Mostanában szokás, mondhatni divat arról beszélni, hogy bajban van a magyar sci-fi. Egyre kevesebb az olvasó, alapvetően gyengék a hazai szerzők tollából származó írások, és színvonal, eredetiség terén elmaradnak a külföldi kortársaktól.
A hazai sci-fit csak egy módon lehet megmenteni: ha olyan jó regényeket adnak ki a kezük közül az írók és kiadók, mint A poszthumán döntés. Mert amikor azt mondom, Hackett regénye jó, nem csak egy munkát dicsérek, A poszthumán döntés remény arra, hogy valami megváltozhat a hazai science-fiction irodalomban.
Az Én, a halhatatlan óta Hackett megtanult írni, és alighanem bátrabbá is vált: nem a legegyszerűbb módon építette fel a regényt. A két fő nézőpontkarakter E/1-ben szólal meg, személyes naplóbejegyzéseik váltják egymást, s az egésznek ráadás keretül szolgálnak a mű elején és végén egy harmadik személy gondolatai. A naplónál személyesebb műfajt nehéz elképzelni, ráadásul az egyik szereplő nő, és azzal, hogy beleláthatunk a karakterek személyiségébe, az írásnak igencsak hitelesnek kell lennie. Hackett azonban még azt az akadályt is könnyedén veszi, mikor Nicole 16 éves – szükségképpen gyermekibb – énjét szólaltatja meg a naplóján keresztül.
A történet kezdetén a Tau, a Földtől távoli kolonizált bolygó idillje szertefoszlik, mikor több évtizedes utat kövezően megérkeznek a háború sújtotta Földről a milliókat szállító, krio-bölcsőkkel teli űrhajók. Az események sodrában – melyet egy másik kolónia, a Pavonis és egy rejtélyes vírus befolyása is bonyolít – a két főszereplő, Eliott és Nicole elszakad egymástól, hogy jóval később már-már morbidnak nevezhető módon találkozzanak ismét.
Miután a háttérben régóta érlelődő konfliktusok a felszínre törtek, a regény kb. 2/3-adánál nyugvópontra jut a cselekmény, s a hátralévő részben az egyik pavonisi poszthumán magyarázza el Eliottnak a miérteket. Ettől fogva már nem sülnek el fegyverek (egyébként sem helyeződött nagy hangsúly az összecsapásokra), az igazi csatákat főként szavakkal, elmés párbeszédekkel vívják a szereplők. A nyugvópontot követően egészen filozófiai kérdéseket feszeget az író, anélkül hogy ő maga véleményt formálna, vagy közvetlen szócsőként használná valamelyik szereplőt. A helyesnek tűnő döntéssel szemben hamarosan kételyt ébreszt, az pedig az olvasóban is megfogalmazódik, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt; végső soron az álláspontok helyességének megítélését az olvasóra bízza az író.
Az utolsó kb. száz oldal azt hiszem mindenkiben felidézi a Mátrix alapötletét, de érdekes módon Zsoldos Péter A feladat c. regényét is, de míg az előbbin A poszthumán döntés messze túlmutat, utóbbinak méltó utóda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése