Ha már egységes fogalomrendszert felállítani nem tudunk, amely mentén határozottan kijelenthetnénk, művészet-e a sci-fi vagy a fantasy, inkább fordítsuk meg a „bizonyítást”. Ha azt nem tudjuk meghatározni, mitől lesz jó, mitől lesz művészi egy alkotófolyamat produktuma, de azt biztosan átlátjuk, mitől nem az, talán közelebb jutunk a megoldáshoz.
Kanyarodjunk is vissza a cikksorozat első részében közszemlére bocsátott napozó kertitörpéinkhez.
A giccs – és ez tulajdonképpen nem igazán lehet vita tárgya –:
 |
| Romantikus könyvek borítói |
- kommersz, azaz tömeges fogyasztói igényt elégít ki,
- mivel tömeges, nem hordozhat mély jelentéstartalmat, azonnali „kielégítést” kell nyújtania, ennélfogva a giccs szükségszerűen sekélyes (gyakorlatilag jól ismert sablonokra építkezik),
- ezt azzal próbálja „palástolni”, hogy mély érzelmeket mutat be (vö. brazil szappanopera),
- kénytelen a túlzás eszközével élni, hogy mindenkinek egyértelmű (egyféleképp értelmezhető) legyen az „üzenet”,
- ez magával hozza, hogy a giccs eredetietlen, a különlegesség még csak nyomokban sem fedezhető fel rajta.
A giccset, mivel nem művészeti kategória (Angi István), nagyon fontos elhatárolni az avantgárdtól, a polgárpukkasztó „antiművészettől”, sőt, az egyszerűen csak elrontott, hibás művészeti alkotásoktól.
 |
| A bilbaói Guggenheim Múzeum előtti tér |
És még azt is tegyük hozzá, hogy vannak kortárs alkotók, akik kifejezetten a giccset állítják a műalkotás középpontjába, amikor pl. arra utalnak, hogy az értéktelenség elterjedt, sajnálatos módon egyetemessé, elfogadottá vált. A giccset a művész „kiforgatja”, és ebből jön létre modern művészeti alkotás. Ilyen lehet pl. a bilbaói Guggenheim Múzeum előtti téren a virágokkal beültetett óriási állatfigura.
A fantasztikum nyilvánvalóan nem avantgárd, nem is polgárpukkasztó „antiművészet”, és szerintem valamennyien számlálatlanul tudnánk sorolni a technikailag tökéletesen kivitelezett, megkomponált fantasy és sci-fi témájú festményeket (amelyek tehát nem hibásak). Ha eddig bárki mereven elutasította ezt a megközelítést, talán mostanra belátja, hogy van okunk összehasonlítani szeretett zsánerünk jellemzőit a giccsével.
Miközben a fantasztikum a fantáziából ered, éppen ez az az irányzat, amelyik sokszor csak megmerevedett klisékkel és sablonokkal operál. Rendelkezésre állnak a kirakós darabok, amikből bármikor lehet utaztatós-kardozós-lézerpisztolyos regényt írni. Látszólag mind más lesz, mert hiszen a puzzle darabjai tetszőlegesen egymáshoz illeszthetők, végeredményben gyakorta mégsem kapunk mást, csak ürességet. Kommersz? Nagyon is. A százezredik hős is eladható. (Vegyük észre, a fentebb a giccs „meghatározásaként” írt strigulák közül az első kettőt szívbaj nélkül behúzhatjuk a fantasztikus művek tetemes része mellé is).
Mély érzelmeket és jellemzőket mutat be pl. a fantasy, úgy mint szerelem, önfeláldozás, hősiesség, barátság és bajtársiasság. Az alkotók gyakran esnek abba a hibába, hogy a jók szinte mind csak jók, hófehérek, a gonoszok szinte mind csak sötétek (abban is járnak), javíthatatlanok, akik szükségszerűen bukásra vannak ítélve. Mind szeretnénk kicsit hősök lenni, mind szeretnénk, ha megmentene minket (nőket – akár a mindennapi problémáinktól) egy hollywoodi filmszínész külsejű harcos/ha megszerezhetnénk (mármint a pasik) a legjobb nőt, miután „legyaktuk” a sárkányt/ork hordákat/varázslókat/boszorkánymestereket stb. Nem túlzás ez? Nagyon is. Ifjúsági irodalom volna ez, vagy tényleg a giccs egyik jellemzője?
Szentségtörés vajon az effajta regényeket, vagy éppen Vallejo (és szolgai követőinek) festményeit giccsesnek (de minimum öncélúnak) titulálni? Onnan, ahonnan most rájuk nézünk képzeletbeli galériánkban, valójában nem.
 |
| Első szerelem. Boris Vallejo, 1981. |
Ezt a képet az élő legenda festette, de ember legyen a talpán, aki képes bármiféle mélyebb jelentéstartalmat belemagyarázni azon túl, hogy egy jó nő pózol rajta. Akinek lepkeszárnya van. Vagy valami olyasmi.
 |
| Furcsa anatómiai jellegekkel bíró sasember elrabol egy tornásznőt, aki szemmel láthatólag nem tud (hatékonyan) úgy tenni (pózolni), mint akit ez rosszul érint |
Ember legyen a talpán, aki meg(bele) tudja magyarázni, hogy ez a kép egy fikarcnyit is többet ér – szigorúan művészeti és nem anyagi szempontból –, mint a már bemutatott napozó kertitörpéink. Mi történik rajtuk? Vagy mit láthatunk ezen:
 |
| A leginkább mélytengeri állatok és legyek keverékeinek tűnő lények hátán egy másik jó nő pózol kifacsart testtartásban, láthatólag élvezve az utazást. Szép műtermi, steril fények, valódi perspektíva nélkül |
Elnézést a mester rajongóitól és követőitől, sőt, a művésztől magától is, úgy tűnhet, valamiért szegény Vallejót pécéztem ki magamnak, de az a tapasztalatom, hogy a zsánerben egyáltalán nem, vagy kevésbé járatos emberek is (sajnálatos módon) szinte csak őt ismerik. Végh Dániel így ír A magyar fantasy-irodalomról c. cikkében a Holmi 2007 szeptemberi számában: „(…) a szövegek állandó kiegészítői a fantasy-képzőművészet sajátos stílusában készült illusztrációk. Az egyik legtekintélyesebb angolszász nyelvterületen dolgozó művész Boris Vallejo…”
A külső szemlélő számára Vallejo a fantasztikum festője, egyenlőségjellel, és mintha egyfajta tabuvá is vált volna: Vallejót elfogadjuk, mert – mint az a két francia író – túlságosan népszerű. Elkönyvelik, hogy na, ez a fantasy, és mind ilyen. Ha valakinek tetszik, tetszik, ha valakinek nem, nem. Vallejo a köztudatba került, olyannyira, hogy a képeit gyakorta másolják nem csak borítófestményekre (én pl. viszontláttam cirkuszi járművek oldalára festve). Tízezreket indított el a fantasztikus művészet világában, a hatás, amit a mai napig gyakorol a tematikán kívül is (!), felmérhetetlen, éppen ezért kell vele foglalkozni. Vallejo elévülhetetlen érdeme az emberi test szépségének szemérmetlen és öncélú hirdetése pontos, anatómiailag (általában) tökéletes, hallatlanul anyagszerű festményeken. Vallejo (és epigonjai, pályatársai) elévülhetetlen „bűne” a sci-fi és a fantasy végletes kommercializálódása, ez pedig a létező legnagyobb kettősség a fantasztikus (képző)művészetben.
Produktumaikon nem kell elgondolkodnunk (vö. a giccs jellemzői), könnyen emészthetők, „ünnep” a szemnek, minimális „erőfeszítéssel” kapunk valamit, ami technikailag tökéletesen kivitelezett. Az ilyen fajta képek rendszerint élénk színekben pompáznak, és tulajdonképpen nyálcsorgatást válthatnak ki.
 |
| Bikiniben menjünk a csatába |
A tipikus SF festmény témája rendszerint egy perfekt emberi test, valamilyen furcsa tartozékkal. Mielőtt bárki szexista poént értene bele: a tartozék lehet egy színes, törékeny szárny (máris kész a tündérkisasszony), egy kosszarv (horoszkóp illusztráció? Démon?), de lehet soha nem létezett népcsoportra jellemző smink/ruházat használata (amazonok), az emberi test, mint forma átvitele valamely más tárgyra (krómrobotok). Tipikus giccsre utal az is, hogy a valószerűtlenül megvilágított, kifestett, alig felöltöztetett hősök elképzelt lényekkel küzdenek tökéletesen hasznavehetetlen, ámde szintén jól kinéző (valamely létező fegyverre hasonlító) eszközzel – ennél többet azonban nem mutat a kép. A hősök és csatájuk láttán nem gondolunk olyasmikre, mint pl. milyen szörnyű és értelmetlen a háború, mit fel nem áldoz az ember a szabadságért etc. Ehelyett arra gondolunk: micsoda színek, micsoda feszülő izmok, milyen klassz pasi/nő. Vagy éppen: „hiszen ezek testépítők, ’80-as évekbeli frizurával” vagy „nem is úgy kell tartani egy valódi íjat és az alkarja is túl rövid/hosszú”.
 |
| Steril háború. Harc esetén nem túl hatékony pózban ácsorgó főhős - valójában nem is tud harcolni, mert nem ez a lényeg, hanem a kidolgozott izmok ábrázolása. Az öltözék, a semmitmondó környezet és a tucatszörny révén a kép fantasy lesz, nem csak emberi testről készült tanulmány |
 |
| Delacroix A Szabadság vezeti a népet. Az ismert romantikus (értsd: korstílus) festmény nem kevésbé színpadias, mint Vallejo testépítő-harcosos képei. Még a fedetlen testfelületekből sincs hiány. És mégis, amíg a fantasy kép nem mond mást, mint „polaroid hősünk most megküzd a szörnnyel”, Delacroix az emberek mindenkor meglévő, iszonyú áldozatokba kerülő és mégis megnemesítő szabadságvágyáról mesél |
Máskor a polaroid hősök szimplán beállnak a kamera elé, mondjuk csata előtt, sőt, akár a csatamezőn, és pózolnak a bárdjukkal, pallosukkal, pajzsukkal. Az alkotók idővel naturálisabbra festették a képeket, már közel sem olyan „sterilek”, mint Vallejo munkái: megjelentek a kikezdhetetlen hősök páncélján (és látható testfelületeiken) a gondosan elhelyezett vérfoltok és karcolások is, vagy a kezükben ott egy levágott fej, skalp, mutatva „hőstettüket”. Ettől azonban nem lettek a festmények kevésbé modorosak és mesterkéltek.
 |
| Royo hamis naturalizmusa. Women's power, szexuális aberráció, vér minden mennyiségben |
A tipikus SF művészet egyszerűen szembemegy a modern kortárs festészeti irányzatokkal, mintha nem lenne más cél, mint fricskázás különösen az absztrakt festészet irányába. (Vö. a sztereotip gondolkodással: a széles közönségnek nem tetszenek az „érthetetlen” festmények, de majd mi megmutatjuk, hogy az SF alkotók még nem felejtettek el festeni. Olyanok, akár a régi mesterek!)
A cikksorozat következő két részében ezt a gondolatmenetet folytatom, bemutatunk új irányokat, és a nagyközönség által kevésbé ismert, ámde a kortárs festészettel kölcsönhatásba lépett fantasztikus művészeti alkotásokat is. És talán közelebb jutunk annak megfejtéséhez, vajon maradandó-e az SF festészet.
Érdekesség:
- A giccs minden művészeti ágban „fertőz”, ilyen lehet pl. a klasszikus zenei elemek használata a könnyűzenében (Gillo Dorfles osztályozása szerint); opera-hangzás könnyűzenei témában (gondoljunk csak a nagy sikerű, már puszta külsőségeiben is a tömeges szórakoztatásra kiagyalt Il Divo formációra).
További információk:
Végh Dániel: A magyar fantasy-irodalomról, Holmi, 2007. szeptember
[lorinczy_judit további írásai]
Kategóriák: társművészetek
Jó, tudom, tudom, kussolok, csak a negyedik után szabad kommentelni
Egyébként a cikkben írottakkal egyetértek. Az ilyen képzőművészeti alkotások pont azt csinálják az sf-fel, mint a hollywoodi scfifi filmek: folyton újrateremtik a sztereotípiákat.
Vallejo a fantasy festészet Star Warsa.:)
a képekről:
vizuális csipsz
van benne jó is meg rossz is, de az igazi szerepe az, hogy amíg az ember elrágcsálja (megnézi), addig jó érzés (ízfokozó, aroma, illatanyagok, azonnal felszívódó energia), utána megy tovább, ebédre meg úgyis Jókai-bablevest eszik
ezeket a dolgokat a helyükön kell kezelni, szerintem ha valaki azt mondja egy ilyen képre, hogy ez_a_fantasztikus_festészet, az nagyjából annyira értelmes megjegyzés, mint hogy a csipsz az teljes értékű táplálék…
Elmés kérdés: Brom Dark Sun-festményei a fentiek szerint vajon giccsesek-e?
(Na, ha ezt a kapcsát elsőre jól beírom, hát le a kalappal magam előtt…)
De ugye pl. a Figaro házasságában is van egy “Luke, én vagyok az apád!” fordulat, hamár a Star Wars említve lett.
Ez mitől lenne SF? Szerintem fantasy-t akartál írni.
http://www.frankwu.com/paul1.html
Szerintem van olyan köztük, ami most jól mutat (vannak persze borzasztó idétlenek is).
Igyekszem, remélem, a következő két rész jövő héten választ ad pár dologra, ha nem, hát majd legközelebb.
Vinitor: a vizuális chips teljesen helyénvaló, erre írtam azt, hogy “ünnep” a szemnek, és nem kell rajta gondolkodni. Az, hogy valaki szerint ez_a_fantasztikus_festészet, nem egyedülálló, nagyon sokszor tapasztaltam (alkotóként főleg). E honlap céljai között szerepel, hogy az emberek ne csak Vallejót ismerjék meg, de másokat is.
Eszké Pista: az előző rész alatti hozzászólásokban már előkerült a téma “létjogosultsága”, most nem mennék bele itt is külön; egyébként az utolsó részben lesz utalás arra, hogy az USÁ-ban is a mai napig megy a vita (magas)művészet kontra SF kérdésben.
Bromról a következő részben lesz egy gondolatom.
elGabor, Chelloveck, Nihil: tényleg elő lehetne venni műveket,hogy most azok csak szórakoztató iparosmunkák, megélhetésből készültek, vagy az eltelt idő művészi rangra emelte őket. Az idő biztosan tényező (sarkítva, de a keringőkből mára klasszikus zene lett, a maguk korában ez volt a “diszkó”, manapság egyesek szerint komolyzene a jazz, aztán hogy megvetették sokan). Ilyen szemszögből könnyen elképzelhető, hogy egyes SF művek megnemesednek, de hogy melyek, azt nem tudom, vátesz nem vagyok. (A dolog viszont oda-vissza is működhet, mert mi van, ha egy tüzetesebb elemzés bebizonyítja valamelyik etalonról bármilyen műfajban, hogy nem csak a maga korában volt hatalmas giccs – vagy elhibázott műalkotás -, de mára sem vált valódi művészetté! :D)
Sam, SFmag szerzői az SF rövidítést nem az elterjedtebb sci-fi értelemben használják, hanem gyűjtőfogalomként (spekulatív művészet).
Eszerint tehát minden olyan esetben, amikor kifejezetten sci-firől, vagy fantasy-ről van szó, nem csak én, de valamennyi SFmagos szerző kiírja (legalábbis igyekszünk), pontosan melyik “altematikára” gondol. Ha SF-et írok, azt jelenti, hogy általában véve a fantasztikus festmények, itt is így gondoltam, nem elírás.
Ugyanis rengeteg sci-fi festmény sem mentes a felsorolt kellékektől, ez nem kizárólag a fantasy-re jellemző; ezért is írtam pl. azt, hogy “az emberi test, mint forma átvitele valamely más tárgyra (krómrobotok).”
Számomra az is érdekes, hogy a régi Galaktikák / Mtagalaktikák címoldala hogy nézett ki. Sokkal absztraktabb volt, “művészibb” talán. Ma hülyén mutatna bármilyen sf antológia borítóján. Változott a közízlés…? Illetve a “művészibb” nem véletlenül van idézőjelben…
Judit: nagyon jók a cikkek!
(A blogbejegyzésedet szerintem nem láttam akkor, a tavaly május nekem eléggé kusza volt, de most rákerestem, klassz gyűjtemény, utólagos engedelmeddel belinkelem ide:
http://chelloveck.sfblogs.net/2010/05/11/82/ )
Szóval azt akarom kihozni ebből az egészből, hogyha azt tekintjük a szó szoros értelmében művészetnek, ami nem csak ecset- és színkezelés, kompozíció szempontjából, de TÉMÁJÁBAN is üzenettel bíró eredeti valami, tehát ha részletesen elkezdenénk elemezni, egészen mélyre áshatnánk le, nos, ilyen SF képet találni elég nehéz. (Én ilyen képet Frazetta festményei között sem találok). (És most nem írom ide, amit a következő két részben majd elolvashattok. :D)