A Tudós már-már életveszélyesen hajolt ki a több ezer méteres mélység fölé; nem mintha sokkal közelebb kerülhetett volna a szemközti, meredek és tökéletesen sima sziklafalhoz, meg az abba vésett alakzatokhoz. Még azelőtt be akarta fejezni a fotózást, hogy a nap eltűnt volna a csipkés hegyek mögött, sötétségbe borítva a kanyont. Hosszú hónapokat várt, míg végre kedvezőbbre fordult az időjárás, és feljöhetett lebegőn; az állandó, erős szél könnyen a szikláknak vághatta volna a kicsiny járművet, melyet az egyik helybéli vezetett.
– Közelebb nem mehetnénk? – kérdezte az indiánt.
– Nem – felelte a férfi kifejezéstelen arccal.
A Tudós hamarosan visszaült mellé, az ablakok a helyükre csúsztak. Néhány pillanat múltán kellemes meleg töltötte be az utasteret, s csak ekkor döbbent rá, mennyire átfagyott.
Hozzátett egy-két mondatot jegyzeteihez, majd elővette utolsó szendvicsét. Evés közben felnézett, megnyalta szája szélét, és elgondolkodva bámulta a stilizált emberalakokat, a látszólag értelmetlen kuszaságban egymást keresztező csíkokat. A vonalak a retinájába égtek az egész napos munka során, akkor is élesen maga előtt látta őket, ha behunyta a szemét.
– Fantasztikus! – ámuldozott. – El sem tudom képzelni, hogy készítették… Több, mint négyezer méter magasan vagyunk!
– Ősök csónakban jönni ide. Azokban állva készíteni. Víz apadni. Lassan. Ők is haladni lentebb – mondta az indián.
– Ismerem ezt az elméletet.
– Nem elmélet. Ez lenni igazság.
A Tudós önkéntelenül is elmosolyodott. Mit tudhat ez a bennszülött a tudomány álláspontjáról?
– Ha ezt a helyet óceán borította volna – magyarázta kioktató hangon –, annak nyoma kellene, hogy legyen. Tengeri üledéket találtunk volna, abból a korból, amelyből ezek a rajzok származnak. – Fejével a szemközti sziklafal felé intett.
A nap lebukott a hegyek mögött, sötétségbe borítva a völgyet. A bennszülött gépies mozdulattal elfordította a kormányt, elindultak visszafelé, a táborhelyre.
– Minden népnek lenni özönvíz történet – közölte kisvártatva az indián.
A Tudós lenyelte az utolsó falatot is. A férfi közben folytatta:
– Fehér ember gondolkozni mostban. Indiánok gondolkozni múltban és jövőben. Noé úgy gondolkodni, mint indián.
– Maga ismeri az ószövetségi történetet?
– Fehér ember tűzzel és vassal tanítani nekünk.
Erre sokáig csönd telepedett rájuk. A Tudós végül elmosolyodott és megszólalt:
– Miért hozta fel Noét? Úgy gondolja, ideje újabb bárkát építeni? Jön az özönvíz?
Az indián nem fordult felé, a csipkés hegyormok közt föltámadt a szél, és időnként korrigálnia kellett, ha a kicsiny lebegőt hátára vette a légáramlás.
– Olvasni jelképek! – mondta a bennszülött hangosabban. – Nem gondol özönvízre. Nem gondol bárka.
– Nem értem – csóválta a fejét a Tudós. Mindig rádöbbenek, futott át az agyán, milyen nehéz egyszerű elmékkel vitázni.
Az indián zavartalanul folytatta:
– Noénak megígérni Isten, nem lenni több özönvíz. De nem ígérni, hogy más nem lenni majd. Noé bárkája hogy nevezni ma?
– Mire akar kilyukadni?
Az indián egy pillanatra – a Tudós legnagyobb rémületére – mindkét kezével eleresztette a kormányt, és az ég felé emelte őket; a lebegő kibillent egyensúlyából, aztán visszazökkent, mikor a férfi újra magához ragadta az irányítást.
– Noé minden élőből vinni fel hajójára. Elraktározni őket. Megőrizni őket. Érteni már?
A Tudós összevonta szemöldökét.
– Génbankok? A génbankokra gondol? Mint Noé modern bárkái? Hiszen már építettünk! Nem is egyet – közölte, és rándított egyet a vállán. – E kornak is megvan a maga Noéja. Nem is egy. Még ha nem is globális özönvíz fenyeget.
Az indián mélyebbre kormányozta a lebegőt. A távolban már eléjük tárult a messzire nyúló, kietlen síkság. A Tudós emlékezett rá, hogy évtizedekkel korábban, amikor először járt itt, ilyenkor nyár vége felé a vetések, aratásra váró mezők sárga, vörös és élénkzöld négyzetei borították a tájat, amíg csak a szem ellátott. Akkor még elkülöníthetők voltak az évszakok.
– Sok bárkára lenni szükség – hallotta az indián tompának tűnő, távoli hangját, mely kiszakította merengéséből.
– Sajnos lehetetlen minden élőlény génállományát megőrizni. De minden tőlünk telhetőt megteszünk.
Az indián pár másodpercig a Tudós arcát fürkészte. Ő idegesen figyelte, ahogy egyre jobban közeledtek egy kiálló sziklatömbhöz, aztán a férfi még idejében, finoman igazított az irányon.
– Noé özönvize leapadni. De özönvíz, mienk özönvíz, sosem múlni el. Örökké tartani. Érteni? – Kézfejével kört rajzolt a levegőbe. A jármű alig észrevehetően megbillent. – Nagy bárkák kell építeni. Lakni. Élni és meghalni. Nem csak átmenteni gének mostból jövőbe. Magunkat kell átmenteni. Mert ezután mindig most lesz.
– Ez lehetetlen – suttogta a Tudós, és előre nézett, ki az ablakon. Az égbolton úszó felhőket rőtre festette a horizont mögött eltűnt napkorong.
– A folyamat megállíthatatlan? Ezt akarja mondani? – kérdezte aztán. – Nekünk is bealkonyult, mint ennek a napnak?
Az indián rápillantott, de nem szólt egy szót sem. A Tudós hálás volt neki, hogy nem jött a már sokszor hallott „fehér ember tehetni róla” szöveggel. Markában gombóccá gyűrődött a fólia, amelyben a szendvicsét hozta.
– Közelebb nem mehetnénk? – kérdezte az indiánt.
– Nem – felelte a férfi kifejezéstelen arccal.
A Tudós hamarosan visszaült mellé, az ablakok a helyükre csúsztak. Néhány pillanat múltán kellemes meleg töltötte be az utasteret, s csak ekkor döbbent rá, mennyire átfagyott.
Hozzátett egy-két mondatot jegyzeteihez, majd elővette utolsó szendvicsét. Evés közben felnézett, megnyalta szája szélét, és elgondolkodva bámulta a stilizált emberalakokat, a látszólag értelmetlen kuszaságban egymást keresztező csíkokat. A vonalak a retinájába égtek az egész napos munka során, akkor is élesen maga előtt látta őket, ha behunyta a szemét.
– Fantasztikus! – ámuldozott. – El sem tudom képzelni, hogy készítették… Több, mint négyezer méter magasan vagyunk!
– Ősök csónakban jönni ide. Azokban állva készíteni. Víz apadni. Lassan. Ők is haladni lentebb – mondta az indián.
– Ismerem ezt az elméletet.
– Nem elmélet. Ez lenni igazság.
A Tudós önkéntelenül is elmosolyodott. Mit tudhat ez a bennszülött a tudomány álláspontjáról?
– Ha ezt a helyet óceán borította volna – magyarázta kioktató hangon –, annak nyoma kellene, hogy legyen. Tengeri üledéket találtunk volna, abból a korból, amelyből ezek a rajzok származnak. – Fejével a szemközti sziklafal felé intett.
A nap lebukott a hegyek mögött, sötétségbe borítva a völgyet. A bennszülött gépies mozdulattal elfordította a kormányt, elindultak visszafelé, a táborhelyre.
– Minden népnek lenni özönvíz történet – közölte kisvártatva az indián.
A Tudós lenyelte az utolsó falatot is. A férfi közben folytatta:
– Fehér ember gondolkozni mostban. Indiánok gondolkozni múltban és jövőben. Noé úgy gondolkodni, mint indián.
– Maga ismeri az ószövetségi történetet?
– Fehér ember tűzzel és vassal tanítani nekünk.
Erre sokáig csönd telepedett rájuk. A Tudós végül elmosolyodott és megszólalt:
– Miért hozta fel Noét? Úgy gondolja, ideje újabb bárkát építeni? Jön az özönvíz?
Az indián nem fordult felé, a csipkés hegyormok közt föltámadt a szél, és időnként korrigálnia kellett, ha a kicsiny lebegőt hátára vette a légáramlás.
– Olvasni jelképek! – mondta a bennszülött hangosabban. – Nem gondol özönvízre. Nem gondol bárka.
– Nem értem – csóválta a fejét a Tudós. Mindig rádöbbenek, futott át az agyán, milyen nehéz egyszerű elmékkel vitázni.
Az indián zavartalanul folytatta:
– Noénak megígérni Isten, nem lenni több özönvíz. De nem ígérni, hogy más nem lenni majd. Noé bárkája hogy nevezni ma?
– Mire akar kilyukadni?
Az indián egy pillanatra – a Tudós legnagyobb rémületére – mindkét kezével eleresztette a kormányt, és az ég felé emelte őket; a lebegő kibillent egyensúlyából, aztán visszazökkent, mikor a férfi újra magához ragadta az irányítást.
– Noé minden élőből vinni fel hajójára. Elraktározni őket. Megőrizni őket. Érteni már?
A Tudós összevonta szemöldökét.
– Génbankok? A génbankokra gondol? Mint Noé modern bárkái? Hiszen már építettünk! Nem is egyet – közölte, és rándított egyet a vállán. – E kornak is megvan a maga Noéja. Nem is egy. Még ha nem is globális özönvíz fenyeget.
Az indián mélyebbre kormányozta a lebegőt. A távolban már eléjük tárult a messzire nyúló, kietlen síkság. A Tudós emlékezett rá, hogy évtizedekkel korábban, amikor először járt itt, ilyenkor nyár vége felé a vetések, aratásra váró mezők sárga, vörös és élénkzöld négyzetei borították a tájat, amíg csak a szem ellátott. Akkor még elkülöníthetők voltak az évszakok.
– Sok bárkára lenni szükség – hallotta az indián tompának tűnő, távoli hangját, mely kiszakította merengéséből.
– Sajnos lehetetlen minden élőlény génállományát megőrizni. De minden tőlünk telhetőt megteszünk.
Az indián pár másodpercig a Tudós arcát fürkészte. Ő idegesen figyelte, ahogy egyre jobban közeledtek egy kiálló sziklatömbhöz, aztán a férfi még idejében, finoman igazított az irányon.
– Noé özönvize leapadni. De özönvíz, mienk özönvíz, sosem múlni el. Örökké tartani. Érteni? – Kézfejével kört rajzolt a levegőbe. A jármű alig észrevehetően megbillent. – Nagy bárkák kell építeni. Lakni. Élni és meghalni. Nem csak átmenteni gének mostból jövőbe. Magunkat kell átmenteni. Mert ezután mindig most lesz.
– Ez lehetetlen – suttogta a Tudós, és előre nézett, ki az ablakon. Az égbolton úszó felhőket rőtre festette a horizont mögött eltűnt napkorong.
– A folyamat megállíthatatlan? Ezt akarja mondani? – kérdezte aztán. – Nekünk is bealkonyult, mint ennek a napnak?
Az indián rápillantott, de nem szólt egy szót sem. A Tudós hálás volt neki, hogy nem jött a már sokszor hallott „fehér ember tehetni róla” szöveggel. Markában gombóccá gyűrődött a fólia, amelyben a szendvicsét hozta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése