A diktatúrák, zsarnokságok gonoszságára és elvetendőségére számtalan intő példát találni a művészetben, az irodalomban tipikusan ilyenek a disztópiák, a „szép új világok” ábrázolásai, melyekben mindig figyel a Nagy Testvér. A szerelem mellett a szabadság(vágy) is örökzöld téma, bármely történelmi korszakot szemléljünk. Mindig aktuális volt, van és lesz, talán mert olyan tünékeny és nehéz megtartani.
Az SFmagot rendszeresen követő olvasóinknak talán már feltűnt, hogy időről időre közlünk ismertetőket különféle, híres és kevésbé ismert disztópiákról, melyek (nem is oly) képzeletbeli helyszíneken és időben ábrázolják azt, ami a történelem során – nyilván nem pontosan ugyanúgy, de lényegében – időről időre alakot ölt, 2012 februárját pedig a tematika bemutatásának szenteljük. Úgy gondoltuk, mindehhez szükséges és érdekes adalék lehet a XX. század képzőművészetében és építészetében jelentkező propagandahatású, sajátos formanyelvű totalitárius művészet bemutatása.
A totalitárius művészet a rendszer tökéletes lenyomata. Grandiózus és uniformizált
A zsarnokság tulajdonsága, hogy rátelepszik az emberek mindennapjaira, nem csak azt akarja meghatározni, miről beszélhetnek, de azt is, miről és hogyan gondolkodhatnak. Tehát lényegében az is éppúgy a diktatúra áldozata és célszemélye, aki egyfajta passzív gondolati ellenállást tanúsít. Az egyén idővel egyre nehezebben vonja ki magát a hatás alól – kikapcsolhatja a tévét, vagy más, információt rázúdító készüléket, félrekaphatja a fejét a szlogenek elől, azonban a grandiózus tervekkel előálló, igazi zsarnokság minden fronton támadja az emberi lelket.
Már volt szó róla, hogy érzékszerveink közül legnagyobb arányban a szemünket használjuk. A diktatórikus rendszer építői is ugyanúgy tudják ezt. Cikksorozatunkban annak járunk utána, hogyan viszonyult a modern művészeti irányzatokhoz a világ két legismertebb, legtöbbször említett zsarnoki rendszere, a nemzetiszocialista és a kommunista rezsim.
Vera Muhina: Munkás és kolhozparasztnő
Talán az első és leglényegesebb megállapítás, amit tehetünk, hogy éppen a művészet lényege veszik el: a totalitárius művészetfelfogásban nincs helye az egyéniségnek, eredetiségnek és önálló gondolatnak, „dekadenciának”, eltérő véleménynek, szokatlan ábrázolásmódnak vagy témaválasztásnak. Minden ugyanarról kell, hogy szóljon: a vezér, a központi hatalom dicsőítéséről. A művészet, bár lázadásra hajlamos(ít), végső soron olyan, mint az alkotók. Vannak, akik utolsó vérükig harcolnak az elnyomás ellen, vannak, akik passzívan hallgatnak (vagy elhallgattatják őket), és vannak, akik behódolnak, sőt, akár elhivatottság is kialakul bennük „az őket etető kéz iránt”. Vera Muhina a XX. század elején Franciaországban és Olaszországban járt, tanulmányozta a reneszánsz művészet emlékeit, mégis a szocialista realizmus úttörőjeként lett ismert. Talán egyfajta negyedik utat képvisel a zseniális Jakov Csernyikov építész, akit hol félreállított Sztálin, hol őrülten rajongott rendkívüli épülettervei láttán és a kegyeibe fogadta őt (mindkét eshetőség igen veszélyes lehetett) – Csernyikovról a harmadik részben írunk részletesebben.
A diktatúrák velejárója, hogy a hatalomnak nincs humorérzéke, minden kritikát, jelentkezzen bármilyen formában, lesöpör az asztalról, nem riadva vissza a véres eszközöktől sem. A művészet minden korban alkalmas a való jellem felfedésére – elég a portréfestészet nagyjaira gondolni –, ám az a művész, aki Sztálin, Hitler vagy Mussolini valódi személyiségét, lelkét akarta volna ábrázolni, nem pedig a mázat, alighanem az életével játszott volna.
Hitlernél csak Mussolini tűnik elszántabbnak, Sztálin pedig mint a nép jóságos tanítója, beszédet mond
A vezérek portréi szükségképpen őszintétlenek, pozőr, beállított munkák; mondhatni egy kaptafára készülnek. Semmiféle gúny, kritika, irónia nem jelenhet meg a képen, az arcok merevek, hidegek, érzelemmentesek, vagy ha mégsem, akkor ők a nép barátai és tanítómesterei, megszemlélik a termést, csókot lehelnek a gyermekek homlokára, vagy elvegyülnek a majális forgatagában.
Felvonulás Münchenben, Moszkvában, és manapság Észak-Koreában. Félünk, ezért fitogtatunk, nem bízva a véletlenre az elrettentést
Ironikus, hogy a 20. század első felében szemben álló, örök időkre ható eseményeket elindító két diktatórikus rendszer végső soron több közös vonással bír, mint eltérővel. Ez nem csak az emberek, egyes népcsoportok vagy más okból nem kívánatos személyek szervezett irtásában, az erőfitogtatásban, a saját népükkel szemben alkalmazott módszereikben, de a művészetfelfogásukban is tetten érhető.
A művészet, mint az emberek érzékeire ható jelenség, rövidesen a hatalom eszközévé vált. Mint minden területre, a diktatúra erre is rátette a kezét, és amit nem lehetett/nem kellett megsemmisíteni, azt a maga képére formálta.
Háromrészes cikksorozatunk következő részében a totalitárius festészet és szobrászat területére teszünk kitérőt, a harmadik, befejező részben pedig az építészettel ismerkedünk majd meg dióhéjban, sok érdekes linkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése