Talán annyira nem meglepő, hogy a disztópia (és utópia) a fiatalság körében hódító útra indult – idehaza aGulliverből is ifjúsági irodalom lett, holott eredetileg mindennek, csak ennek nem szánta Swift. Azt is mondják, a fiatalok nem olvasnak, pedig ez sem teljesen igaz. Mondjuk inkább úgy, a tinédzserek specifikusan olvasnak, és roppant nehéz őket az adott kerékvágásból kizökkenteni.
Ha az utca emberét kérdeznénk, na jó, őket inkább ne, szóval úgy általában vannak ködös elképzeléseink, vajon mit olvas a fiatalság. A válasz kapásból a vámpír-regények lennének (pár éve a Harry Potter), amelyek révén a tinik vonzó, halhatatlan, természetfeletti erővel bíró lények helyébe képzelhetik magukat. Vagy olyan szereplővel azonosulhatnak, aki szépen összeboronálódik egy nálánál idősebb, de rendkívül érzelmes, vonzó, halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lénnyel. Azt is mondják, hogy ezek a fantáziakiélő olvasmányok fiúknál és lányoknál egyaránt kategorizálhatók: a fiúkat vonzzák a viszonylag sok csinnadrattával járó űrkalandok, benne kötöttségek nélküli, vagány, nőket és világokat meghódító laza, de tökös hőssel; a lányokat meg az említett halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lények. A közös mindkettőben, hogy szexuálisan ugyanúgy túlfűtöttek, csak egy „kissé” másként közelítik meg a témát.
Vámpírok és disztópiák. Melyik a népszerűbb?
Miként lehetséges, hogy a fiatalok a disztópiára is „rákattannak” (amit nem egyszer tévesen a poszt-apokaliptikussal is összemosnak)? Amiben aztán nem feltétlenül lényeg a szex, sem a csinnadrattával járó űrkalandok vagány szájhőssel/vonzó, halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lénnyel. A disztópia komor, sötét világot fest, ami miatt a provinciális Amerikában, ha egy túlbuzgó vallásos szülői munkaközösség elhatározza, akár Legfelsőbb Bíróságig folyó, könyvbetiltást célzó per, meg könyvégetés is bekövetkezhet, mondván, gyerek kezébe nem való olyan iromány, amelyben szereplőket tesznek el láb alól.
Scott Westerfeld szerint a tinédzserek poszt-apokaliptikus és disztopikus világok iránti rajongása annak köszönhető, hogy – hangozzék bármilyen furcsán – a tinédzsereket rendkívüli módon izgatja a hatalom (kontrollálás) problémája. A tinédzserek szemszögéből nincs különbség egy felperzselt, világégés utáni világ és egy végletekig ellenőrzött társadalom ábrázolása között. Ezek állnak az érem két oldalán: az egyikben az ellenőrzés, szabályozás hiánya, a másikban annak túltengése figyelhető meg. (Innen jön a poszt-apokaliptikus világgal összemosás.)
Westerfeld ’80-as évekbeli szociológiai tanulmányokra hivatkozik, amikor azt mondja, az Egyesült Államok iskoláiban a diákok élete a végletekig ellenőrzött, mostanra, „hála” a technikai fejlődésnek, elektronikusan is – az iskola falain belül nincs helye a szabad véleménynyilvánításnak, minden a közösség szeme előtt zajlik, elvonulni nincs módjuk. A tinik élete, mindennapjai túlszabályozottá váltak, amelyre természetes reakció a kitörés vágya (akár bandákba szerveződve) – ha a valóságban ez legtöbbször lehetetlen is, a képzelet szárnyán már egyáltalán nem. Könnyen azonosulnak bármely fiktív, elnyomó hatalom ellen küzdő hőssel. Az elképzelt hatalom pedig mindig totalitárius, a benne élők kisemmizettek, végletekig kihasználtak és a legkülönfélébb igazságtalanságokat kell eltűrniük. Olyanokat, amelyek ellen harcolni szükséges. A felnőttek az elnyomók, a gyerekek a felszabadítók – ez pedig meglehetősen félelmetesen hangzik.
Bár Moira Young szerint is tükröt tartanak a fiatalok elé a disztópiák, szerinte a rajongás egyetlen oka az, hogy ezek a regények izgalmasak. A tini hős egy elképzelt, komor, jövőbeli világban kalandok sorába bonyolódik. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Azt hiszem, nem. Ha csak a kalandok miatt olvasnák e regényeket, nem volnának számottevően népszerűbbek a „szimpla” ifjúsági fantasy és science fiction műveknél, amelyekben szintén ugyanúgy szerepelhetnek kalandok sorába bonyolódó tinik.
A tinédzserek magasabb hőfokon élnek, mint a felnőttek, még csak most tanulják, miként birkózzanak meg az érzelmi viharokkal, keresik a helyüket, identitásukat, miközben az állandó megfelelési kényszer otthon, iskolában, sportpályán, sőt, még a baráti körükben is egészségtelenül nagy nyomás alatt tartja őket. A disztopikus tiniregények (és a vámpírregények) sikerének titka az, hogy választ adnak a gyerekekben kavargó kérdésekre, egyúttal kikapcsolják őket a mindennapok mókuskerekéből. Aki pedig felismeri ezt az elsöprő erejű igényt, „bankot robbant”, és innentől még az is mindegy, hogy a regények rendszerint klisések, lényegi újdonságot, körmönfont ötletet kevéssé vagy egyáltalán nem hordoznak, és megfogalmazásuk sem bír különösebb irodalmisággal. Mindez persze azt is jelenti, hogy idővel a trend szépen lecseng, addig is a felnőttek – különösen, ami a vámpírirodalmat illeti – olykor enyhe lenézéssel viseltetnek iránta.
A menekülési útvonal sokszor „vissza a természetbe”, „vissza az alapokhoz” üzenetet hordoz, a romlatlanság iránti vágyat tükrözi, ez pedig szerintem a fikción belül is a lehető legfiktívebb elem (vágy az utópiára – ez sem csoda, hiszen a tinédzserek jellemzője a szélsőséges gondolkodás). A könyveket persze felnőttek írják, sötét, gonosz világot teremtenek, de nem reménytelent, ami, azt gondolom, helytelen is volna az ifjú olvasókra nézve.
Bár a fiatalok élete olykor tényleg túlszabályozott, őrült mértékben leterheltek (és ez igaz a magyar gyerekekre is, nem csak amerikai kortársaikra), szerencsére senki sem tilthatja meg nekik, hogy mit olvassanak. Sőt, ha azt mondják egy tinédzsernek, mit nem vehet a kezébe, biztosak lehetünk benne, hogy azt fogja leemelni a polcról először. Ha pedig egy disztopikus, komor, de nem remény nélküli világról szóló regény kicsit segít nekik kiengedni a feszültséget, választ ad megfogalmazhatatlan, érzelmekkel teli kérdéseikre (amiket olykor a felnőttek sem képesek megfogalmazni), mindenki jól jár.
Források, érdekességek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése