A cél szentesíti az eszközt - OSC: Végjáték

 „Ender Wiggin nem gyilkos. Csak győztes.”

Azt hiszem, a Végjáték tipikusan az a könyv, amit tizenévesen kellett volna olvasnom, ha akkoriban egyáltalán tudtam volna a létezéséről. Ugyanis emiatt valahol meg tudom érteni, miért tetszik ez a könyv sokaknak (ki ne élte volna át az elnyomás valamilyen formáját iskolás korában?). Nem tudom, ha most nem előszörre, hanem újra olvastam volna Orson Scott Card hihetetlenül túlmagasztalt regényét, akkor is csak a kíváncsiság miatt nem tettem volna le idő előtt, hogy bizonyos, addig fel nem tűnt furcsaságokat OSC miként fog majd a helyükre tenni? Nem tudom azt sem, hogy a könyv legjobb esetben is zavaros üzenetét ugyanígy kínosnak találnám?

Mielőtt belevágnék, egy figyelmeztetés: aki még nem olvasta a Végjátékot, de szeretné, engedve különösen a felhajtásnak, ami körül veszi, ne olvassa tovább ezt az ismertetőt, mert tele lesz poéngyilokkal. Kérdéseket feltenni ugyanis másképp nem lehet.

Lényegében két nagy vetülete van a problémáknak. Az egyik a logikai bukfencek garmada, a másik a kétségtelenül rafináltan tálalt morális üzenet meglehetős kétes volta.

Kezdjük azzal, hogy az egész háttérvilág egy hatalmas, unalmas sablon: a(z első pillantásra) gonosz idegenektől fenyegetett, és a még mindig egyfajta „második hidegháborús” szakadásban lévő emberiség összefog, mert csak így menekülhet meg a totális pusztulástól. Nem tudom, ’85-ben ez újszerű volt-e, a regény ettől még lehetne jó (ma is), mondják, mert nem ez a lényeg (ezt is teljesen el tudom fogadni), hanem a „szépirodalmi igényű és mélységű” lélekábrázolás, és hogy mindezt egy különleges nézőpontból, gyerek(ek) szemszögéből látjuk.

Nos, egyfelől szépirodalmi igényűnek a sokszor tőmondatokból álló szöveget nem nevezném (a fordítás egyébként jónak tűnt, az NF előtt volt csak eshetőleges a névelő használata, Valentine meg egyszer átkeresztelődött Valerie-re), másrészt a regényt végigolvasva sem értem, Card kezdéskor miért hat éves (!) szereplőt választott pl. tizenkét éves helyett (aki leheletnyivel hihetőbb zseni lett volna). Hat évből elmegy kb. két év a csecsemőkorral (nincs is rá utalás, hogy Endernél nem így lett volna, mint bármely gyerek esetében), marad kb. négy év „eszmélet”. Ez pedig olyan rövid idő, hogy Ender nem láthatott annyit a világból, hogy egyáltalán tudatosodjon benne egy-egy bonyolult emberi játszma háttere, amihez hosszú évek tapasztalása szükséges. A főszereplő mégis úgy beszél és cselekszik, mint egy miniatűr felnőtt; egyetlen pillanatig sem tudtam kisgyereknek elképzelni.

„…jelképe vagy a szégyennek is, mert minden lépéseddel megzavarod az igyekezetüket, amellyel be akarnak olvadni a normális, törvénytisztelő társadalomba. (…)

– Akkor hát a szüleim szeretnek, és nem szeretnek?

– Szeretnek. A kérdés az, akarnak-e. A jelenléted ebben a házban állandó törést jelent. A feszültség forrását. Érted?

– Nem én okozom a feszültséget.

– Ender, nem az okozza, amit csinálsz. Hanem a létezésed. A bátyád gyűlöl, mert élő bizonyítéka vagy annak, hogy nem elég jó. A szüleid neheztelnek rád a múltjuk miatt, amelytől igyekeznek megszökni.”

Innentől fogva az összes stratégiai meglátás, valamely csoportban az Ender által elfoglalt pozíció kielemzése is csak önmagában, „kiragadva” volt szórakoztató és elmés. Gondolatban mihelyst „visszahelyeztem” a regény valóságába, miszerint itt hat-nyolc-tíz-tizennégy éves gyerekek eszmefuttatásaiba látunk bele, hiteltelenné vált.

Eközben pedig a tanárok (és felettesek) közt zajló beszélgetések is egysíkúvá váltak, állandóan oda lyukadtak ki, hogy milyen szemetek ők, ezt teszik szegény gyerekekkel, de hát muszáj, mert az emberiség megmentése a cél, de akkor is, milyen nagy szemétség ez, csak hát a csótányok elpusztítanak minket, de jaj, szegény gyerekek…

Mire nagy nehezen túltettem magam ezeken az apróságokon, rögtön jött az, hogy nem értettem, miért fecsérelik az időt lőfegyveres-rohamosztagosdira súlytalanságban, ha valójában számítógép mögött ücsörgő, onnan személytelenül irányító flottaparancsnokot keresnek. És mivel e kérdésre választ nem kaptam a regényben, innentől azt sem értem, e feladatra miért kizárólag Ender, egy csodagyerek volt alkalmas, míg egy tehetséges felnőtt miért nem?

A könyv elején Graff ezredes kijelenti, hogy a törzsfejlődés a nők ellen dolgozik, ezért nincs belőlük sok a katonai akadémián. Elfogadható érv, ha a puszta fizikai erőre alapozzuk a kiképzést, és majdan a bevetést. Csakhogy egyrészt 6-10 éves, eltérő nemű gyermekek között nem feltétlenül van kirívóan nagy fizikai erőkülönbség, másrészt, mivel a végén kiderül, hogy a parancsnokolás számítógép mögött ülve fog zajlani, tehát észjátékról és „egérkattintgatásról” van szó, a törzsfejlődés évezredei hirtelen nem is dolgoznak a nők ellen. Kivéve, ha valaki úgy gondolja, a nők szükségképpen csekélyebb intellektussal rendelkeznek a férfiakhoz képest. Nem feltételezem Cardról, hogy ezt az álláspontot osztaná, hiszen Ender nővére is zseni, az akadémiát elvégezte egy Petra nevű lány, aki később is előkerül… de ez így ebben a formában értelmetlen.

Felfoghatatlan számomra az is, hogy a katonaiskolában miért nem tanítják azt a bizonyos csatát, amikor Mazer Rackham legyőzte a csótányokat. Sőt, mi több, titkosították azt! Mennyivel járnának előrébb, ha éppen a legnagyobb győzelmüket elemezték volna oda-vissza, tanították volna a nebulóknak, vitáznának róla… Csakhogy az író el akarta odázni a csótányok „társadalmi” felépítésére vonatkozó információ közlését, mindezt azzal magyarázva, hogy Mazerrel nem értett egyet minden tudós. Azt gondolnám, egy katonai kiképzésben éppen az ellentétes álláspontok ütköztetéséből lehetne és kellene kiindulni a jövőbeli stratégia kidolgozásakor, egyébként az írónak valami nyomósabb (hihető) érvet kellett volna kitalálnia, hogy miért nem így tesznek ebben a fiktív jövőben.

Aztán ott az a „szupermárió” játék. Még a tanárok is csak találgatnak, miért tesz bizonyos dolgokat a program (amivel nem mellesleg akár bele is rondíthat a kiképzésbe). Érthetetlen, miért nem tartják ezt kézben, miért hagyják, hogy a program önállósítsa magát? Vagy amikor a győzelem után Graffék győzködik a holt fáradt Endert, hogy gyorsan meneküljenek a bázisról, mert az oroszok rajtuk ütnek. Egy tíz éves, a kimerültségtől éppen öntudatlanságba hulló gyereket senki sem képes ölbe kapni, és szaladni vele a legközelebbi kompig? Vagy amikor a csapatmozgásokra Peter abból következtetett, hogy elemezte az orosz személyszállító vonatok menetrendjének megváltozását, ami fent volt a neten. Ender pedig a csótányvilágok benépesítésekor a magtárak meglétéből következtet arra, hogy hideg tél várható. Persze ez így kétség kívül költőibb, mint a gondolatfürkész monitorok és az uralt gravitációs mezők korszakában alap földrajztudás és meteorológiai letapogatás révén már jóval előbb, pl. orbitális pályáról megállapítani, hová érdemes egyáltalán landolni…

De miért jó ez a regény mégis (feltéve, hogy nem várunk logikát és hitelességet egy logikusnak és hitelesnek szánt SF regénytől)? Vannak benne szép és fontos gondolatok, mondták. Mint például: ahhoz, hogy megmentsd az emberiséget, rettenetes gyilkossá kell válnod; de cseppet se aggódj, mert a végén nem hogy morálisan is felmentést kapsz, de egyenesen te vagy az áldozat, nem pedig az, akivel te végzel.

„…egyetlen igazi hatalom létezik, a kínzás, az ölés, a pusztítás hatalma, mert ha nem vagy képes ölni, akkor örökre alá leszel rendelve azoknak, akik képesek, és semmi és senki nem ment meg.”

Csúnya, kiragadott idézet ez az ököljog lényegéről, de csak azt hisszük, hogy Card éppen ennek kritikáját tárja elénk. Nem. Szerintem szó sincs róla, ellenben, ha nem is feltételezem OSC-ről, hogy ő ezt tényleg így gondolja, és nem feltételezem, hogy valójában minden egyes sorával arra igyekszik rávenni az olvasót, hogy ezt teljes mértékben, kritikátlanul elfogadjuk, az üzenet minimum átgondolatlan és zavaros. Túl sok momentum támasztja alá azt, hogy valójában e kiragadott mondat a Végjáték üzenete. Egész végig, fokozatról fokozatra ezt sulykolja belénk (Enderbe): a cél az emberiség megmentése, mert másként a csótányok törölnek el minket végleg, vagyis jogos védelem (és háborús szükségszerűség) révén felmentést kapunk. Meglehet, legyőztük őket egyszer (ahogy Ender is ártalmatlanította Stilsont, Bonzót), de nem lehet „félig” elintézni valamit, teljesen kell, vagyis: jogos védelem címén felmentést kapunk akkor is, ha durván túllépjük a saját magunk megvédéséhez szükséges kereteket (úgy rúgj bele a földön fekvőbe, hogy többé fel se keljen, mert ez a túlélés záloga). Mindehhez természetesen arra a szilárd meggyőződésre van szükségünk, hogy az ellenfél csak és kizárólag végezni akart velünk, köztes lehetőség nincs.

Ha tehát Stilson és Bonzo brutális megölését követően – amely tettektől OSC ügyesen eltávolítja a főszereplőt (és az olvasót!) oly módon, hogy nem köti rögtön az orrunkra a két fiú halálát – még mindig azt szeretnénk hinni, hogy Card éppen ennek az ellenkezőjét próbálja beadni nekünk, akkor jusson eszünkbe, hogy a hadbíróság is felmenti a tanárokat (Graffot). Ennek oka az volt, hogy a vád nem bizonyította be(!), Ender e brutális kiképzés nélkül is megnyerte volna a háborút, tehát mindenki helyesen cselekedett, megmenekültünk.

Az egész kártyavár tehát azon a feltételezésen (általánosításon) alapszik, hogy a legyőzött, de életben hagyott ellenség újból támadni fog, ezért nincs helye könyörületnek, sem békülésnek, sem esetleges kommunikációnak, ezeket még csak meg sem említik a regényben, lehetőségként egyszerűen fel sem merülnek. Majd a hadbíróság felmenti Graffot annak vádja alól, hogy lelki nyomorékká tett számtalan kisgyermeket úgy, hogy e felmentés is puszta feltételezésen alapul, miközben teljes mértékben magáévá teszi a cél szentesíti az eszközt elvét (ami rafináltan nincs így kimondva a könyvben). Azt gondolom, ha OSC kritizálni akarta volna az ököljogot, akkor nem mentette volna fel Graffot (és nem ismételné meg vele kapcsolatban újra, hogy mindez a háború parancsa volt, és most a jól megérdemelt szabadságát tölthetné, ha nem nevezték volna ki gyarmatügyi miniszternek). Belement volna abba a témába, hogy miért nem merült fel senkiben a genocídium vádja, Endert – a sokszorosan felmentett Endert – leszámítva (mert hát sajnáljuk, sajnáljuk, de “nem tehetett mást”, ezért ő az áldozat).

Különben is, a csótányokról ezt érdemes tudni: „Magunkkal vihetjük azt, amit az ő világaik sohasem ismertek: városokat olyan emberekkel, akiknek magánélete van, akik a saját indokaik alapján gyűlölik és szeretik egymást. Az összes csótányvilágban mindig csak egy mesét lehetett mesélni; ha mi ott leszünk, a világ megtelik mesékkel, és naponta rögtönözhetjük a befejezést.” – mondja ezt Valentine, a szelíd, megértő, pozitív, öccséhez hasonlóan hiperintelligens szereplő, vagyis: Orson Scott Card szócsöve.

Akkor, ott, a végső stációnál, a számítógép előtt ülve Ender nem tudta (miközben mi már sejthetjük – ennyit a fordulatokról), hogy ez most nem gyakorlat, hanem maga a bevetés. Ez a „tudatlanság” továbbá arra is jó, hogy közben a gyerek fejében ne járjon az, hogy emberi életekről dönt (ha egyszer a csótányokon nem moralizálna). A katonáknak azonban, mint megtudjuk, ez volt a dolguk, tehát Ender emiatt se érezze magát „rosszul”, amúgy is csak egy gyerek vagy és a felelősség a miénk, felnőtteké, rágja szánkba Rackham (és itt megismétlem, a felnőtteket felmenti a hadbíróság). Ugyanő figyelmezteti a fiút, a bolygó ellen bevetni a fegyvert már más kérdés, mint a hajók ellen(!): „Ender, a csótányok egyik inváziónál sem támadták meg szándékosan a civil lakosságot. Te döntöd el, bölcs dolog-e olyan stratégiát alkalmazni, amely megtorlást von maga után.”

Rendkívül ügyes írói manipuláció ez is, csak az vele a gond, hogy Ender Wiggin éppen erre készült, erre tették fel az egész életét, ezt tanították neki kezdettől fogva, hogy egy nap a gombot tényleg. Pontosan. Ugyanígy. Megnyomja. Civil lakosság ide vagy oda. Innentől fogva mit számít, hogy azt hitte, nem éles bevetésen vesz részt?

Plusz „drámai hatás” a végén, hogy valójában nem volt ok kiirtani a csótányokat (felfoghatatlan, hogy évtizedek alatt miért nem jöttek rá erre a tudós elmék, avagy a kommunikáció, mint opció teljes mellőzése…). A végén kiderül: a csótányok már nem támadtak volna, és eredetileg sem gonosz hódítási, fajirtási szándékkal keveredtek konfliktusba az emberiséggel (hiszen évtizedek teltek el az előző invázió óta). De semmi baj, Ender Wiggin, semmi baj, kedves olvasó, mert egy egész hangyaboly kiirtása nem számít, hiszen ha csak egyetlen gubót is találunk (találunk), abból az egész faj reprodukálhatja majd magát (feltételezem, a következő regényekben, akár Ender Wiggin segítségével). És ez meg kb. olyan, mintha mindez meg sem történt volna, OSC akár fel is ébreszthette volna Endert a végén, hogy csak rosszat álmodott.

Orson Scott Card: Végjáték

4.400 Ft.

Dáin Kiadó, 2011.

Fordította: Bihari György