Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Még csak ismerkedem Le Guin Szigetvilág-történeteivel, de mondhatom, az önállóan is olvasható regény-„ciklus” első darabja, A Szigetvilág varázslója magával ragadott.

A Szigetvilág varázslója, Atuan sírjai, A legtávolibb part, Tehanu – egy kötetben a Szukits Kiadó gondozásában is elérhető, én azonban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában megjelent 1989-es kiadást forgattam. (A regény eredetileg 1968-ban jelent meg.)

A '89-es magyar kiadás nem túl vonzó borítója

Az első regény főszereplője Karvaly/Kóbor, akinek felnőtté és varázslóvá válását követjük nyomon. Egy szegény, isten háta mögötti faluból indul útjára, elszegődik egy varázsló mellé, aki tehetségesnek, kiválasztottnak látja a gyermeket. Karvaly/Kóbor azonban itt sem tud sokáig megmaradni: többre és többre vágyik. A varázslóiskolában aztán barátokra és ellenfelekre lel, nyughatatlansága pedig egész életére kiható bajba sodorja. Onnantól fogva, hogy az árnyat elszabadítja, az ifjú varázslótanonc élete versenyfutássá válik.

Első látásra tulajdonképpen nincs ebben az ötletben semmi eget rengető, a cselekmény alapvetően kiszámítható, nem tartogat nagy fordulatokat a high fantasy-n edződött olvasónak. A főszereplő az elején még csak szimpatikus sem volt nekem, egy éretlen kölyök, aki sorra köv el hibákat, nem becsüli meg magát, de aztán szép lassan azonosul vele az olvasó. Kinek nincsenek életre szóló rossz döntései? Legfeljebb nem ismerjük be. Karvaly/Kóbor menekül saját maga elől, ám egy idő után nincs választásunk: szembe kell fordulunk nyomasztó problémáinkkal, amik elől valójában hiába futunk, akár egy életen át.

A történet és az alap mozgatórugók tehát nem túl csavarosak, és bár csatajelenetekben nincs hiány, monumentalitást senki ne várjon. A háttér – a Szigetvilág maga – gazdagon és szépen összerakott; szokatlan, mert nem egy nagy, fiktív kontinens, ahol a hősök kedvükre csatangolhatnak, hanem számtalan, kisebb-nagyobb sziget, és a nyílt tenger félelmetes távlata tárul elénk. Minden sziget más, és a főszereplővel magunk is utazást teszünk, valóságos útleírást kapunk az érzékletesen író Le Guintől. Sok apró ötlet is nagyon tetszett, pl. valakinek a valódi nevét ismerni azt jelenti, hatalmat szerezni felette, és így alakul ki ebből a legmélyebb bizalom jele; tetszett sok jelenet is, pl. a sárkány legyőzése.

A térképekre nekem igazából nem volt szükségem, érdekesség, hogy ebben a kiadásban nem a kiadvány elején vagy végén van csak térkép, de attól függően, hová vetődik a szereplő, ott fűzték le a megfelelő részt.

Le Guin ráérősen, mégis összefogottan, lényegre törően fonja a cselekményt. Inkább leírás, semmint párbeszéd, inkább mesélés, mint jelenet jellemzi az írónő stílusát. Ma már a „trend” határozottan a filmszerűség és a „féltéglák” felé billen (lásd. Martin, Erikson, Jordan), a ’70-es, ’80-as években azonban az ilyen rövidebb „kamaradarabok” voltak divatban. És igen: elolvasva azt kell mondjam, van, lesz létjogosultsága ezeknek a rövidebben, „ésszerűbben” megírt történeteknek is. Az elején még vártam volna, hogy bizonyos dolgokat jeleneten keresztül ábrázoljon az író, de a történet és a szereplő ezek nélkül is „működött”.

Le Guin tehát nem veszik el a részletekben, és a tanulságot sem nyomja le az olvasó torkán. Arra pedig kíváncsi vagyok, mikor fordul a mai trend, mikor térnek vissza a fantasy és sci-fi szerzők újra a „meséléshez”.