Még 2008-ban az egyik külföldi, sci-fivel foglalkozó honlap megkérdezett néhány ismert borítófestőt, mit tartanak szem előtt munka közben: minél pontosabban visszatükrözni a könyv történetét, vagy éppen eladni azt? A kérdés jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk (a két szempont talán nem is választható el egymástól). Esetleg van bennünk némi idealizmus, hogy talán nem csak a piac feltételei érvényesülnek, és a legnagyobb alkotók azért kiemelkedők, mert kreatívabbak, mint a nagy átlag.
 |
| Dan Dos Santos: Warbreaker (Forrás: I. Gallo) |
Először is el kell fogadni, hogy a borítófestés különleges szakmai kvalitásokat kíván azoktól, akik effajta munkára adják a fejüket. El kell viselniük, hogy kevésbé szabadok (bár akad, aki éppen a nagyobb alkotói lehetőségektől tart, és konkrét kiindulópontokat igényel, pl. saját bevallása szerint Dan Dos Santos), el kell fogadniuk, hogy amivel foglalkoznak: alkalmazott művészet, és mint ilyen, üzleti célokat szolgál. A borítónak mindenképpen alkalmasnak kell lennie arra, hogy szinte önmagában képes legyen eladni a könyvet.
Téved, aki azt képzeli, a festőknek rendelkezésre áll a regények szövege: ez a legideálisabb, ám legritkább eset. Fantasyről, sci-firől lévén szó, a történetek szinte mind cselekményesek, ötlet- és karakterközpontúak, ezért a mai napig gyakori a figurális ábrázolás a borítókon. (Lásd Az olvasó szívéhez a szemén át vezet az út c. cikket). Ám ha a festő nem olvasta a szöveget, honnan tudja, hogy néznek ki a karakterek? Általában leírást kapnak, néhány sort egy-egy kulcsjelenetről (amelyekről a megrendelő önkényesen úgy gondolja, jól mutat majd a borítón), szinopszist, vagy magát a regényt (feltéve, ha egyáltalán már megírták, és a festőnek van ideje elolvasni), vagy éppen a borítókép leendő készítője elbeszélget a szerkesztővel és a szerzővel. (A tipográfia szinte kivétel nélkül más személy munkája, és ez további összehangolást igényel.) Néha a megrendelés annyira konkrét, hogy még azt is megszabja a kiadó, milyen színeket nem használhat a festő (Bob Eggleton azt tapasztalta, hogy valamely okból nem kedvelik a zöld és lila színeket – szó szerint megtiltották neki, hogy ezekkel dolgozzon).
 |
| Jelenet a könyvből |
Milyen borító vonzza az olvasókat, avagy a borítófestők felelnek-e a könyv sikeréért? Bruce Jensen válasza erre az volt, hogy a végeredmény legyen friss, és ne hasonlítson a polcon mellette lévőkhöz. Ez azonban – elnézve a könyvesboltok fantasztikus irodalmi kínálatát – mintha nem valósulna meg maradéktalanul. A „régi” mesterek kijelöltek egy utat, amelytől nagyon nehéz elszakadni, köszönhetően részben az olvasói elvárásoknak is (vö. a könnyed szórakozás, a hősök iránti igény).
A borítókép mindenképp elvárásokat ébreszt az olvasóban, és a gond általában akkor kezdődik, ha a regényt olvasva ez nem igazolódik. Irene Gallo, a Tor kiadó művészeti vezetője szerint nem szabad téves információt közvetíteni a regényről a vásárló felé, ezért a borítófestők felelőssége meglehetősen nagy. Az pedig a könyvtől függ, hogy inkább egy-egy jelenet kiragadása és megfestése képviseli majd jobban a könyvesboltok polcain, vagy a borítófestő ennél többet megtehet: a kép által értelmezi a történetet. A festőnek tehát egyensúlyoznia kell a piac szempontjai és a saját kreativitása között (azaz, a kiadó megmondja, hogy előbbit tartsa szem előtt).
A festő azonban munkájával, akár akarja, akár nem, mindenképp interpretálja a könyvet, vagyis átszűri a történetet (jelenetet) a saját szubjektumán (ugyanazt ketten biztosan kétféle módon festik meg). Egységes, valamennyi megbízásra alkalmazható recept nincs, minden munka egyedi, és a festő dolga megtalálni az egyensúlyt.
 |
| Szürrealizmus és sci-fi |
Ki diktál végső soron, az eladásért felelős részleg, vagy a szerkesztőség? Ki mondja meg, hogyan nézzen ki a borító? John Picacio szerint is egyértelműen a piac az úr, és nem a szerkesztők ízlése, ellentétben az ’50-es évekbeli alkotó, Richard Powers különös borítóival (e képekért valóságos közelharcot vívott a szerkesztő – és milyen jól tette).
Tehát még egy megállapítás tehető: az a jó borító, amelyik reflektál a saját korára (nem másolja a korábbi, jól bevált sablonokat, de ha kell, épít rájuk).
A szó, amit – Picacio szerint – keresünk, a „precizitás”, amely lehet egyfelől stílusbeli, tehát fotórealisztikus, élethű kidolgozás, vagy hangulati, a könyv fő jellemzőjének visszaadása. Vagy éppen mindkettő. “A szerzők azonban jobban örülnek annak, ha fogy a könyvük, semmint egy precíz borítónak” – véli Boris Vallejo.
 |
| Dave Sheeley: CryoBurn |
Dave Sheeley mutat rá jól, hogy – a borítófestők szerencséjére – a fantasztikus irodalom és könyvkiadás a mai napig nagyban támaszkodik a munkájukra, a rajongók pedig kifejezik nemtetszésüket, ha a címlap és a belbecs ellentétben áll egymással. Az, hogy a borítók olyanok, amilyenek, a piac, az olvasók elvárásai diktálják (Sheeley szerint szeretünk jól kinéző embereket látni a címlapon – vö. a hősök iránti igénnyel!); a borítófestők felelősségéről szólva pedig csak annyit mond: előfordul, hogy a kiadók a festőt okolják a rossz fogyásért.
Miben értenek hát egyet az eredeti cikkben megszólított rajzolók? A könyvet el kell adni. Minden más csak utána következik.
Források és további képek:
Dan Dos Santos demonstrálja, miként festette B. Sanderson Warbreaker c. regényének borítóját
Donato Giancola műhelyében (The Mechanic)
John Scalzi benyomásai Powers munkásságáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése