítógéppel. Az ablak előtt derékmagasságban végigfutó, lapos fémkorláton kaktuszok sorakoztak szögletes cserepekben. Mindkét oldalfal teljes hosszában vitrinszerű könyvespolcokat alakítottak ki, melyek telis-tele voltak antik darabokkal. Sue életében nem látott ennyi nyomtatott könyvet egy helyen.
– Köszönöm, hogy fogad, professzor úr – mondta, és leült. – Igazából nem egészen tudom, hol is kellene kezdenem…
– A forgatást? Talán itt és most. Az ott a kamerája, nemde? – Gil Shedrick letelepedett vele szemben, karját hanyagul a támlára fektette: úgy ült ott, mint egy király a tróntermében; le sem lehetett volna törölni a vigyort a képéről. Alighanem délutánonként a teniszpályán is ebből részesülnek az ellenfelek, mikor beüti a győztes pontot, gondolta a lány. – Kapcsolja be! Kérdezzen, én meg válaszolok.
Sue igyekezett palástolni hirtelen jött zavarát, és kicsomagolta a felvevőt. Az ökölnyi szerkezet néhány gombnyomás után a levegőbe röppent. Felmérte a fényerősséget, oldalán felvillant néhány led, aztán halk kattanás jelezte, hogy elkezdte leképezni a szobát. Háromdimenziós képet alkotott.
– Megengedi, hogy kissé elsötétítsem az ablakot, és villanyt gyújtsak?
A professzor vállat vont.
– Hogyne, állítson csak be mindent, ahogy jónak látja.
Egy perc múltán Sue visszatelepedett a helyére, belekortyolt a frissítőbe. Shedrick csillogó szeme arról árulkodott, alig várja, hogy elkezdjék.
A lány megköszörülte a torkát, egy utolsó pillantást vetett jegyzeteire és a felvevő távirányítójára.
– Ismerte Aristes Henahhát? – Sue úgy gondolta, ez a legkézenfekvőbb kérdés, amit feltehet kezdésként. Később úgyis kitalál valami frappáns bevezetőt.
– Igen. Rövid ideig dolgoztam vele itt a tanszéken.
– Ő is oktatott az egyetemen?
– Egy darabig tanított robotikát. De tudja, ő afféle szabadúszó tudós volt. Robotikus, műkedvelő matematikus, idealista, botcsinálta költő… és jogász.
– Tessék?
– Ezt kevesen tudják róla – kuncogott Shedrick professzor. – Mindenki úgy gondolja, valóságtól elrugaszkodott robotikusként dolgozott. Persze, nem is tévednek olyan nagyot.
– Meséljen róla, mit akart elérni?
A férfi most először elkomolyodott, összevonta a szemöldökét, megdörzsölte az orrnyergét. Sue túlságosan színpadiasnak találta, de azért egy gombnyomással utasítást adott a felvevőnek, hogy közelítsen rá. Vágóképnek jó lehet.
– Azt hiszem… azt hiszem, az egész hátterében az állt, hogy miután látta, mi a természettudományos alapon megfogható különbség az ember és az androidok közt, szerette volna tudni, mi a dolog, hogy is mondjam, jogi oldala.
– Ezt ki tudná fejteni bővebben?
– Henahha elmélete szerint az androidok bizonyos értelemben emberek. A különbség biológiai és mesterséges vonalon húzható meg. Úgy gondolta, az androidok képesek volnának magukról gondoskodni, saját civilizációt létrehozni, ha az emberek magukra hagynák őket.
– Mesterséges intelligencia…
– Ugyan, hagyjuk az olcsó közhelyeket! – legyintett a professzor. – Henahha szerint ez a két szó, a mesterséges intelligencia a kerékkötője az egésznek. Úgy döntött, lehúzza belőle az elsőt. S ami marad: az intelligencia.
– Eszerint az ember és az android intelligens, a kettő között nincs igazán különbség? – kérdezte Sue, és igen ostobának érezte magát. Egyre jobban zavarta, hogy nyomban a közepébe vágtak, és azon mód el is tértek az előzetesen felírt kérdésektől. Irányíts, Sue! Irányíts!
– A megfogalmazása nem egészen pontos, kisasszony. Nem hogy nincs igazán, egyáltalán nincs különbség. Legalábbis jogilag, és legalábbis Aristes szerint. Az egyik faj, vagyis az emberiség, biológiai alapon fejlődött ki, a másikat mi indítottuk el a fejlődés – nem biológiai – útján. Azonban jó ideje az androidok saját magukat fejlesztik, és a robotikusok mind kevésbé látják át a bennük zajló folyamatokat. Ez pedig azt jelzi, hogy a mechanikus evolúció legalább annyira bonyolult, mint a biológiai. És ki a megmondhatója annak, hogy az egyik út magasabbrendű, mint a másik?
– Az egyik természetes, a másik mesterséges.
– Igen, de ezek a jelzők nem jelentenek alá-fölérendeltséget, elsőbbséget, másodrendűséget. Ha valami nem volt természetes úton előállítható az emberiség számára, intelligenciánkat használva mesterségesen jutottunk hozzá. Ha nem így lett volna, még mindig barlangokban ücsörögnénk, vagy kihaltunk volna. Manapság a robotikusok kénytelenek agyi implantátumokat alkalmazni megnövelendő elméjük kapacitását, hogy valamelyest követni tudják az androidok „gondolkodását”.
– Ez úgy hangzik, mintha maguk is félig-meddig androiddá válnának. – Sue maga mellé tette a jegyzeteit, és többé nem pillantott rájuk.
A férfi vállat vont, mosoly futott át az arcán.
– Nem is furcsállja, hogy ilyesmiről beszélünk egy olyan helyen, ahol a művészet mibenlétével foglalkoznak? – kérdezte.
– De igen, professzor úr, nagyon is, csak úgy véltem, ön majd megmagyarázza. Azt hiszem, szerteágazóbb a téma, mint első látásra feltételeztem.
– Nos, én nem vagyok robotikus, de Henahha kiválóan meg tudta értetni az elméletét még a magamfajta kívülállókkal is, mint én. Csak az nem fogta fel, aki nem akarta, például mert túl sok előítélet munkált benne.
– Ő is használt implantátumokat?
– Ezt nem tudom. És nem hinném, hogy fontos lehet.
– Talán mégis, professzor úr. Hiszen lehet, hogy lassan maga Henahha is androiddá vált, és ezért kezdte foglalkoztatni a mechanikus létformák társadalomban elfoglalt helye. – Sue remélte, nem mondott ostobaságot, a meglátás magától jött, és kimondta.
– Nos, ez valóban érdekes gondolat. Mondhatni provokatív – mosolygott Gil Shedrick.
– Ahogy maga Henahha és a felvetése is az volt. Legalábbis annak tartották – tette hozzá Sue. Még szép. Velünk egyenrangúnak, sőt, embernek tekinteni az androidokat, kész agyrém! Gépekről van szó, ez talán nem volt evidens huszonöt éve?
A professzor ismét vállat vont.
– Henahha nem volt túlzottan empatikus személyiség. Mindent a tudomány szemüvegén át szemlélt. Előbb a robotikáén, aztán a jogén. Mindkettő objektív szempontokat részesít előnyben.
– Henahha ezek szerint úgy vélte – foglalta össze Sue, és remélte, eléggé tárgyilagosan cseng a hangja –, hogy mi biológiai alapokon fejlődünk, az androidok…
– Mechanikai alapokon – segítette ki a professzor, s kortyolt egyet a friss narancsléből.
– Mechanikai alapokon fejlődnek. A két út pedig egyenrangú, legalábbis a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé.
Gil Shedrick bólintott, és a pohár hangosan koppant az üveg alátéten.
– Henahha szerint így igaz.
– De ennek nem örültek az emberek.
– Persze, hogy nem. Az ember hozta létre őket – magyarázta a professzor, ismét magához véve a szót. – A saját teremtményeinkként gondolunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az… „istentudatot.”
– Micsodát? Istentudatot?
– Igen. Pontosan. Isten saját képmására megteremté az embert, mondja az Írás. Aztán az ember megteremtette az emberszabásúakat. Ez pedig óhatatlanul is hozzájárult önnön felsőbbrendűségünkbe vetett hitünk megerősödéséhez – fejtegette átszellemülten a professzor, és Sue érezte, nem először adja elő ezt, ráadásul úgy, mintha legalábbis olyan újszerű gondolat volna, amit egyenesen maga Shedrick talált ki. – A kérdésről szociológiai tanulmányok sora született. Az ember ösztönösen hatalomra vágyik, ez szolgálja a túlélést. Az androidok lettek korunk modern rabszolgái. Ugyanakkor, és ez igazán érdekessé teszi Henahha felvetését, ma már tagadhatatlan, hogy van elképzelésük a világról, az emberekről. Mondhatni gondolkodnak.
– De érzéseik nincsenek. Ez is egy különbség.
– És ettől alacsonyabb rendűek volnának nálunk?
Sue nem felelt; átfutott rajta a gondolat, hogy mégsem hozott jó döntést, mikor engedett egy öregember nem is oly burkolt kérésének azon a csöndes tóparti estén, a pokróc alatt üldögélve a teraszon. De nem tehetett mást, kifutott az időből, és ez a téma még mindig több volt a semminél.
A professzor mélyet sóhajtott, újratöltötte a poharakat, aztán folytatta.
– Hol van a határ ösztön és érzés, érzelem között? Mi emberek hányszor hozunk döntést pusztán érzelmi alapokon? Vagy ösztönösen? Adott esetben irracionális döntést? Ami nagy valószínűséggel rossz? Az androidok nem esnek efféle… hibába, ugyanakkor mégsem számító, hideg lények. Embert, állatot sosem bántottak. Képesek figyelembe venni az emberi tényezőt, azt, hogy nekünk vannak másféle szempontjaink, miközben ők maguk nem szenvednek előítélettől, ösztönös, gyakorta rossz megérzésektől és érzelmi labilitástól.
– Ezt hogy érti?
– Henahha szerint az androidok megtanulták a matematika, a valószínűség-számítás nyelvén kezelni az emberek érzelmi reakcióit. Ezt a folyamatot ő pszichológiai és háttérérdek-elemzésnek nevezte el.
– Ha ezt egy példával tudná illusztrálni…
A professzor előredőlt, hevesen gesztikulálva beszélt, Sue pedig hirtelen tisztán látta őt a katedrán, és a hallgatókat, amint rabul ejti őket mély hangjával és hipnotikus, vonzó tekintetével.
– Egy gyermek sír. Kezében egy játékot tart, amely láthatólag elromlott. Nekünk, embereknek azonnal érthető a helyzet, önkéntelenül beleéljük magunkat az érzéseibe. Egy androidnak ehhez háttérelemzésre van szüksége. A programja felidézi, hogy a gyereknek – csúnya terminus technicusszal élve – érdeke fűződik a játékhoz, annak épségéhez. Mivel az tönkrement, nem tud vele játszani, mely tevékenységet a gyermek fejlődése szempontjából szükségszerűnek ismer az android programja. A gyermek lehetséges legvalószínűbb reakciója pedig: a sírás, mely csak egy újabb, megerősítő tényező az egyenletben. Mi a megoldás? Ember és android ugyanazt tenné: megjavítaná a játékot. Mi a különbség? Míg mi átéljük a gyermek helyzetét, az android logikus lépések sorozatát hajtja végre. Az eredmény azonban ugyanaz.
– Henahha elmélete szerint tehát – magyarázta tovább a professzor –, mindegy maga a folyamat mikéntje, ha egyébként az androidok képesek értelmezni az emberek ennél jóval bonyolultabb érzelmi-pszichológiai hátterét is. És bár ők maguk átélni nem képesek az érzéseinket, fel tudják mérni, milyen hatással lehet ránk ez a ködös, biológiai jelenség. Különösen igaz ez, ha korábban lehetőségük volt feltérképezni a személyiségünket. Akkor bizony elég jól ki tudják számítani, milyen lehetséges reakciókat válthat ki belőlünk például egy szerettünk elvesztése, a munkahelyünk felszámolása, vagy akár egy születésnapi ajándék.
– Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, idézve Aristes Henahhát – emelte mutatóujját az ég felé a professzor –, hogy az androidokat velünk egyenrangú lénynek ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényeknek, akiket nem degradálhatunk a rabszolgáinkká.
Sue összevonta a szemöldökét.
– Ezért döntött úgy Henahha, hogy kiáll a jogaikért?
– Nem nevezném őt afféle polgárjogi aktivistának, aki transzparenseket lengetve utcára vonul Washingtonban, még ha később szerepelt is műsorokban, hogy megismertesse az emberekkel a nézeteit. Eleinte egyszerűen csak elismerte az androidok egyenjogúságát, és attól fogva úgy tekintett rájuk, mintha hús-vér alkalmazottai lennének, nem munkaeszközök.
– Henahha ennyire nem tartotta fontosnak az érzéseket? Pusztán mert a végeredmény ugyanaz, a közbülső folyamatok elbagatellizálhatók? Az ember érző lény mivoltából egy sor olyan tevékenység fakad, amelyek enélkül nem alakultak volna ki. És amelyek a túlélésünket segítették – vetette ellen Sue. Henahha tényleg nem lehetett túl empatikus személyiség, ha ezt nem volt képes belátni.
A professzor elmosolyodott, és a lány rögtön látta rajta, már számított erre a felvetésre. Bizonyára mindenre van válasza. Mint Apának.
– Csakhogy az androidoknak nincs szüksége érzésekre a túléléshez. Nekünk kellettek, ez a biológiai fejlődésünk természetes velejárója. Ők azonban más utat járnak be. Én csak azt próbálom önnek elmagyarázni, hogy Henahha szerint nem állt rendelkezésre semmilyen védhető ellenérv az androidok, mint külön, egyedi és megújulásra képes létforma elismerésével szemben.
– Ha mindez tudományosan elfogadható, akkor miért nem állapították meg már húsz éve az egyenjogúságukat?
– Miért nem ismerték el évszázadokon át a nők, a melegek, a feketék vagy az indiánok jogait? – szaladt fel a professzor szemöldöke, és széttárta a kezét.
– De az androidok nem valamely emberfajta vagy emberek körülhatárolható csoportja… – Kezdett ráérezni a vita ízére. Sosem fordult meg a fejében, hogy az emberszabásúak ugyanolyan jogokat élvezhetnének, mint ő, de most ez a kukacoskodó professzor mégis úgy állítja be ezt az egészet, mintha az emberek elnyomók lennének, köztük Sue is, aki egyébként sosem táplált diszkriminatív érzéseket sem más emberek, sem az androidok iránt. Sértve érezte magát. A helyükön kell kezelni őket, és kész, hiszen nem emberek, hanem gépek!
– Igaz, miképp az is, hogy nélkülünk nem jöttek volna létre. Csakhogy ők sokkal többé váltak annál, mint azt tervezőik valaha is gondolták volna. Önállókká lettek, s ezt senki sem vitatja. Ha kihalna az emberiség, ők vinnék tovább az örökségünk. Nélkülük megállna az élet. Még itt, a tanszéken is – nevetett fel Shedrick, és az ajtó felé biccentett.
– Szóval tudományosan kellene bizonyítani, hogy végeredményben egyenlők vagyunk. Ha a válasz igen, az azt jelentené, hogy az androidoknak is van emberi méltósága?
– Henahha, mint a mesterséges intelligencia kifejezésnél, itt is lehúzta az első szót.
– Az interjú elején említette, nem találom-e furcsának, hogy minderről, robotikáról, polgárjogi kérdésekről itt beszélgetünk. Azon a tanszéken, amely műelemzéssel, esztétikával, művészettel foglalkozik…
A professzor leintette; kortyolt egyet az italából, aztán hátradőlt. Sue ismét arra gondolt, hogy túl színpadias a férfi mozdulata, s a végén talán ki kell vágnia.
– …és etikával is – tette hozzá mosolyogva Shedrick professzor, mikor lenyelte az üdítőt. A lány szemébe nézett, még mindig vigyorgott. – A művészet elemzése nem ér semmit a társadalom elemzése nélkül. Nekünk polihisztoroknak kell lennünk. Henahha nem lett volna igazi tudós, ha nem próbálta volna bizonyítani, hogy az androidok velünk egyenrangúak. Csakhogy nem elégedett meg a puszta logikai, bonyolult és száraz fejtegetésekkel, amelyek szerinte igazolták tételeit. Senki sem foglalkozott velük, ezért aztán látványosságot akart, amely meggyőzi a közvéleményt. Amely az érzelmekre hat, és amely megfellebbezhetetlen.
– De hogyan?
– Egy zenét szerző gépezettel.
– Várjon, ezzel azt akarja mondani, ha egy ember képes zenét komponálni, és bizonyítják, hogy ezt egy gép is meg tudja tenni, akkor tényleg egyenrangúak vagyunk?

– Nem pusztán egy emberről van szó, kisasszony. Hanem Johann Sebastian Bach-ról.

3.

Sue zúgó fejjel lépett ki a tanszékről, elektronikus noteszében holotelefonszámokkal és nevekkel; a könyvtárban kis szerencsével hozzáférhető anyagok, felvételek címeivel. A professzort túlságosan segítőkésznek találta, ezért biztos volt benne, apja odaszólt Shedricknek, mielőtt ő maga időpontot kért volna tőle. Jól kifundáltátok mind a ketten, méltatlankodott magában, de amikor jobban belegondolt, ráeszmélt, fogalma sincs, mi köze van az apjának Aristes Henahhához és az átkozott zenegépéhez.
Miért akarja Apa, hogy róla forgassak?
Shedrick és az öreg Flores mindig is jó barátok voltak, Sue apja sokszor feljárt az akkor még alacsonyabb tanári rangban tanító teniszbajnokhoz, ám mélyebben sosem mesélt beszélgetéseikről. S mikor Sue anyja meghalt, elköltöztek New Yorkból, hátrahagyva mindent, köztük ezt a barátságot is. Sokáig haragudott apjára, felnőve azonban belátta, számára ez volt az egyetlen helyes döntés. Újrakezdeni valahol, nagyon messze attól a helytől, amelyhez minden fájdalom kötődik. Shedrickkel azóta talán nem is találkoztak, és Sue nem tudta, apja kikkel és miként tartotta a kapcsolatot. Soha többé nem lépett fel, és a lány úgy emlékezett, évek teltek el, míg egy szép napon, iskolából hazafelé jövet hegedűszót hallott apja dolgozószobájából. Dermedten hallgatta a bejárati ajtóban állva, táskája húzta a vállát, Jenny kutya türelmetlenül szaglászta, böködte kézfejét, s Sue egyszer csak azon kapta magát, hogy forró könnycseppek gördülnek végig az arcán. Attól fogva mindig igyekezett korábban hazaérni az iskolából, hogy titokban hallhassa apja játékát, mely annyi év után fájón ügyetlennek, fáradtnak, megkopottnak tűnt. Mintha nem is ő játszott volna.
Fel sem tudta fogni, miféle bonyolult matematikai számításokra van szükség – már azok puszta összeállítása is valóságos művészi kompozíció –, hogy egy android zenét szerezzen. Ez nem lehet ennyire egyszerű! Mégis elbizonytalanodott, mikor eszébe jutott egy előadás: emberszabásúak léptek fel, de a közönségnek nem mondták meg előre, hogy androidok fognak zenélni. Úgy viselkedtek a színpadon, mint bármely ember. Mintha nem csak értették, de át is érezték volna a zenét, amit játszottak: Dvořák jól ismert Új világ szimfóniáját. Mikor vége lett az előadásnak, sokan felállva ünnepelték őket, apja azonban csak hümmögött. Sue először azt hitte, szokásos szakmai kifogása támadt, valamit észrevett, ami kizárólag az olyan képzett zenésznek tűnhet fel, mint ő.
– Mi az, miért nem tapsolsz? Minket néz az öreglány a sor végén! – Sue emlékezett, hogy finoman oldalba is bökte apját, miközben rátört az az ostoba tinédzserkori szégyenérzet.
– Azok ott, a színpadon, úgysem sértődnek meg. Az öreglányok meg elmehetnek a fenébe.
– Tessék?
– Androidok, Sue.
– Micsoda? Nem, Apa, ez lehetetlen!
– Minden csupán helyes programozás kérdése – mondta ő, és csak ekkor kezdett tapsolni, Sue pedig rájött, hogy nem az emberszabásúaknak szólt az elismerés, hanem a robotikusoknak.


Sue az egyetem könyvtárába ment. Átvágott az üvegburával fedett épület futballpálya méretű előcsarnokán, és sorba állt a beléptető kapuknál. Mivel privát hozzáférést kért, nem akart másokkal egy teremben ülni, várnia kellett. Végül megjelent egy ázsiai kinézetű android nő, aki kedvesen egy üvegfalú liftbe invitálta; a szerkezet rögtön meglódult velük lefelé. A természetes fényt mesterséges váltotta fel, a kilátást szürke beton takarta el. Szabályos időközönként emeletek kapui, és vörössel festett számok suhantak el szemük előtt. Majd’ háromszáz méter mélyre tartottak.
– Mire leérünk, felszabadul az 517-789-es állás – tájékoztatta őt az androidnő. Fekete kosztümje vékony testére simult, arcán szolid sminket viselt. Milyen lenne, ha nem kellene viselniük a megkülönböztető jelzést? Még ha az androidok – érzések híján – nem is találják megalázónak, vajon az emberek hamarabb elfogadnák őket velük egyenrangúnak? Felületes szemlélő fel sem ismerné, hogy nem emberrel társalog.
Valóban egyenrangúak lennénk? – tette fel a kérdést magában újra.
– Köszönöm – mormolta.
– Milyen anyagokra kíváncsi? Előzetesen már szűkítheti a keresést a központi komputer.
– Nem sietek. – Sue kényszeredetten rámosolygott – a táblácskája szerint – Kei Ko IV. 875-re.
Az android viszonozta a gesztust, és biccentett.
– Vendégeink többsége örömmel használja az előzetes keresés lehetőségét.
– Igen, tudom – közölte Sue, és kamerája csatját igazgatta.
Az android nem szólt többet. Végre lassított, majd döccent a lift.
Sue, mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna a hosszas ülésre tervezett, hátradönthető székben, Kei Kótól kapott kártyájával bezárta a terminál szűkös helyiségének ajtaját. Fejére illesztette a háromdimenziós képet adó kijelzőt, ujjaira pedig az érzékelőlapokat. Főként szóbeli parancsokat adva sorra töltötte le a Shedrick által megadott anyagokat. Legnagyobb döbbenetére Henahha neve sehol sem szerepelt bennük, helyettük kódszámok hosszú sorai futottak a szeme előtt. Ha Shedrick nem adja meg a kulcsot, sosem találta volna meg a felvételeket, talán hiába is keresne rá a férfi nevére, legfeljebb korabeli híradások felvételeire bukkanna. Neki azonban nem csak azok kellettek.
Hallott az effajta, olcsó titkosításról, mint saját, külön bejáratú információ-trezorról: minden ott van az emberek orra előtt, mégsem találni meg egykönnyen. Csak az bukkanhat rá, aki tudja, mit keres. A központi gép az anyagokhoz tartozó könyvtári számokat és a dokumentumok címét fogja naplózni. Azok viszont tökéletesen semmitmondóak, jobbára filozófiai, esztétikai és időnként jogi címszavak, mintha tanulmányok, előadások soha, senki által nem keresett felvételei volnának. Csepp a tengerben.
Furdalta a kíváncsiság, miféle anyagokhoz jutott hozzá, amiket e fapados titkosítással látott el a tanszék, ezért aztán találomra belenézett az egyikbe.
Valamiféle tágas, szürke teremben ücsörgött hat kiöltözött ember, az egyikük előadást tartott. A felvétel a „Jim Tudor költészetének kozmikus összefüggései – Dolores Bernard tanulmányának műhelyvitája” címet viselte, az előadást mégsem egy nő tartotta, hanem Gil Shedrick jó húsz évvel fiatalabb énje. Sue mégis azonnal felismerte: elárulta a napbarnított arc, a sportos váll és az az ellenállhatatlan, de mindig enyhén gunyoros mosoly.
– …semlegesen kell állni a kérdéshez, mint ahogy az egy jó tudóshoz illik. De nehéz elvonatkoztatni az érzelmeinktől, előítéleteinktől. Ők nem emberek, hanem, mondjuk ki, gépek. Rendkívül értékes gépek olyan tulajdonságokkal felruházva, amelyeket megalkotóiktól kaptak. Isten saját képmására megteremté az embert. Az ember saját képmására megteremté az androidokat. De mint ahogy mi sem váltunk istenné, androidjaink sem váltak… emberré. Te – mutatott Shedrick egy szemközt ülő, ősz hajú férfira – mégis arra kérsz minket, segítsünk bizonyítani ennek az ellenkezőjét?
A megszólított előredőlt – nem állt fel, Sue ekkor látta, hogy az öregember tolószékben ül –, és azt mondta:
– Eszem ágában sincs holmi alternatív és ócska teremtéselmélettel előállni, Gil. Isten, ember, android… úgy hangzik, mintha minőségi ugrásról, esetleg evolúciós lépcsőfokról beszélnénk. Bár bizonyos értelemben talán az is, leszámítva Istent, akinek a léte bizonyíthatatlan.
– És az bizonyíthatóbb, hogy az androidok olyanok, mint mi? – vágott közbe egy ellenszenves arcú, enyhén szürkés bőrű nő, szintén az ősz hajú férfihoz intézve kérdését. Sue-nak a legrémesebb vizsgáztatók jutottak róla eszébe. – Meg ne sértődj, de számomra ez úgy hangzik, mintha a kerti törpékről akarnád bebizonyítani, hogy azok valójában emberek, érző, gondolkodó lények.
Az idős ember a nőre emelte tekintetét. Sasorra felett távolülő, halványkék szempár világított, magas homlokán hátrafésülte hosszú, fehér haját. Intelligens, ám konok férfi benyomását keltette.
– A szóhasználatod nem pontos, Margaret. Nem állítom, hogy „olyanok, mint mi”, hiszen mi magunk sem vagyunk egyformák.
– Akkor meg nem értem, mit akarsz. Egy egységes emberfaj létezik – dobolt az asztalon a tenyere élével a nő. – Az androidok tudomásom szerint nem emberek! Nem egy „frissen”, mesterséges alapokon kialakult emberfajtáról, vagy fajról beszélünk. Az isten szerelmére, Aristes, ezek nem génmanipulációval vagy klónozással létrehozott élőlények, hanem tárgyak!
– Marg, hagyd, hogy elmagyarázza.
– Gil, te komolyan…
Már megint az a mosoly. Még egy ilyen ronda szipirtyót is lefegyverez, gondolta Sue, és elvigyorodott. A nő felsóhajtott, de látszott rajta, hogy elfutotta a méreg. Egy másik férfi szólalt meg, aki háttal ült a felvételen, a magas széktámla miatt csak a karfán nyugvó kezét lehetett látni. A lány nyomban felismerte a hangjáról – Apa volt az. Sue szíve a torkában kezdett dobogni.
– Azt hiszem, én értem, mire akar kilyukadni Aristes.
Minden arc Aamos Flores felé fordult, Sue apja csak ezután folytatta.
– Legelőször is a fogalmakat kell tisztáznunk. Nem vagyunk egyformák, még mi, emberek sem. Sőt, az androidok sem. Azonban az emberek méltósága, ha jól mondom, tehát a méltósága, egyenlő. Ennyit még én is tudok az alkotmányunkból. Aristes azonban bizonyítani kívánja, hogy ebben a méltóságban osztozhatnak velünk az androidok.
Az ősz hajú, tolószékes férfi csillogó szemmel bólintott. A szipirtyó felhorkant.
– Nevetséges!
– Én nem vetném el ilyen könnyen, Marg. A jogászok bármit képesek megcáfolni és bebizonyítani – közölte Gil Shedrick, aki még mindig Sue apját nézte.
– Nem tudom, miként lehetne más jelentést tulajdonítani az élő szervezet és az élettelen tárgy kifejezéseknek – tette karba a kezét elutasítón a szürke asszony.
Gil Shedrick rá sem hederített. Még mindig mosolyogva az ősz hajú férfi felé fordult:
– Rajta, Aristes, építsük meg azt a gépet. Meglátjuk, mire lesz képes.


Sue hét hosszú órát töltött a terminálban, s bele-belenézett a felvételekbe. Apját, sőt Henahhát is alig látta viszont rajtuk, annál többet Gil Shedricket, a szipirtyót és egy matematikust, Eugen Ramirezt. Rajtuk kívül még egy idegen, enyhén merev arcú férfi is sokat szerepelt, akiről hamarosan kiderült, hogy andorid, Henahha azonban mindig úgy beszélt vele, mintha ember lett volna. Sue tudta, hogy húsz éve ez eléggé szokatlan jelenség volt. Sokakat feszélyez még manapság is, ha az egyetemi összejöveteleken androidok keverednek a társaságba, melyeket készítőik úgy programoztak, hogy időnként vegyüljenek el az emberek között. Az egyetemisták „gyakorlatnak” nevezték ezt; az androidok hús-vér emberként viselkedtek, beültek az órákra, csevegtek, beszélgettek, ismerkedtek, és feltűnés nélkül elemeztek.
Tanulmányoznak minket, gondolta Sue, és a hideg futkosott a hátán. Azok közé tartozott, akik nehezen fogadtak be emberszabásúakat a társaságukba, és mindig gyűlölte az olyan gazdag ficsúrokat is, akik magukkal hozták otthoni „barátaikat”, hogy hencegjenek velük. Hiszen csak egy program vezérli őket, egy program mondatja velük azt, amit. Nincs mit megosztani egy androiddal, ha őt valami bántja vagy öröm éri, nem fogja átérezni; a mosoly, vagy éppen a lefelé görbülő száj csak maszk, színjáték, gondos elemzés eredménye. Ám egy embernek érző barátra van szüksége. Mégis, ez az átlagos kinézetű férfi ott, a felvételen, aki Henahhának dolgozott, olyan megbecsülésben részesült, mintha tényleg ember lett volna. Pedig semmi mást nem tett, csak egy rendkívül bonyolult program szerint működött.
Mire Sue végzett a felvételek, anyagok kigyűjtésével, odakint beesteledett. Rettenetesen fáradtnak érezte magát; ráadásul aggódott, mert szorította a határidő, miközben harminc-negyvenórányi anyagot kellene végignéznie, kijegyzetelnie, megvágnia… És hol volt még attól, hogy összeállítsa a forgatási tervét. Az épületből kilépve már lecsillapodott: ha megnézi a felvételeket, lesznek kérdései, megismeri a szereplőket, akiknek neve és címe ott lapult a zsebében egy kicsiny adatlemezen, melyet Shedrick professzortól kapott.
A szipirtyótól tartott leginkább, ezért úgy döntött, vele fogja kezdeni, majd jöhet az a hallgatag matematikus-programozó, Ramirez, végül Henahha androidja. Vajon nem zúzták be azóta? Mégis csak eltelt húsz év, Henahha meghalt, talán örökösei sem voltak. Vagy az egyetem átvette a gépezetet, és a többi régebbi konstrukcióhoz hasonlóan most takarításra alkalmazzák valami raktárban, vagy egy szertár mélyén csücsül, várva, hogy aktiválják?
És mi köze az egészhez Apának?

4.

Margaret Houdon egy hatalmas villában lakott a Nagy Tavaknál, Chicago külvárosában. Sue kétszer is átnézte a kérdéseit, míg a repülőn ült, még egyszer éjjel, a szállásán, másnap reggel pedig nyakába vette a várost, hogy megkeresse a nőt. Tartott tőle, hogy az eltelt bő húsz év nem szépítette meg, és a modorán sem javított. Mindig voltak, vannak és lesznek emberek, akik sosem békélnek meg magukkal, s ebből fakadó haragjukat kivetítik a környezetükre. A felvételek alapján Margaret Houdon is efféle lehetett, egy fekete lyuk, mely elszívja mások jóindulatát és -kedvét, lelkesedését. Ennek ellenére szívélyesen viselkedett a holohíváskor, és úgy tűnt, örül a felkérésnek. Sue álmában sem gondolta volna, hogy az öregasszony nyomban igent mond az interjúra. Mégis, volt valami a mosolyában, ami arra a már-már gonosz, elutasító nőre emlékeztette, akit a felvételeken látott. Alig várta, hogy túl legyen a találkozón.
Csengetésére szó nélkül kinyílt a távvezérelt, kovácsoltvas kertkapu. Dobogó szívvel haladt végig a gondosan nyírt pázsittal szegélyezett kavicsos úton; a hatalmas, árnyékot és enyhet adó fenyők alatt feketerigók ugráltak. Valószínűleg robotok – futott át Sue agyán –, csakúgy, mint az épület előtti szökőkút káváján üldögélő giccses angyalkaszobor. Mikor a lány közelebb ért a széles, kétfelé ágazó márvány lépcsősorhoz, a mohalepte, szürkésfehér kőfiúcska szárnyai megrebbentek. A gépezet felpattant, és Sue-hoz szökdécselt. Egy szót sem szólt, csak megragadta a kezét, és fellépdelt vele a lépcsőn.
Mikor a tölgyfa ajtóhoz értek, melyen középütt finom erezetű, gyöngyházfényű ólomüveg ablak futott végig, az magától kinyílt, de az angyalkaszobor nem ment be vele a napsárga színben fürdő előtérbe. A bejárati ajtó lassan visszazárult; Sue hátrapillantva látta, hogy a gép visszaugrándozik a szökőkút mellé, és ismét elfoglalja korábbi helyzetét.
– Susanne Flores?
Összerezzent, és megperdült a rekedt hang hallatán.
– I-igen – válaszolta bizonytalanul, és megköszörülte a torkát. Azonnal felismerte Margaret Houdont az arcát uraló kampós, csontos orról.
– Kérem, tartson velem.
Sue bólintott, és követte az asszonyt az előtéren át egy árnyas átriumba, melynek közepén a szivárvány minden színében játszó mozaikkal kirakott úszómedence terpeszkedett. Egy márványlapos asztalhoz ültek, melyre hamarosan némi frissítőt hozott egy fekete kosztümöt viselő, szótlan nő. Sue az angyalkaszobor és a rigók után nem volt benne biztos, hogy a nesztelenül távozó alkalmazott hús-vér ember, vagy android. Főleg azután, hogy egy óriási, valószerűtlenül zöld szemű, fekete farkaskutya oldalgott elő az árnyékból, és kényelmesen elheveredett Margaret Houdon lábánál.
– Maga hasonlít az édesapjára, Susan. Ugye, szólíthatom Susannak? – kérdezte édeskedőn az öregasszony.
Sue kényszeredetten elmosolyodott, és bólintott. Érezte, hogy elpirul, zavarta a nő vizslató, hideg pillantása.
– Köszönöm, asszonyom, hogy fogadott. Remélem, nem bánja, ha előveszem a felszerelést – mutatott a kamerára.
– Hogyne, csak tessék. Állok elébe.
– Ahogyan azt már említettem – magyarázta Sue –, Aristes Henahháról forgatok filmet. Dokumentumfilmet. Úgy tudom, ön személyesen ismerte őt. Elsőként arra lennék kíváncsi, milyen embernek tartotta?
A nő felkacagott, amitől egészen eltorzult az arca.
– Ne vágjunk ennyire a közepébe, Susan. Hogy van az édesapja? Régen hallottam felőle, és úgy tudom… beteg. És már egyáltalán nem ad koncertet.
Sue néhány pillanatig feszengett ültében.
– Anyám halála után hagyott fel a karrierjével. De ő nem szívesen beszél a dolgairól, ezért inkább én sem tenném. Egyébként a korához képest jól van – erőszakolt mosolyt az arcára, és Margaret Houdon szemébe nézett.
– Ez utóbbit igazán örömmel hallom – mondta az öregasszony szárazon.
Sue beállította a kamerát, a szerkezet a levegőbe röppent. A két nő tekintete ismét találkozott.
– Zseniális elme volt – szólalt meg Houdon. Eltelt pár másodperc, mire Sue rájött, már nem az apjáról beszélnek; a nyomás megszűnt a szíve tájékán. – Egyszerre értett több tudományághoz, ami manapság ritka. A meglehetősen beszűkült agyú robotikus kollégáival éppúgy szót értett, mint a hallgatóival. Még kártyázott is velük. A diákjai, már amíg tanított, szerették Henahhát.
– Az önök tanszékén is dolgozott?
– Nem, dehogy. Éppen ezért keresett fel minket, mint hozzáértőket, azzal a… furcsa ötletével.
– Mi volt az pontosan?
Margaret Houdon fölényesen elmosolyodott, és májfoltos, pergamenbőrű kezével megvakarta a kutyája fülét.
– Egy különleges androidagyat akart építeni. Egy szuperkomputert.
– Ha egy számítógépet akart építeni, akkor miért éppen az önök tanszékét kereste fel? Azt hittem, az ilyesmit a robotikusok a saját berkeiken belül kivitelezik…
– Nos, először mi is így gondoltuk. Aztán kiderült, hogy a szerkezet tervei már félig-meddig készen állnak, s nekünk a program megírásában kellene közreműködnünk. Sajnos Shedrick nem állt a sarkára, sőt, mi több, érdekes kísérletnek tekintette a dolgot, és belement. Máig nem értem, miért! – sóhajtott fel az asszony.
– Miről volt szó konkrétan?
– Hát nem tudja? Nem járt a tanszéken?
– De igen, természetesen – mondta a lány.
– És nem kapott hozzáférést a könyvtári házi anyagokhoz?
Sue kényszeredetten bólintott.
– Láttam felvételeket, természetesen, de számomra kissé… zavarosak. És igazság szerint az ön véleményét szeretném hallani, asszonyom. Azt, hogy ön hogyan látta a történteket. Tudja, a film miatt. Nem állhat csupa korábbi felvétel összevágásából.
Houdon kényelmesen hátradőlt. Egy pillanatig elmerengett. Gesztusai sokkal visszafogottabbak voltak, nem tűntek olyan teátrálisnak, mint egykori kollégájáé, Shedrick professzoré.
– Képzeljen el egy koordináta rendszert, melynek függőleges ágán a harmónia fordulatai helyezkednek el, míg a vízszintesen a dallam. A zeneszerzés tulajdonképpen a harmóniák és a dallamok összeegyeztetésén alapul. Az európai zeneszerzők például rengeteg harmóniai fordulatot alkalmaznak. A zene matematika. Johann Sebastian Bach zeneműveit nem csak a hangjegyek nyelvére lehet lefordítani, hanem a számokéra is. Különleges művészet ez, kedvesem. A jellegzetességek gondos feltérképezése után meg lehet mondani, hogy Bach nagy valószínűséggel milyen zenei képleteket alkalmaz adott típusú zeneműben. Vagyis…
– …vagyis képletek segítségével bármely zeneszerző egész életműve leírható?
– Nos, valahogy úgy.
– És ha a képleteket betápláljuk egy gépbe, az reprodukálni fogja Johann Sebastian Bach zenéjét? – vonta össze a szemöldökét Sue.
– Nem reprodukálni. Újat komponálni, mintha azt maga Bach tenné.
– Az évszázadok során bizonyára sokan alkottak Bach stílusában…
– Úgy látom, még mindig nem érti, kedveském. Csak egy android képes arra, hogy egyszerre birtokában legyen valamennyi képletnek ahhoz, hogy olyan zenét kreáljon, amely matematikailag beilleszthető Bach életművébe.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy olyan androidot akartak előállítani, amely Bach hű mása, klónja, ha úgy tetszik? Amely leképezi a zeneszerző gondolkodását?
– Nem Bach személyének újraalkotásáról van szó, azt ugyanis tényleg lehetetlen matematikailag feltérképezni és a programozás nyelvére lefordítani. Csakhogy a zeneszerző életműve, zenéje már megfogható, leírható, kiszámítható. Felfogta, mit jelent ez?
Sue még mindig a homlokát ráncolta, s mivel nem szólalt meg, az öregasszony károgó hangon folytatta:
– A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra? Egy gépre? Egy tárgyra? Nézze ezt a kutyát. Csak egy kutya, mégis ezerféle módon képes kifejezni a szeretetét. – A nő megmoccant, s az állat, mintha csak tudná, hogy róla van szó, felkapta a fejét, és hegyezni kezdte a fülét, zöld szemét Houdonra szegezte. Az asszony tenyerébe fogta az állat pofáját, és gyengéden megdörzsölte. – Ahelyett, hogy a régi jól bevált nemesítéshez folyamodnánk, alkothatunk kutya alakú gépeket, melyek örökkön-örökké szolgálnak minket, beprogramozhatjuk mindenre, még arra is, hogy imitálják a szeretetet. De én a szemükben látom, hogy nem valódiak. És nap mint nap emlékeztetnem kell magam arra, hogy amikor emberszabású robotot látok, egy percig se higgyem, hogy az ember.
Egy percre csönd ült közéjük, aztán Sue megkérdezte:
– Működött az a gép?
Houdon maga elé meredt, elmosolyodott.
– Járjon utána, Susan – mondta, azzal felállt, és elindult az épület felé. A kutya hűségesen követte. A kerengő oszlopai közt megjelent a feketeruhás nő, és Houdon a válla felett még odavetette: – Alisa kikíséri magát.
Sue nem tudta volna megmagyarázni, miért érezte megalázottnak magát. Fellélegzett, amint kilépett a cirádás kapun az árnyas utcára.

5.

A felvétel jó minősége ellenére Sue alig ismerte fel az Egyetemváros központi épületét, az elmúlt évtizedekben annyira megváltozott. A téren összegyűlt emberek elektronikus transzparenseket lengettek, olyan feliratok villogtak a levegőben, mint „Bányákba az androidokkal!”, „Munkát az embereknek, zúzdát a géplényeknek!”, vagy a kevésbé frappáns „LE VELÜK!”.
Sue önkéntelenül is elmosolyodott azon, hogy akadtak, akik az összes androidot kikapcsolták volna. Persze érthető volt a haragjuk: attól féltek, hogy a gépek jelentik az eljövendő olcsó munkaerőt. Valójában nem tudták elég nagy tömegben gyártani őket, hogy ténylegesen feleslegessé tegyék az embereket, de aki egy gép miatt vesztette el az állását, nem csoda, hogy tüntetni ment. Ám az embereket sokkal inkább az bizonytalanította el, hogy az androidok megkülönböztethetetlenekké váltak, túlságosan hasonlóvá hozzájuk. Félelmetesnek tartották a jelenlétüket: a legőrültebb, önjelölt próféták egyenesen a világ végét hirdették, és az androidokban az Antikrisztus megtestesülését látták. A gép átveszi a hatalmat az ember felett… Aztán ebben a felajzott légkörben nyilvánosság elé állt egy férfi, aki azt mondta, tekintsük velünk egyenrangúnak az androidokat.
A felvételen kijött valaki az egyetem kapuján – „a bűnös, pusztulásra ítéltetett tudomány fellegvárából” –, és pár perc múlva átvett valami petíciót, majd visszasietett az épület biztonságos falai közé. Ezután stúdióra váltott a kép, az asztalnál a tolószékben várakozó Henahha és mellette az androidja ültek. Sue emlékezett egy korábbi anyagból, hogy Henahha Garrettnek hívta a gépembert. A riporter kérdezett valamit a professzortól, ő pedig válaszolt. Henahha Garretthez is oda-odafordult, mint aki be akarja vonni a beszélgetésbe, a riporternő azonban továbbra is a professzorhoz intézte szavait. A felvétel némán pergett.
– Fenébe! – morogta Sue. Hiába próbálta lejátszani a hangot is. Végül lekapcsolta a hordozható számítógépet. Majd megnézeti valakivel, már amúgy is indulni akart.


A rejtett hangfalakból halk, tempós komolyzene szólt. Tekeredő, mégis fülbemászó dallam, mely hosszú időre befészkeli magát az elmébe.
– Bach? – kérdezte Sue.
Gil Shedrick egy whiskys pohárból pár cseppnyi vizet öntött a panorámaablak előtt futó párkányon tartott kaktuszokra. Néhány felhő úszott a ragyogó, kék égen, a széles üveget nem árnyékolták le, barátságos fényár uralta a szobát.
– Csodálatos, ugye? Gondoltam, illik az alkalomhoz.
Sue elmosolyodott. A zeneszó az apját juttatta eszébe.
– Megtaláltam Ramirezt – közölte, miközben helyet foglalt.
– Igazán? – kérdezte a professzor. Ujjával óvatosan hozzáért a növény centi hosszú tüskéjéhez, és szórakozottan megpendítette. – Azt mondta, nem jó a cím, amit megadtam. Nem is csodálom. Hol talált rá végül?
– Egy hullaházban.
Shedrick felkapta a fejét.
– Micsoda?
– Nem, nem halt meg, nem úgy értettem. Nagyon is él. Csak bizonyára szakmát váltott.
A professzor egy pillanatig merengő képet vágott, lebiggyesztette ajkát, aztán letette a whiskys poharat a kaktuszok mellé, és leült a díványra Sue-val szemben.
– Nos, ez igazán kár. Egy olyan tehetséges matematikus, mint Eugen, hullamosásra adta a fejét…
– Gondolja, a Bach-gép körüli botrány miatt lehetetlenült el?
– Kétlem. Látta Marg-ot Chicagóban, nem? Egek, akkora háza van, mint valami hollywoodi filmsztárnak! Csak tudnám, hogy csinálta. Zenetudósok ritkán keresnek ennyi pénzt.
– Talán örökölte.
Shedrick felnevetett.
– Egye fene, megérdemli, ha már úgy elbánt vele a természet… Bocsánat. Szóval, nem hinném, hogy Eugen a zavargások miatt hagyta volna ott a munkáját. Én is a helyemen maradtam. Csak a maga apja, Sue, a maga édesapja tűnt el a világ elől, meg Ramirez.
– Anyám halála miatt költöztünk el, professzor úr.
Shedrick bocsánatkérően intett.
– Igen, igen. Szomorú történet. Az ön édesanyja rendkívüli nő volt. Aki nem ismerte, nem igazán érthette meg Aamos döntését… Nos, tehát Ramirez. Egy hullaházban? Elég hátborzongató hely lehet!
– Az, de nem a hullák miatt. – A professzor összevonta a szemöldökét. Sue folytatta: – A környék kellemetlen. És hogy valójában mi lehet bent…
– Ezt hogy érti?
– Van egy kis furcsaság. Kicsit utánanéztem annak az épületnek. Korábban tényleg hullaház volt, de annak már legalább húsz éve. A felirat kint maradt, de azon a területen mit számít? A hely tulajdonosa a 733. kerület, és Ramirez bérli tőlük. Valami raktárként. Elektronikai hulladék tárolására.
– Honnan tudja?
– Bementem a Kerületi Hivatalba, és azt mondtam, olcsó bérleményt keresek.
– És persze éppen azt a hullaházat nézte ki? – vigyorodott el a professzor.
– Pontosan. De hamar kiderült, hogy már van rá szerződés. Akármit művel is ott Ramirez, kileshetjük.
– Kileshetjük? Miből gondolja, hogy elkísérem?
– Abból, hogy ön is ugyanúgy akarja ezt a filmet, mint az apám.
Gil Shedrick elmosolyodott, Sue pedig hálás volt, hogy nem kérdezett vissza: „És maga?”


Sue hosszú, sötét nadrágot húzott, kabátot, és könnyű, lapos talpú cipőt, arra az esetre, ha hirtelen sietősre kellene fogniuk. Először eltévesztette a leszállás helyét, de aztán felismerte a környéket, és egy hordozható, elektronikus térképen is sikerült beazonosítaniuk az utcát. Shedrick megigazította az állát is eltakaró, sötét sálat, és zsebre dugta a kezét. Sue elvigyorodott a gondolatra, hogy a professzor talán túlságosan is „kemény fickónak” tűnik. Csak nehogy kihívásnak vegyék a környékbeli bandák. Nem mintha a jó erőben lévő Shedrick nem tudna kiosztani néhány pofont, de egy lőfegyverrel senki sem szállhat szembe puszta kézzel.
Sue fantáziája azonban feleslegesen csapongott, az utca ugyanolyan kihalt volt, mint amikor először járt itt. Az egyik ház ablakát hangos csattanással becsukták. A járdaszegély mellett összegyűlt pocsolya vizéből ivó galambok felrebbentek a közeledtükre.
– Ez az? – kérdezte a professzor.
A lány bólintott.
Elindultak fölfele a lépcsőn. A rozsdás, egykor élénkzöldre festett fémajtón lakat fityegett, de csak az egyik szárnyra volt rákattintva. Sue elővette a kameráját, és körbepásztázott, aztán felvette az ajtót is. A gépezetet követő üzemmódra állította, és hagyta, hogy a levegőbe röppenjen.
– Ha nem bánja, előre megyek – mondta a professzor, és óvatosan kitárta a bejárati ajtót. Az hangosat nyikordult, mire ijedten összenéztek. Sue fintorgott, Shedrick elvigyorodott, és megrántotta a vállát. – Gyerünk!
Sötét előtérbe jutottak, melynek végén egy lépcső és egy ősrégi felvonó állt. Oldalt levelesládák sorakoztak üresen, némelyik nyitva, megvetemedett tetejüket már be sem lehetett csukni.
– Szerintem arra lesz, hátul. A szerződést alagsorra kötötték. Ott lehet a lejárat a felvonó mögött – magyarázta Sue.
Shedrick előrement.
Szűkös, dohos folyosón találták magukat, amely egy újabb ajtónál ért véget. Jöttükre felkapcsolódott egy gyér fényű, csupasz égő a mennyezeten. A professzor röviden, de erőteljesen kopogtatott a fémfelületen. Nem érkezett válasz, ezért újra megpróbálkozott vele. Hamarosan csoszogó hangok szűrődtek ki az ajtó mögül, majd lánccsörgés, és a bejárat résnyire nyílt. Gyanakvó tekintet villant rájuk a sötétből.
– Ki az, és mit akar? – mordult a hang.
– Eugen Ramirezt keressük – szólalt meg Sue, megelőzve a professzort. – A Kerületi Hivataltól jöttünk, némi változás állt be a bérlemény szerződésében. Alá kéne írnia egy-két papírt – mondta a lány. A kamera az utasításnak megfelelően a professzor takarásában várakozott.
A sötét alak káromkodott, alkohol és mosdatlanság szaga áradt feléjük. Becsapta az ajtót, ismét hallották a lánccsörgést, aztán a bejárat kitárult. A hunyorgó férfi nem bújt elő odújából, igyekezett a gyatra lámpaégő beteges színű fénybuborékján kívül maradni.
– Na, adja ide azokat az átkozott papírokat, nem érek rá egész nap!
A professzor előrelépett.
– Mi sem, Eugen. Nem ismersz meg, ugye?
Az alak felkapta a fejét, és gyanakvón méregette Shedricket.
– Ismerős a hangod… a hangod… Áh! – kiáltott fel, és be akarta vágni az ajtót. A professzor azonban gyorsabb volt, betámasztotta a lábát, az ajtó nekicsapódott a cipője élének és a tenyerének.
– Hé, öregem, ne csináld! – nevetett kényszeredetten Shedrick.
– Hagyj békén, Gil! Takarodj innen, te… te szemét!
– Szabad így beszélni egy hölgy előtt? – nézett Sue-ra vigyorogva a professzor. Erejét megfeszítve támaszkodott az ajtónak, hogy Ramirez ne tudja becsukni.
A matematikus megint elkáromkodta magát. A nyomás hirtelen megszűnt, Shedrick pedig majdnem orra bukott a sötét előszobában. Csak Ramirez nyöszörgése hallatszott a beálló csöndben. Sue rádöbbent, hogy a férfi valamelyik sarokba roskadva sír. Az ajtó mögül egy fiatalember lépett elő, szakadt, sötét pulóvert és régi farmernadrágot viselt, mezítláb ácsorgott a linóleumon.
Sue azonnal felismerte, és eltátotta a száját.
– Jöjjenek bentebb. Ne csapjanak zajt, kérem – mondta lágy hangon, és kitárta az ajtót.
Shedrick hátrafordult, Sue látta rajta, hogy a professzor is legalább annyira meglepődött az androidon, mint ő. Beléptek, és Garrett hang nélkül becsukta mögöttük az ajtót. Villanyt gyújtott – nem égett erősebb fénnyel, mint a kinti lámpás –, majd felnyalábolta Ramirezt, és elindult vele a folyosón. Sue és a professzor szótlanul követték.
Hamarosan egy portánál találták magukat, de senki nem ült az ablakos helyiségben. A befelé vezető lengőajtók ki voltak támasztva, felette a Hullaház felirat erősen megkopott, ahogy a festés is a falakon. A levegő dohos volt, Sue-t kirázta a hideg. Az android a várótermi székek egyikére ültette Ramirezt, aki kezébe temette arcát.
Garrett a kapcsolókhoz lépett, és felkattintotta őket. A generátorok felbúgtak, fény áradt szét a teremben.
A helyiség úgy festett, mint valami szemétdomb, kidobott vasúti ülések, törött lábú asztal, lemerült elektronikus könyvek, szakadt ruhadarabok, foltokban megégett matracok hevertek a földön, utóbbiakból szedett-vedett fekhelyet alakítottak ki az egyik sarokban. Sue le akarta kapcsolni a kamerát, de Shedrick intett, hogy ne. A szerkezet ismét a magasba röppent.
Az előtérből egy másik terem is nyílt, ám oda nem láttak be.
– Istenem – suttogta maga elé Shedrick, és leült egy padlóhoz rögzített székre. – Eugen, miért… miért nem szóltál?
Az öregember nem mondott semmit, csak halkan sírt tovább. Garrett kifejezéstelen arccal ácsorgott felettük. Sue nem bírta hallgatni a férfi nyeldeklését, és bentebb indult; a felvevő követte.
A lány érzékelte, hogy valaki utána eredt: megtorpant és hátrafordult. Garrett állt előtte. A felvételeken látottakhoz képest semmit sem öregedett, szakadt ruhájában szinte már komikus látványt nyújtott. Egy hajléktalan android. Ruhákba öltöztetjük a gépeket, mert a szeméremérzetünk ezt diktálja.
Sue rekedt hangon megszólította:
– Emlékszem rád. Láttalak a felvételeken. Te voltál Aristes Henahha androidja.
– A személyi titkára és bizalmasa.
Sue arcán szomorú mosoly suhant át.
– Mi ez a hely? – kérdezte, és körbepillantott a lehangoló, penészes falakon.
– Nézd meg magad – mondta Garrett, és elfordult.
Sue egy pillanatig úgy érezte, a férfi gúnyolódik vele. Férfi? Hiszen ez egy gép. Egy tárgy – visszhangzott a fülében Margaret Houdon hangja.
A lány odaért a terem csukott ajtajához. Úgy sejtette, egykor e mögött tárolhatták a holtakat. De most valami más lehet bent. Nagy levegőt vett és kitárta az ajtószárnyat.

6.

Az ízléstelenül kirúzsozott riporternő az idősebb férfihez és a mellette ülő fiatalabbhoz fordult. Úgy tűnt, feszeng ültében, és inkább az előbbire nézett az emberi mércével átlagosan jóképű android helyett.
– Henahha professzor, az ön elképzelése igen csak felkorbácsolta az indulatokat. Megtenné, hogy elmagyarázza a nézőknek, miért is fontos az emberszabásúak jogainak elismerése?
Az ősz hajú férfi arcán féloldalas mosoly jelent meg. Ki tudja, hányadik alkalommal hallotta már ezt a kérdést. Ezúttal azonban nem ment bele a hosszú eszmefuttatásba az androidok programozott, de emberekéhez hasonlóan bonyolult agyának bemutatásába, önfejlesztő folyamataik ismertetésébe, és jogi gyorstalpalót sem tartott. Helyette az előttük lévő asztalon heverő, fehér kendővel letakart, gömbformájú valamihez nyúlt, és lerántotta róla a leplet. Egy szürke, márványerezetes talapzaton – mint valami morbid trófea – emberi agyhoz hasonló formájú, alabástrom színű tárgy csillogott a stúdió lámpáinak fényében.
– Már nem csak puszta elképzelésről van szó. Eljött az idő, hogy az androidok segítségével bebizonyítsam, a mi agyunk is ugyanúgy programozott, akár az övék. – A professzor némi hatásszünet után a kamerába nézve folytatta: – Hölgyeim és uraim, ezt a szuperagyat emberek és androidok alkották, közös munkával. És ez itt a dolog nyitja. A végeredmény, bár más, mégis egyenrangú. Nézzék meg jól ezt az elmét. Csak egy gépről van szó? Emberi alkotásról? Akár az önök agya is lehetne. Vagy akár… Johann Sebastian Bach-é.


Ez volna hát az emberi zsenialitás laboratóriuma? Ahol ízekre szedik és újra felépítik az emberi elmét anélkül, hogy egyetlen embert, egyetlen valódi hullát felboncolnának? Sue-t hányinger kerülgette, pedig nem emberi holttestek hevertek a falból kihúzható hűtőkoporsókban, hanem androidok. Vajon Garrett nem talál ebben semmi kivetnivalót? Hogy is találna, hiszen csak egy gép, melynek nincsenek érzései. A lány meg akarta érinteni egy nő – egy android – arcát. Szeme – ha nem lepné szürke por – csillogón meredt volna a mennyezetre: most legalább olyan élettelen és fénytelen volt, akár egy halott emberé. Visszarántotta a kezét, mielőtt hozzáért volna.
Az én érzéseim legalább annyira irracionálisak, mintha egyáltalán nem volnának, gondolta.
Mire a hosszúkás terem végébe ért, melynek közepén mindenféle műszereket kötöttek össze a padlón szerteszét kanyargó kábelek, Shedrick professzor is megjelent az ajtóban. Mellette ácsorgott a magába roskadt Ramirez. Garrett az egyik szerkezethez lépett, és valamit állítgatott rajta. Sue izzadó tenyerében tartott kicsiny távirányítóval utasítást adott a teremben lebegő kamerának: ráközelített az android kezére, arcára, majd a távolabb álló két idős férfira fókuszált. Aztán csak hagyta, hadd pásztázzon ismét körbe a szerkezet.
Shedrick törte meg a csöndet.
– Megpróbálod újra összerakni, ugye?
Ramirez nem válaszolt, Garrett mellé csoszogott; megtört öregember benyomását keltette. Ki tudja, mióta rejtőzködhetett itt, és most vége.
– Megígértem neki, hogy bebizonyítom, ha történne vele valami.
– De a gép nem működött, Eugen! – csattant fel Shedrick.
Sue ekkor döbbent rá, hogy nem azzal kezdte a filmezést, amivel kellett volna. Hol is van az a gép? Miért nem kérte már rögtön az elején Shedricket, mutassa meg a szerkezetet? Miért koncentrált eddig kizárólag Henahha nézeteire? Tudat alatt talán azt remélte, itt és most megtalálja a gépet? És ha itt nincs, akkor talán a tanszéken tartják valami vitrinben, vagy páncélszekrényben? Miért nem mutatta meg Shedrick magától, rögtön az elején? A gép hollétéről az a rengeteg anyag, filmfelvétel is hallgatott. Nem úgy Aristes Henahha haláláról.
– Mert nem akartad, hogy működjön! Te, Aamos és Marg, nem hagytátok! – rikácsolta Ramirez.
– Te is tudod, hogy ez hazugság. Marg és Aamos nevében nem beszélhetek, persze – nevetett fel halkan Shedrick, és lopva Sue-ra pillantott –, de én mindent megtettem.
A lány összevonta szemöldökét apja nevének hallatán. Ramirez fejhangon kiabált.
– Akkor miért hagytad, hogy megöljék?! Miért?
– Hagyd abba, azt sem tudod, mit beszélsz! Mégis mit tehettem volna érte? Senki sem gondolta, hogy így alakul. Senki!
Henahhával foglalkoztam, ahelyett, hogy a gépre koncentráltam volna – futott át ismét Sue agyán, és igyekezett a két férfi arcát felvenni minél közelebbről, hogy jól látszódjanak az indulatok és rezdülések. Ettől már-már kukkolónak, nem csak néma kívülállónak érezte magát. Aztán a matematikus elfordult, minden ízében remegett. A teremre súlyos csönd borult.
Az öregember odacsoszogott az egyik mikroszkópszerű műszerhez, az android a segítségére sietett. Mindketten elmerültek a gépezet beállításában. A napi rutin némileg megnyugtathatta Ramirezt, mert a remegése elmúlt.
Shedrick felsóhajtott, és ő is beljebb merészkedett a bizarr halottasházba. Arcán leplezetlen undorral tekintett körbe.
– Erre vesztegeted az időd, a pénzed, mindened. A tehetséged, Eugen. A semmiért. Lehetetlen vállalkozás!
– Garrett segít. És más véleményen van. Ugye? – fordult a férfi az androidhoz.
A gép nem szólt semmit.
– Eugen, Garrettnek nincsenek érzései. Azt fogja tenni, amire utasítod. Mint minden android.
Ramirez dühösen az asztalra csapott. Sue összerezzent. Még az előtérben is kongott a visszhang.
– Ha tehetném, arra utasítanám, itt és most tekerje ki a nyakad. Tegye azt, amit a tudatlan csőcselék művelt Aristesszel!
Shedricken látszott, nagyon szeretne mondani valamit, de végül csöndben maradt. Sue-ra pillantott – a tekintetéből azonban semmit sem lehetett kiolvasni –, aztán kiment. A lány hallotta a rozoga műanyag székek reccsenését.
Azt akarja, én menjek oda hozzá. Úgy gondolja, immár rajtam a sor. Ólomsúlyúnak érezte a lábát, amikor félig öntudatlanul elindult.
Az asztal másik oldalán, pontosan Eugen Ramirezzel szemben megállt. Nem szólt semmit: várt, míg az öregember felnézett rá. Szíve a torkában dobogott. Jobban félt, mint amikor Margaret Houdonnal találkozott. Csak más miatt.
– Susanne Flores vagyok. Aamos lánya. Ön ismeri az apámat.
Ramirez tekintete elfátyolosodott. Sue rettenetesen szerette volna tudni, mi futott át az idős férfi agyán. Megköszörülte a torkát és folytatta:
– Dokumentumfilmet forgatok Aristes Henahha életéről. A gépről, amit készített. Kérem, meséljen róla nekem.
Sue állta az öregember tekintetét; Ramirez nézett félre előbb. Abbahagyta foglalatosságát, és halkan azt kérdezte:
– Aamos akarja, hogy készítsen filmet?
– Nem. Én szeretném tudni az igazat. Kérem, meséljen nekem Aristes Henahháról és a gépéről!
Ramirez megint felpillantott, szeméből eltűnt a zavartság. Egy pillanatig úgy tűnt, azon töpreng, hazudott-e Sue. A lány arra gondolt, soha, egyetlen interjút sem akart még ennyire, mint ezt.
– Rendben. De ígérjen meg valamit!
– Mi volna az?
– Ne fedje fel ezt a helyet, itt – mutatott körbe az öreg.
Sue megkönnyebbülten bólintott.


Zúgó fejjel ment vissza a tanszékre. A felvétel három óra hosszat tartott. Shedrick egyszer sem jött be a terembe, végig odakint ült, és hallgatta a beszélgetést, mint valami gyónást. Visszafelé menet sem tett megjegyzést, és Sue sem szólt a férfihoz. A tanszék már üres volt, későre járt, mindenki hazament. Lépteik zaját elnyelte a szőnyeg, melyből még mindig tisztítószer és műanyag szaga áradt.
Az irodában Shedrick mindkettejüknek töltött egy-egy whiskyt. Sue nem tiltakozott. Némán kortyoltak az italból. Végül a lány rekedten megkérdezte:
– Hol van az a gép most?
– Nem tudom. Eltűnt a kavarodásban, a zavargások idején. A robotikusokhoz betörtek, mint ahogy számítottunk is rá, de nem ott tartottuk, hanem ezen a tanszéken, direkt ezért. Henahha számított rá, hogy baj lehet.
– Kinek volt hozzáférése?
Shedrick vállat vont, lentebb csúszott ültében, fejét a támlának nyomta, és a mennyezetre szögezte tekintetét. Most látszott rajta a kora, minden műtét, beavatkozás és sportolás ellenére.
– Akárkinek. Akárkinek, aki akkoriban itt dolgozott – mondta, és felhajtotta a maradék whiskyt. A jégkockák halkan megcsörrentek a pohárban.
Sue elbúcsúzott, és felült egy éjszakai járatra. Két óra hossza, míg hazaér. Kibámult az ablakon, figyelte a város fényeit, a száguldó légi járműveket és magasvasutakat, a lebegőknek kijelölt repülési útvonalak apró lámpáit.
Nem hagyta nyugodni a bizarr boncterem látványa, Ramirez megszállottsága. Sosem fogja újra megépíteni a Bach-gépet, nincs hozzá elég felszerelése, sem hozzáértése. Csapatmunkát igényelt, még ha Henahha is volt a szellemi atyja az egésznek. És talán így van jól. Ramirez Henahha barátja volt. Sosem tudta feldolgozni a halálát, mint Sue apja az anyjáét. Az egyikük örökös munkába, a másik örökös hallgatásba menekült.
Ramirez hisz a gép működésében. Azt mondta, „hisz”, nem pedig azt, hogy tudja. Nem próbálták ki? Legalábbis ő nem? Azért akarja újra megépíteni, hogy bizonyítsa az igazát. Henahha igazát. Minden más volna, ha meglenne az eredeti „agy”. Sue eltöprengett, ő miben hisz. Apja jutott eszébe, amikor a koncerten kiszúrta, hogy nem „valódi” a játék. Vajon ő, a zenész, elárulta volna a kísérlet ügyét? Félt volna talán, hogy az emberi zsenialitás is csak programozás kérdése? Hogy az egyediségnek mindörökre vége?
Úgy érezte, majd összeesik, mire végre belépett a lakása ajtaján. Annyira fáradt volt, hogy észre sem vette az üzenetrögzítő villogását. Kiment fogat mosni, és mikor visszajött a szobába, meglátta a fényjelzést. Leült a díványra, és bekapcsolta a lejátszót. Képet nem küldtek a vonalon. A zörejben felcsendült a nővére hangja:
– Sue? Én vagyok. Nem tudlak elérni. Gyere haza. Apa kórházba került… Istenem! Susan, hívj azonnal, ha megkaptad az üzenetet!
Sípszó hallatszott.
Sue egy pillanatig maga elé meredt a sötétben.

7.

A kórházban csönd honolt, a szívosztálynál már csak a hullaházak némábbak, gondolta Sue, és elszorult a torka. Apja gyönge szívverését műszerek kísérték figyelemmel, okos gépek, melyek nélkül már halott lenne. Megfogta a férfi eres, öreg kezét. Hatalmas, hegedűművész tenyere volt, Sue kézfeje kétszer is elfért volna benne.
Leült az ágy melletti székre, és kinézett az ablakon. Virradt.
– Már majdnem kész vagyok, Apa, de még valami hiányzik. Ígérd meg – nézett az öregember felé –, hogy mire visszajövök, felébredsz. Nem mehetsz el csak így. Még beszélnünk kell. Sok mindenről – tette hozzá, és felállt.
Odakint nővére ücsörgött egy széken, úgy tűnt elaludt. Sue óvatosan megrázta a vállát és elköszönt.
– Később visszajövök, Samanta – mondta, mert a nővére tartóztatni akarta –, de most muszáj hazamennem.


Az ég vörössége kifakult, mire bérelt autóján bekanyarodott a tóparti ház bekötőútjára és megállt az épület előtt. Bekapcsolta a kamerát, de ettől sem érezte magát kívülállónak, bármennyire is szerette volna. Erőt vett magán, és követésre állította a szerkezetet.
Felment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Az előszoba fapadlóján hanyagul sorakozó cipők, a kicsit ferdén álló festmény a falon – mind-mind furcsa otthonosságérzettel töltötték el. Pedig éveken át gyűlölte ezt a helyet. Bement a konyhába mogyorókrémes kenyeret kenni magának, mint iskoláskorában. A polcon azonban nem volt mogyorókrém, és kenyeret sem talált. Apja már akkor sem evett ilyeneket, amikor ők ezen éltek a nővérével.
Kávét főzött, közben szinte már elfeledkezett róla, hogy a kamera rögzíti a mozdulatait. Aztán felpillantott, és egyenesen az objektívbe nézett.
– Nagyon szerettem a mogyorókrémet. Minden nap, mikor hazaértem az iskolából, amit úgy utáltam, ez volt a nap fénypontja. Évekbe telt, míg sikerült újra lefogynom – nevetett, és belekortyolt az üres kávéba.
Kipillantott az ablakon, hullottak a fák aranysárga levelei, valahányszor belekapott lombjukba a szél.
Asztalhoz ült, és újra a kamera felé fordult.
– Néha, mikor sikerült korábbi járatot kifognom, előbb értem haza. Aztán egyszer rajtakaptam Apát, hogy titkon hegedül. Sosem árultam el neki, hogy tudom, magányában gyakorol. De sosem értettem, miért, hiszen közönség előtt nem lépett fel. Még a rokonok előtt sem Hálaadáskor.
Sue ismét ivott a kávéból.
– Egyszer voltunk egy koncerten. Ő volt az egyetlen, aki kiszúrta, hogy androidok játszanak. Hogy az egész csak egy tökéletes másolat. Egy blöff. Kísérlet. Semmi több. Azt mondta, „Sue, én már hallottam ezt a koncertet ’54-ben, Párizsban.” Apámnak kivételes hallása és zenei memóriája van.
Felhörpintette a kávé maradékát, aztán a mosogatóhoz lépett, elöblítette a csészét. Míg a kezét törölgette, ismét a kamerába nézett.
– Samanta, a nővérem, örökölte ezt a képességét, de én nem. Samanta is zenész lett, én nem. Samanta… ha ő ért volna haza iskolából, ő hallotta volna azt a zenét a szobából, meg tudta volna mondani, tényleg apánk játszik-e, vagy… valami más szól. Én nem – tette hozzá, és elindult Aamos dolgozószobája felé. – Én azzal áltattam magam, hogy apánk hegedül. – Megállt az ajtó előtt, tétovázott, kezét a kilincsre tette. – Ez volt az a hely, ami tiltott területnek számított. Igaz, sosem szegtük meg ezt az íratlan parancsot. Talán mert sosem volt okunk betenni a lábunkat ide, mikor a ház többi része maga volt a paradicsom. Egy anya nélküli világ. Akkoriban pokolnak tartottam – tette hozzá, és lenyomta a kilincset.


A szerkezet ott hevert a meglehetősen rendetlen, széles íróasztalon. Sue pontosan emlékezett rá, látta több felvételen is a Bach-gépet. Úgy festett, mint egy kipreparált, nagyobb méretű emberi agy, melyet épp most vettek ki a konzerváló folyadékból, hogy kísérletezzenek vele. Több kábel kötötte össze egy lejátszóval és hangfalakkal.
Sue sehol nem látta apja hegedűjét. A pincébe száműzhette talán?
Körbejárta az íróasztalt, kapcsolót keresett a gépen, de nem talált. A rengeteg felvétel, amit látott, nem mutatta meg, hogyan is indították be, nem mutatta meg, hogy valaha is kipróbálták volna. Apja azonban magával vitte, és éveken át kísérletezett vele.
– Végig itt volt az orrom előtt. Azt hittem, apám gyakorol, holott a szerkezet szólt. Fogalmam sincs, miféle zeneműveket játszott, Bach-ét, vagy a sajátját. És fogalmam sincs, hogy kell bekapcsolni.
Sue leült a lejátszó elé, és végigböngészte a szerkezet gombjait és kábeleit. Átfutott az agyán, hogy talán kizárólag apja hangjára reagál, szóbeli parancsra.
– Csak azt nem tudom, miért hozta el a tanszékről. Hogy tökéletesítse? Ha pedig jól működött, azért, hogy sose derüljön ki? – Sue a kamerába nézett. – Miért akartad ezt a filmet, Apa? Valójában ez az egész nem is Aristesről szól, ugye?


A szívosztály napközben is ugyanolyan csöndes volt, mint az éjszaka folyamán. Sue nem látta a nővérét a kórterem előtt várakozni, és ez rossz érzéssel töltötte el. A nyitott ajtóhoz sietett, de hatalmas kő esett le a szívéről, mikor apját ébren találta, az ágy mellett pedig Samanta ült, és a nővére egyik fia, Norman.
– Sue! – kiáltott fel a fiú, mire Samanta lepisszegte. Sue megölelte a tízéves gyereket, és ő is az ágyhoz ment.
– Szervusz, Apa – mondta, és elfutotta a könny a szemét.
– Magatokra hagyunk titeket. Később visszajövök – mondta Samanta. Ajkát apjuk homlokához érintette, majd Normannal együtt távoztak.
Sue a nővére helyére telepedett. Az öregember halvány mosollyal az arcán figyelte.
– Hogy érzed magad? – kérdezte rekedten Sue.
– Egész jól. Az orvosok nem bíztatnak, folyton csak a műtéttel jönnek, meg hogy hamarosan késő lesz.
– Igazuk van.
– Lehet. De nekem is.
– Nem akarok vitázni, Apa.
– Én sem, kislányom.
Pillanatokra csönd telepedett rájuk. Sue elővette a kamerát, és beállította, hogy az ágy mellett lebegve mindkettejüket vegye.
– Megtaláltad, ugye? – kérdezte Aamos.
– Tudtad, hogy meg fogom. Éveken át azt hittem, te hegedülsz.
Apja halkan felnevetett.
– Csak nem?
– Sajnáltam, hogy nem megy olyan jól a játék, mint korábban. Megértettem, hogy nem akarsz fellépni, mert nem tudod azt nyújtani, amit szeretnél. Pedig nem is te voltál, hanem egy lejátszó szólt.
– Nem a játékkal volt gond, Sue. A darabbal, amit a gép írt.
– Akkor mégis te hegedültél?
– Néha igen. De kíváncsi voltam más hangszerekre, nagyobb zenekari művekre is. Bach nem csak hegedűre komponált. Ám végül ez is ugyanolyan zsákutcának bizonyult, mint amikor magam próbáltam lejátszani a gép szerzeményeit. Kísérleteztem, és Isten a tanúm, nem egyszer be akartam dobni az átkozottat a tóba! – mosolygott az öregember. – Egyszer, miután rákötöttem egy optikai kábelt, levittem a stégig, hogy lássa, mi vár rá.
– Micsoda?
– Sue, ez egy android elméje. Beültethetnénk egy testbe, hogy „embernek” lásd. Adhatnánk rá rizsporos parókát, az arcát Bach képmására formálhatnánk, de akkor sem kapnánk Bach-ot. Sem más embert. Sem érző lényt. Aki képes átélni olyan erős érzelmi sokkot, mint a halálfélelem. Azt az érzést, ami belülről hajt, ami alkotásra sarkall, mert legbelül tudod, hogy véges az időd.
– Tehát nem működött.
– Soha, egy percig sem.
– Miért loptad el? Hogy tökéletesítsd?
– A lopás erős szó arra, amit tettem. Biztonságba helyeztem.
– Eugen Ramirez kemény szavakkal illette Shedricket és téged is. Hogy meghiúsítottátok a kísérletet, mert nem akartátok, hogy működjön. Most azon fáradozik, hogy újra megépítse a Bach-gépet. Azt mondta, tartozik ezzel Henahha emlékének.
– Ramirez mindig is megszállott volt. Már az elején azt hitte, a kísérlet ellen vagyunk. Valójában csak Houdon utasította el kezdettől fogva.
– Miért nem működött a gép?
Az öregember ismét elmosolyodott, látszott rajta, hogy kezd nagyon elfáradni a beszélgetéstől. Lehunyta a szemét.
– A gép halhatatlan. Nem félt, mikor megmutattam neki a tavat. Nem értette, mi az, ha végleg kikapcsolják, ha az örökkévalóságig hever egy tó fenekén, elfeledve. – Ismét kinyitotta a szemét, de nem nézett Sue-ra. – Nem voltak és nem lesznek érzései. Alkotott, ha utasítást adtam rá. Lejátszotta a zenét, ha utasítást adtam rá. De nem értette a folyamat lényegét.
– És a zene? A végeredmény? Houdon azt mondta, a zene képletekkel leírható, és csak be kell táplálni egy finom műszerbe, hogy újraalkossuk Bach életművét.
– De lelket nem lehelhetünk belé, Sue.
Csönd telepedett közéjük, az öregember szeme ismét lecsukódott, Sue úgy gondolta, hagyja aludni, de mielőtt felállt volna a székről, apja ismét megszólalt:
– Azt mondják, az androidok agyi folyamatai olyan bonyolultak, hogy már a robotikusok sem tudják követni őket. Hogy már nem tudjuk megmondani, tényleg éreznek-e bizonyos helyzetekben valamit, vagy hogy fognak-e, találnak-e programot, amely megfelel a mi érzéseinknek, a mi agyi folyamatainknak. A zenén, a művészi zsenialitáson keresztül akartuk bizonyítani, hogy az androidok is egyenrangúak velünk. Helyette bebizonyítottuk, hogy sosem lesznek azok. Hogy valójában nem élnek, bármennyire is szeretnénk. – Apja ismét erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Sue állta a tekintetét. – Hogy gondolhattuk egy percig is, hogy igaza lehet Henahhának? Senkinek sem jutott eszébe, hogy egy lelketlen szerkezet sosem lesz képes zenét szerezni. Hogy az emberi lelket nem lehet képletekkel leírni. Az az ember megbabonázott, megrémisztett minket.
– Miért kísérleteztél vele annyi időn át?
– Mert féltem, hogy a halálom után találnak rá módot, hogy olyan Bach-gépet építsenek, amely már képes lesz igazi zenét szerezni. Túlságosan is hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságomban. Henahha ültette ezt belém, és nagyon, nagyon sokáig féltem, hogy neki van igaza. Ő azt hitte, előrelép az emberiség, hogy csodás felfedezést tesz, és keblünkre ölelhetjük az androidokat, mint féltestvéreinket és gyermekeinket.  Mert mi, emberek, olyan végtelenül egyedül vagyunk ebben a roppant nagy univerzumban… Én rettegtem, mert úgy láttam, elveszítjük azt, ami emberré tesz minket, s nem valamiféle végletes, biológiai géppé. Nem hittem a saját lelkem létezésében, mert már nem tudtam úgy játszani, mint azelőtt. Azt hittem, anyád halála kikapcsolt bennem valamit, és soha többé nem fogom tudni… „újraindítani a rendszert.”
Az öregember lehunyta a szemét, úgy tűnt, álomba szenderült. Sue kikapcsolta a felvevőt, elpakolta a táskájába. Mikor ismét apjára nézett, az öreg mosolygott és őt fürkészte.
– Miért akartad, hogy elkészítsem ezt a filmet, Apa?
– Szerintem már tudod, Sue.

8.

Sue apját a tóparti ház hatalmas kertjének egy félreeső zugában temették el. A szertartásra eljöttek a régi egyetemi barátai, oktatók és hallgatók, zenésztársak. Nem hitte volna, hogy ilyen sokan emlékeznek Aamos Floresre. Még Eugen Ramirez is tiszteletét tette, de senkivel sem beszélt, és mikor a menet elindult a sírhelyhez, eltűnt.
Gil Shedrick a temetés utáni fogadáson vonta félre Sue-t.
– Befejezte a filmet? – A professzor izgatottnak tűnt.
– Igen. Tegnap végeztem a vágással. Két hét múlva vizsgabemutató.
– Meghív? – kérdezte nevetve.
Sue elmosolyodott.
– Természetesen. Ramireznek is küldök meghívót, de kétlem, hogy eljön.
– Nem számít. Szép emléket állít az apjának, Sue, és ez a fontos. Kár, hogy ő már nem érhette meg a végleges változat elkészültét.
A lány a professzor szemébe nézett. Nem válaszolt.
– Megtalálta a szerkezetet, Sue?
– Igen. Szeretné látni?
– Nem, nem igazán – rándított egyet a vállán Shedrick. – Majd a filmen. Mit fog vele tenni?
– Mármint a géppel?
– Igen.
– Valóra váltom apám fenyegetését.
– Tessék? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
Sue elnevette magát.
– Nem fontos, professzor úr. Jöjjön, igyunk egy kávét! – mondta, és belekarolt.


Megvárta, míg nővérén, a férjén és a gyerekeken kívül mindenki távozik. Mikor az utolsó kocsi is kigurult a bekötőúton, hozzáfogtak takarítani, de a kimerültség hamar a nappali díványára vonzotta őket. Samanta elküldte a gyerekeket aludni. Hármasban ücsörögtek, whiskyt ittak, és a testvérek régi történeteket meséltek apjukról Samanta férjének, aki álmos mosollyal a képén hallgatta a két nőt.
Később Sue felállt, és egyenesen apja dolgozószobájába ment, ahol immár katonás rendben állt minden az íróasztalon és a polcokon. A Bach-gépet a halotti tor idejére az asztalfiókok mögötti páncélszekrénybe zárta, s most elővette. A talapzat alján elfordította a kapcsolót, és a szerkezet itt-ott világítani kezdett.
– Jó estét, Bach – mondta Sue. Választ nem várt, mert a gép még nem volt rákötve a hanglejátszóra. A lány optikai kábelt és audio egységet dugott a csatlakozóiba. Aztán az egészet áthelyezte egy nagy tálcára. Vigyázott, hogy a kábelek ne húzódjanak ki.
A szerkezet továbbra is hallgatott, de most már megszólalhatott volna, ha akar.
Sue levitte a teraszra. Odakint nagyon hideg volt, arcát csípte a csontig hatoló, decemberi szél, ezért beszaladt kabátért. Mire visszatért, a szúnyoghálón keresztül látta, hogy a szerkezet körbepásztáz optikai keresőjével. Gépszeme Sue-ra meredt, mikor a lány kilépett az ajtón, de továbbra sem szólalt meg.
– Nincs mit mondanod, igaz? – kérdezte tőle Sue. – Soha nem is volt.
Megragadta a gépezetet, úgy ölelte magához, mint egy csecsemőt, és elindult vele a tó felé; messziről látta, hogy még nem fagyott be.