Alapvetően nem követem a filmes előzeteseket, és ha moziban járok, az aktuálisan nézett film előtti trailerek is rendszerint kihullanak a fejemből azzal a címkével, hogy „na, ezt sem nézem meg” (vagy azért, mert a trailer alapján is látszik, hogy iszonyú gagyi, vagy mert az előzetesben tulajdonképpen elmesélték az egész filmet). A Feledésé azonban más volt. Ez az, gondoltam én, talán végre megint egy olyan SF filmet kapunk, mint az Eredet, vagy mondjuk a Különvélemény filmes változata…
Tom Cruise legújabb posztapokaliptikus filmje (ezúttal elkésett a teljes világmegmentéssel) azonban nem fogott meg annyira, mint az említett két másik mozi. Sőt. Ha tömören akarnám összefoglalni, azt mondanám: a Feledés nem volt rossz – de jó sem.
Az alaphelyzet lényege, hogy az emberek pürrhoszi győzelmet arattak a Földet megtámadó idegen faj fölött, ám a bolygó alapvetően radioaktívvá vált, ezért az emberiség kénytelen volt elhagyni a bolygót. Az óceán vizét összegyűjtendő óriási gépezeteket hagytak hátra, amelyeket meg kell védeni a dögevők még élő, agresszív példányai ellen. Ez Jack Harper és társa, Victoria Olsen feladata. Már nincs sok hátra a küldetésből, aztán ők is mehetnek az emberiség után a külső Naprendszerbe, a Szaturnusz egyik holdjára, a Titánra. Harper azonban kötődik a bolygóhoz, még egy titkos házikója is van egyfajta idilli montanai tájban, ahová a régi Föld emléktárgyait gyűjti (pl. könyveket).
A kezdés pofonegyszerű, néhány mondatban eligazítják a nézőt a történteket illetően (miként aDűne elején), eközben a kamera elsuhan a táj felett. A hangulat, a képi világ, Jack és Vica (Tom Cruise, Andrea Riseborough) futurisztikus villája, a szétlőtt Hold az égen mind remekbe szabott – de az idő előrehaladtával már nem elég. A posztapokaliptikus tájban fel-feltünedezik néhány emblematikus Egyesült Államokbeli helyszín (ha ki is tekintettek volna a nagy Amerika-központúságból, feltehetően akkor sem jártunk volna jobban, ilyenkor általában a ledőlt Eiffel-toronyig jutnak el), miközben a főszereplőben fel-feltörő emlékek megalapozzák az orosz származású űrhajós, Julia (Olga Kurylenko) megérkezését a történetbe.
Kurylenko szerepe azonban semmit sem tartogatott, lényegében ő a főhősnek ígért nő, akit meg lehet menteni, és aki jobbára bociszemmel nézi az eseményeket. Mindenben ellentéte – színészi játék szempontjából is – Andrea Riseborough-nak. A megmaradt emberiség képviselői is csupán statiszták, van bölcs vezérük (Morgan Freeman), meg egy lázadó, ifjabb, ámde tehetséges parancsnokuk (Nikolaj Coster-Waldau). A két férfi és a Jack közötti lehetséges konfliktus azonban nem mélyül el (a bölcs fővezér bízik Jackben, míg a parancsnok nem).
A film második felében mind többet lehetett kitalálni, ezzel párhuzamosan veszett el a kezdeti feszültség. A Feledés végigjárta a szokásos dramaturgiai lépcsőfokokat: a főszereplő választás elé kerül, felborul addigi világa, aztán persze (különösebb hezitálás nélkül) a helyes út mellett dönt. A végén igazából csak két dolog tetszett: a fekete dobozban rejlő igazság felfedése, és az emberek búvóhelyén, a mélyben összehordott, még ép kultúrkincsek felvillantása.
A Feledés alapötlete számos filmből merít, kezdve azzal, ahogy Tom Cruise a Mission Impossible-ből szerzett rutinjával ereszkedik alá egy drótkötélen. Elmaradhatatlan az emléktörlés miatti, már-már szappanoperás amnézia; vörössel villog a radioaktív tiltott zóna; akad benne kötelező romantikus szál (ami aztán a végén indokolatlan giccsbe hajlik, teljesen áthúzva a tragikus, ámde felemelőbb véget).
Aztán van benne szuperintelligens idegen lény, droidekák (csak itt az a különbség, hogy drónnak hívják őket, és nem gurulnak, hanem repülnek), némi Mátrix-nyúlás a klónokkal. Arra sem vették a fáradtságot, hogy a dögevők egyediséget kapjanak: ők is újrafelhasználtak, mint a többi ötlet (eszünkbe juthatnak pl. a buckalakók, vagy aFirefly fosztogatói).
Aztán amikor lepereg az utolsó filmkocka is, és igazán elmerengünk az ötleten, a valós háttéren, arra is rájövünk, hogy az egész alapjaiban recseg-ropog. Hollywood nem tért vissza az igazi sci-fi történetmeséléshez, ami a Feledést kultfilmmé avathatta volna – ehhez a még oly lenyűgöző képi világ nem elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése