Aki felett már csak az ég - G. R. R. Martin: Homokkirályok

Réges-régen, amikor még nem tudtam semmit George R. R. Martinról, és egy ismerősömet kérdeztem, érdemes-e tőle kézbe venni valamit, úgy válaszolt: „ő az, aki felett már csak az ég van”. Aztán elolvastam a Homokkirályokat előbb magyarul, majd később angolul (Dreamsongs: A Retrospective). Majd egy azóta is íródó regényciklusát, minden idők egyik legnépszerűbb fantasy sagáját (Jég és Tűz dala, Alexandra Kiadó), melyből, ha minden igaz, 2011-ben bemutatják sorozat első évadát az HBO-nál.

Adva van egy végtelenül antipatikus főszereplő, akit a való életben leginkább aljas, gonosz lélekként definiálnánk, és akkor még nagyon finoman fejeznénk ki magunkat. Simon Kress nem riad vissza eleinte a kisebb stikliktől, aztán állatkínzástól, később pedig a gyilkosságtól sem. Az önzés mintapéldája, egy igazi szociopata, mi pedig elborzadva figyeljük, hogyan csúszik a lejtőn egyre lejjebb, egyre nagyobb iramban.

Szinte minden történetben, amelyben a „rossz fiú” a központi karakter, a nézőpont, a néző/olvasó idővel elkezd szurkolni neki, még akkor is, ha tudja, ha ez a valóság volna, mélységesen megvetné az illetőt, és eszébe nem jutna drukkolni neki. Sőt, elvárná a hatóságoktól, hogy mielőbb füleljék le a gyilkost/mielőbb bűnhődjön pokoli fájdalmak közt a jókat gyötrő gonosz.

A negatív szereplőknek soha nem drukkolunk, ha nem nézőpontkarakterek, ha valóban romlott, veszélyes ellenfelek, miközben a jók életszerű, esendő figurák, és közösséget tudunk vállalni velük.

A Homokkirályok főszereplője, bár igazi antihős, mégsem lesz a kedvencünk, legalábbis én nem éreztem Kress iránt szánalmat, és nem is aggódtam érte. Mire a történetbe kapcsolódunk, Kress valójában már rég átlépte azt a határt, ahonnan nincs visszaút, és most már csak idő kérdése a karmikus büntetés. Kress maga választotta ezt az utat, mi pedig nem tudnánk eltéríteni tőle.

Az atmoszféra tökéletes, miközben jóformán semmit sem tudunk meg a háttérvilágról, csak annyit, amennyi Kress – elsőre nem látható – kiszolgáltatottságához, magányához és végül sorsához szükséges. Martin több novellája játszódik ugyanabban az univerzumban, ezek azonban nem kapcsolódnak egymáshoz, külön-külön élvezhetők, legfeljebb utalás szintjén jelenik meg, hogy ez ugyanaz a hely. A vázlatosság ellenére úgy érezzük, borzasztóan kiterjedt, felfoghatatlan távolságot behálózó, soha meg nem ismerhető világban élnek a szereplők, azonban egyáltalán nem érdekes, hogy ez most az emberiség mely korszaka (ha az egyáltalán), hogyan kerültek ide, és milyen ezen a bolygón pl. a politikai berendezkedés…

Mások éveket pepecselnek a világleírással, Martin ezt megteszi néhány gondos, jól elhelyezett ecsetvonással, mint ahogy minden más szereplőről is éppen csak a legfontosabbakat tudjuk meg. Az effajta kitekintések, hangulatteremtés leginkább a homokkirályok beszerzésekor kap jelentőséget, amikor Kress találkozik a „kisállatkereskedővel”, Wo-val. A homokkirályok, ártatlannak tűnő, rovarszerű, apró valamik, nagyon egzotikus, távoli helyről érkeztek, melyről Kress az égvilágon nem tud semmit, de nem is érdekli. Ez az információ pedig az olvasónak sem fontos.

A történet sci-fi vonalában logikai-tudományos eszmefuttatás nincs, de nem is „űroperás”, jó és gonosz kettősségére épülő világban találjuk magunkat, hanem egy bonyolult rendszer részeként. Az elbeszélés sci-fi elemeit pedig innentől fogva horrorisztikusak váltják fel.

A Homokkirályok a fokozás iskolapéldája, a konfliktus motorja pedig Kress nyughatatlan, önző természete, a premissza pedig az, hogy az ilyen ember a vesztébe rohan. Ahogy egyre nőnek Kress bűnei, emelkedik a kockázat is, akár a homokkirályok várai, majd az általuk meghódított terület.

Az mondják, aki állatokat kínoz, és puszta szórakozásból elpusztít, emberekkel is megteszi. Kress verseng, fogadásokat köt a „barátaival”, ám a hatalmas terráriumban tartott homokkirályok sorra kivégzik a különféle, ellenfélnek szánt életformákat. Kress éhezteti őket, hogy agresszívebbek legyenek, idegesíti, hogy nem háborúznak gyakorta, aztán hamarosan megnézheti az eredményt is: a lassan növekvő lények minden vár tetejére ráfaragják gazdájuk – istenük – képmását. Realisztikus kép helyett groteszk, gonosz karikatúrák jelennek meg rajtuk.

Egyszerűen zseniális fogás e különös görbe tükör, amit a megkínzott élőlények tartanak gazdájuk elé. Kress nem is repes az örömtől, és bosszút áll, lerombolja a mozgók építményét. Rengeteg ilyen jellegű epizód, a szereplő finom jellemzése található a Homokkirályokban, ami időtlenné és emlékezetessé teszi a történetet. (Érdekesség egyébként, maga a szerző nem gondolta, hogy ezzel aratja majd egyik legnagyobb sikerét.)

Aztán, mint várható, a főszereplő hibázik (magára haragít egy volt barátnőt), és a tartályból kiszabadulnak a mozgók. Onnantól pedig már biztosan tudjuk, nincs senki, aki megállíthatná őket, bár szegény Kress mindent elkövet, hogy megszabaduljon tőlük. A sivatag közepén fekvő kastélyából, udvarából, sőt, a tágabb környékből (és továbbgondolva, egy napon a bolygóból) egyetlen hatalmas terrárium lett, amelyben mindenki préda. Mondhatnám, hogy Alien-hatás, de az a helyzet, hogy ez a történet annál régebbi, 1979-ben Nebulát és Hugót ért Martinnak.

Persze csavar is van a végén (nem lövöm le), anélkül nem lenne teljes az összkép, és így a teljesség érzetével tesszük le a Homokkirályokat. Sőt, azzal, hogy ez bizony piszok jó volt. Nem kellett hozzá más, csak egy iszonyatosan gonosz karakter, egy életveszélyes létforma és egy kietlen világ. Milyen klisésen hangzik, és mégis, milyen eredeti a végeredmény.

In.: Galaktika 1991/4 (127.), Pavlov Anna fordítása

További érdekességek:

• A Sandkings először 1979-ben jelent meg az Omni magazinban, és később képregény is készült belőle.
  
• A The Outer Limits sci-fi tévésorozat egyik epizódja is a Homokkirályok történetén alapul (1995).