Nem mondanám magam kifejezett Neil Gaiman rajongónak, pl. az oly sokaknak tetsző Tükör és füst engem egyáltalán nem fogott meg, és különösebben nem érdeklődtem a regényei iránt sem. Aztán kezembe vettem az Amerikai isteneket, amivel kapcsolatban már érik bennem egy ideje az újraolvasás gondolata. Gaiman dolgaival ezeken túl csak a mozivásznon találkoztam, és valahogy – az Amerikai istenek nyújtotta rendkívüli pozitív élmény után – adta magát, hogy elolvassam a Soseholt.
Mindig is borzasztóan foglalkoztatott egy olyan világ, amely a számunkra ismert városi környezet mögött/alatt/-ben él; és az, hogy miféle kölcsönhatásba kerülhetünk mi, átlagemberek e világgal, amely persze láthatatlan a szemünknek. Neil Gaiman eredetileg a BBC számára írt sorozatot „Lenti Londonról”, de a forgatás során annyiszor megváltoztatták a történetet, hogy Gaiman „terápiás célzattal” megírta a regényt, amiben úgy alakulhatott a cselekmény, ahogy ő szerette volna.
Neil Gaiman Soseholja tehát London mélyén (vagy éppen felette, vagy éppen vele párhuzamosan egyszerre, vagy afféle tükörképként, vagy benne) rejtezik, s e cseppet sem veszélytelen világba akaratán kívül kerül egy átlagos fickó, Richard Mayhew. Ráadásul egyik napról a másikra, miközben „Fenti Londonban” banális, fájdalmasan hétköznapi élete – munkahelye, albérlete, számító, antipatikus menyasszonya – ugyanilyen rövidséggel foszlik semmivé. Talán nem is kellene sajnálkoznia felette (hiszen nyilvánvalóan izgalmas kalandok várnak rá), de a megszokás és a biztonság nagy úr, ki ne ragaszkodna még oly egyszerű, kiszámítható, megszokott életéhez, amikor egyszerre egy sötét, nyirkos csatornában találja magát, groteszk és meglehetősen veszélyes alakokkal körülvéve?
„Lenti London” az ismert London fonákja, már-már karikatúrája. A patkányok (és a hajléktalan, csavargó külsejű emberek) itt nem számkivetett, visszataszító lények, hanem valóságos urak, fontos személyiségek, akikkel udvariasan kell bánni (adott esetben pukedlizni, meghajolni előttük). Az adósságot, a lekötelezettséget „gentleman’s agreement”-ként kezelik, és akár évszázadokon át számon tartják.
Richard számára halálos veszélyt tartogat minden egyedül megtett lépés ebben a szürrealitást, humort és horrorisztikus elemeket sem nélkülöző világban. Éppúgy élnek benne bukott angyalok, madarakkal beszélgető úriemberek, mint – bár nem így nevezik őket – élőholtak, varázslók, boszorkányok, mitológiai lények. Gaiman borzasztó erős karakteralkotásban, valamennyinek hallani egyéni hangját, és még a velejéig gonosz, pszichopata bérgyilkosok, Mr. Croup és Mr. Vandemar sem csak őrült, logikát nélkülöző, bosszúszomjas klisék.
Gaiman olyan történetet akart írni felnőtteknek, ami a gyermekkori meseélményekhez hasonlóan emlékezetes maradhat számukra. Ez félig-meddig, úgy hiszem, sikerült is. Hogy miért nem teljesen? A Sosehol egy kissé kiszámítható. A maradandó élmény az érzékletes, mégis egyszerű, rövid leírásokban, de legfőképpen a karakterekben rejlik, egyébként ezeket leszámítva csupán a csetlő-botló Richard halálos veszedelmekkel teli utazása a cselekmény vezérfonala (ami, valljuk be, nem egy eget rengető alapötlet). Van benne lány, akivel a végén akár össze is jöhet, van benne főgonosz, van benne áruló, van benne segítő útitárs, van megfejtendő rejtvény, labirintusban lakozó, vérszomjas fenevad, megszerzendő kulcs és sok-sok kinyitandó ajtó… Ezzel együtt szórakoztató, letehetetlen olvasmány, és bár a BBC sorozatot nem láttam, boldogan megnéznék belőle egy egész estés mozit.
Végezetül van még valami, ami mellett nem lehet elmenni. Aki teheti, inkább angolul olvassa, még ha a fordító valószínűleg mindent megtett a jó eredmény érdekében; még ha a csatacsillagból hajnalcsillag is lett. A helyszínek nevei (metróállomások) nem egyszer „beszélő” vagy elferdített nevek, rengeteg a magyar fordításban borzasztó nehezen visszaadható poén; angol eredetiben mindezek sokkal jobban értékelhetők. Akik pedig jártak Londonban, azoknak még inkább plusz élményt fog jelenteni ez a regény; akik nem, nézzenek meg egy London metrótérképet, az ugyanis kimaradt a magyar kiadásból.
Agave Kiadó
2400 Ft
Mindig is borzasztóan foglalkoztatott egy olyan világ, amely a számunkra ismert városi környezet mögött/alatt/-ben él; és az, hogy miféle kölcsönhatásba kerülhetünk mi, átlagemberek e világgal, amely persze láthatatlan a szemünknek. Neil Gaiman eredetileg a BBC számára írt sorozatot „Lenti Londonról”, de a forgatás során annyiszor megváltoztatták a történetet, hogy Gaiman „terápiás célzattal” megírta a regényt, amiben úgy alakulhatott a cselekmény, ahogy ő szerette volna.
Neil Gaiman Soseholja tehát London mélyén (vagy éppen felette, vagy éppen vele párhuzamosan egyszerre, vagy afféle tükörképként, vagy benne) rejtezik, s e cseppet sem veszélytelen világba akaratán kívül kerül egy átlagos fickó, Richard Mayhew. Ráadásul egyik napról a másikra, miközben „Fenti Londonban” banális, fájdalmasan hétköznapi élete – munkahelye, albérlete, számító, antipatikus menyasszonya – ugyanilyen rövidséggel foszlik semmivé. Talán nem is kellene sajnálkoznia felette (hiszen nyilvánvalóan izgalmas kalandok várnak rá), de a megszokás és a biztonság nagy úr, ki ne ragaszkodna még oly egyszerű, kiszámítható, megszokott életéhez, amikor egyszerre egy sötét, nyirkos csatornában találja magát, groteszk és meglehetősen veszélyes alakokkal körülvéve?
„Lenti London” az ismert London fonákja, már-már karikatúrája. A patkányok (és a hajléktalan, csavargó külsejű emberek) itt nem számkivetett, visszataszító lények, hanem valóságos urak, fontos személyiségek, akikkel udvariasan kell bánni (adott esetben pukedlizni, meghajolni előttük). Az adósságot, a lekötelezettséget „gentleman’s agreement”-ként kezelik, és akár évszázadokon át számon tartják.
Richard számára halálos veszélyt tartogat minden egyedül megtett lépés ebben a szürrealitást, humort és horrorisztikus elemeket sem nélkülöző világban. Éppúgy élnek benne bukott angyalok, madarakkal beszélgető úriemberek, mint – bár nem így nevezik őket – élőholtak, varázslók, boszorkányok, mitológiai lények. Gaiman borzasztó erős karakteralkotásban, valamennyinek hallani egyéni hangját, és még a velejéig gonosz, pszichopata bérgyilkosok, Mr. Croup és Mr. Vandemar sem csak őrült, logikát nélkülöző, bosszúszomjas klisék.
Gaiman olyan történetet akart írni felnőtteknek, ami a gyermekkori meseélményekhez hasonlóan emlékezetes maradhat számukra. Ez félig-meddig, úgy hiszem, sikerült is. Hogy miért nem teljesen? A Sosehol egy kissé kiszámítható. A maradandó élmény az érzékletes, mégis egyszerű, rövid leírásokban, de legfőképpen a karakterekben rejlik, egyébként ezeket leszámítva csupán a csetlő-botló Richard halálos veszedelmekkel teli utazása a cselekmény vezérfonala (ami, valljuk be, nem egy eget rengető alapötlet). Van benne lány, akivel a végén akár össze is jöhet, van benne főgonosz, van benne áruló, van benne segítő útitárs, van megfejtendő rejtvény, labirintusban lakozó, vérszomjas fenevad, megszerzendő kulcs és sok-sok kinyitandó ajtó… Ezzel együtt szórakoztató, letehetetlen olvasmány, és bár a BBC sorozatot nem láttam, boldogan megnéznék belőle egy egész estés mozit.
Végezetül van még valami, ami mellett nem lehet elmenni. Aki teheti, inkább angolul olvassa, még ha a fordító valószínűleg mindent megtett a jó eredmény érdekében; még ha a csatacsillagból hajnalcsillag is lett. A helyszínek nevei (metróállomások) nem egyszer „beszélő” vagy elferdített nevek, rengeteg a magyar fordításban borzasztó nehezen visszaadható poén; angol eredetiben mindezek sokkal jobban értékelhetők. Akik pedig jártak Londonban, azoknak még inkább plusz élményt fog jelenteni ez a regény; akik nem, nézzenek meg egy London metrótérképet, az ugyanis kimaradt a magyar kiadásból.
Agave Kiadó
2400 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése