László Zoltán Zsoldos Péter-díjas sci-fi szerző több szempontból is nehéz fába vágta fejszéjét. Folytatásokat írni ugyanis nagyobb (másféle) kihívás, mint egyetlen, lezárt történetet alkotni; másrészt párhuzamos(?) idősíkokkal játszadozni, ugyanazt az eseményt több szereplő szemszögéből egymás után bemutatni szintén rengeteg buktatót hordoz magában.
A Nulla Pont a 2005-ben megjelent Nagate folytatása, és az első kérdés: olvasható-e az első rész ismerete nélkül? Nehéz megmondani, de nekem egy kicsit úgy tűnik a neten eddig fellelhető vélemények alapján, hogy akik az első részt nem vették kézbe, azoknak is érthető, és ami furcsa: nekik inkább tetszhet. A világ bemutatását – tehát a rendkívül erős, lassabb sodrású, ám képies, ugyanakkor szürreális leírásokat – az első részben találjuk, míg a jelenlegi könyvben magyarázatot(?) kapunk a bolygónyi város működésére, eredetére, és egyúttal arra is (mert azért van, aki ezt nem tudta eldönteni), hogy a történet „urbánus fantasy”, avagy vegytiszta sci-fi-e.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem nagy várakozásokkal vettem kézbe a Nulla pontot, és hazudnék akkor is, ha azt mondanám, tetszett.
Sajnos úgy érzem, László Zoltánnak nem sikerült megfelelnie annak a két nagyon nehéz elvárásnak, amit az ismertető elején megfogalmaztam. Nekem ugyanis tetszett a Nagate, a Nulla pontból azonban hiányoznak a remek leírások, helyette a szereplők párbeszédén keresztül értesülünk az első regény ideje óta bekövetkezett eseményekről – ez a folytatások buktatója, amikor az ember óhatatlanul is prekoncepciókkal olvas, a szerzőnek meg kínosan oda kell figyelnie az információadagolásra. És itt is vagyunk a lényegnél. Ez utóbbi ugyanis szerintem megoldatlan: a regény szerkezetéből adódó, ismétlődő jelenetek sokszor nem nyújtanak újat, itt-ott húzni kellett volna, míg másutt egyszerűen nem azt a szereplőt választani nézőpontkarakternek, aki az előző időhurokban látottak alapján újat nyilvánvalóan nem hordozhat.
Kicsit az az érzésem, jutalomjáték is lehetett volna ebből a könyvből, és ez meg-megcsillan, tele van jó ötletekkel, az a kevés leírás sziporkázó, egy ideig lekötnek a városvilág működésével kapcsolatos elméletek, fejtegetések, valamint a Ciasak-Laee-Uonhel szerelmi háromszög is sokat dob az egyébként szimpla, egyetlen elérendő célra beállított szereplők ábrázolásán.
Csak aztán a jó ötletek elmaradoznak, továbblapozva valami folyton lerontja az összképet, a regény közepe tájára már egészen úgy éreztem, a minőség hullámzó. Logikátlanságok, következetlenségek (pl. az egyik szereplőről közöl valamely információt, majd néhány oldallal később annak szöges ellentétét) zökkentenek ki. Minden, valójában az olvasónak szánt magyarázat, amikor a szereplők visszautalnak az előző könyv eseményeire, jó dolog, mert már a Nagate ismerői sem emlékezhetnek mindenre, de ezután ugyanezen információk megismétlése a következő „időhurokban” értelmét veszti. Nagyon zavaróak a „mint azt te is tudod, Bob” jellegű szájbarágások (amikor egyik szereplő a másik által jól ismert tényeket közöl, csak hogy az olvasót is beavassa), ezeket szerencsésebb lett volna nem a párbeszédbe építeni, másként adagolni, vagy mellőzni.
Néhol következetlen a cselekmény, és amikor két fontos karakter, Laee és Ciasak szem elől téveszti az elnököt, hirtelen mégis megjelenik a semmiből egy szereplő, aki „tippet ad”, mit is tegyenek – holott enélkül is kézenfekvő, hová kellett volna menniük. Máskor túl direkten terem egy helyen minden fontos szereplő, vagy pedig már-már kalapból előrángatott nyusziként bukkan fel egy „másolat”… Mindezt egy szigorú szerkesztő kigyomlálhatta, de legalábbis átalakíttathatta volna.
Amíg az első részben az olvasó is mintegy határozott céllal utazik együtt a „tolkieni” szereplőkkel Nagatén át, ezúttal az események láncolatát egy ismeretlen tárgy (nevezhetjük artifactnak is akár) kavarja meg. Ez azonban nem elég, a Nagate után nem. (A Keringés ismeretében pedig végképp.)
A Nulla pont első fele foglyul ejti az olvasót, aztán az oldalak egyre fogynak, és nem akar kisülni belőle az az igazán szép, furfangos megoldás, amit a regény eleje sejtetett. A vége érzésem szerint nem hogy kicsinykét pukkan, egyszerűen blőd. (Két helyen is felszisszentem, az egyik az űrhajós néven nevezése, a másik pedig az olvasmánya).
A könyv utolsó harmada olyan, akár egy ötletbörze, az író saját jegyzetei, lehetséges válaszai a város eredetére, működésére. A szereplői szájába adja a sokféle megoldást, amiket mind megfontolt, aztán elvetett, visszahozott, átgyúrt és ismét elvetett… Miközben minderre talán nem volt szükség, a Nagate első része az egyébként érdekes, ám túlpörgetett elméletek bemutatása híján is kerek, semmiféle magyarázatra nem szorult volna. A Nulla pont nem hab a tortán, és sajnos nem is jutalomjáték, hanem ugyanarról a történetről lehúzott, kevésbé sikerült bőr.
Galaktika Fantasztikus Könyvek
Metropolis Media
2670 Ft
A Nulla Pont a 2005-ben megjelent Nagate folytatása, és az első kérdés: olvasható-e az első rész ismerete nélkül? Nehéz megmondani, de nekem egy kicsit úgy tűnik a neten eddig fellelhető vélemények alapján, hogy akik az első részt nem vették kézbe, azoknak is érthető, és ami furcsa: nekik inkább tetszhet. A világ bemutatását – tehát a rendkívül erős, lassabb sodrású, ám képies, ugyanakkor szürreális leírásokat – az első részben találjuk, míg a jelenlegi könyvben magyarázatot(?) kapunk a bolygónyi város működésére, eredetére, és egyúttal arra is (mert azért van, aki ezt nem tudta eldönteni), hogy a történet „urbánus fantasy”, avagy vegytiszta sci-fi-e.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem nagy várakozásokkal vettem kézbe a Nulla pontot, és hazudnék akkor is, ha azt mondanám, tetszett.
Sajnos úgy érzem, László Zoltánnak nem sikerült megfelelnie annak a két nagyon nehéz elvárásnak, amit az ismertető elején megfogalmaztam. Nekem ugyanis tetszett a Nagate, a Nulla pontból azonban hiányoznak a remek leírások, helyette a szereplők párbeszédén keresztül értesülünk az első regény ideje óta bekövetkezett eseményekről – ez a folytatások buktatója, amikor az ember óhatatlanul is prekoncepciókkal olvas, a szerzőnek meg kínosan oda kell figyelnie az információadagolásra. És itt is vagyunk a lényegnél. Ez utóbbi ugyanis szerintem megoldatlan: a regény szerkezetéből adódó, ismétlődő jelenetek sokszor nem nyújtanak újat, itt-ott húzni kellett volna, míg másutt egyszerűen nem azt a szereplőt választani nézőpontkarakternek, aki az előző időhurokban látottak alapján újat nyilvánvalóan nem hordozhat.
Kicsit az az érzésem, jutalomjáték is lehetett volna ebből a könyvből, és ez meg-megcsillan, tele van jó ötletekkel, az a kevés leírás sziporkázó, egy ideig lekötnek a városvilág működésével kapcsolatos elméletek, fejtegetések, valamint a Ciasak-Laee-Uonhel szerelmi háromszög is sokat dob az egyébként szimpla, egyetlen elérendő célra beállított szereplők ábrázolásán.
Csak aztán a jó ötletek elmaradoznak, továbblapozva valami folyton lerontja az összképet, a regény közepe tájára már egészen úgy éreztem, a minőség hullámzó. Logikátlanságok, következetlenségek (pl. az egyik szereplőről közöl valamely információt, majd néhány oldallal később annak szöges ellentétét) zökkentenek ki. Minden, valójában az olvasónak szánt magyarázat, amikor a szereplők visszautalnak az előző könyv eseményeire, jó dolog, mert már a Nagate ismerői sem emlékezhetnek mindenre, de ezután ugyanezen információk megismétlése a következő „időhurokban” értelmét veszti. Nagyon zavaróak a „mint azt te is tudod, Bob” jellegű szájbarágások (amikor egyik szereplő a másik által jól ismert tényeket közöl, csak hogy az olvasót is beavassa), ezeket szerencsésebb lett volna nem a párbeszédbe építeni, másként adagolni, vagy mellőzni.
Néhol következetlen a cselekmény, és amikor két fontos karakter, Laee és Ciasak szem elől téveszti az elnököt, hirtelen mégis megjelenik a semmiből egy szereplő, aki „tippet ad”, mit is tegyenek – holott enélkül is kézenfekvő, hová kellett volna menniük. Máskor túl direkten terem egy helyen minden fontos szereplő, vagy pedig már-már kalapból előrángatott nyusziként bukkan fel egy „másolat”… Mindezt egy szigorú szerkesztő kigyomlálhatta, de legalábbis átalakíttathatta volna.
Amíg az első részben az olvasó is mintegy határozott céllal utazik együtt a „tolkieni” szereplőkkel Nagatén át, ezúttal az események láncolatát egy ismeretlen tárgy (nevezhetjük artifactnak is akár) kavarja meg. Ez azonban nem elég, a Nagate után nem. (A Keringés ismeretében pedig végképp.)
A Nulla pont első fele foglyul ejti az olvasót, aztán az oldalak egyre fogynak, és nem akar kisülni belőle az az igazán szép, furfangos megoldás, amit a regény eleje sejtetett. A vége érzésem szerint nem hogy kicsinykét pukkan, egyszerűen blőd. (Két helyen is felszisszentem, az egyik az űrhajós néven nevezése, a másik pedig az olvasmánya).
A könyv utolsó harmada olyan, akár egy ötletbörze, az író saját jegyzetei, lehetséges válaszai a város eredetére, működésére. A szereplői szájába adja a sokféle megoldást, amiket mind megfontolt, aztán elvetett, visszahozott, átgyúrt és ismét elvetett… Miközben minderre talán nem volt szükség, a Nagate első része az egyébként érdekes, ám túlpörgetett elméletek bemutatása híján is kerek, semmiféle magyarázatra nem szorult volna. A Nulla pont nem hab a tortán, és sajnos nem is jutalomjáték, hanem ugyanarról a történetről lehúzott, kevésbé sikerült bőr.
Galaktika Fantasztikus Könyvek
Metropolis Media
2670 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése